Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Sorozatunkban az MNB Pénzügyi Békéltető Testülete által az alternatív vitarendezés tárgykörében, tudományos kutatás támogatására kiírt, 2018-as pályázatán díjazott tanulmányokat közöljük – szerkesztett formában. Ezúttal a szerző az online vitarendezés irányait, a technológiai innovációs megoldásokat és a sikeresség alapjait (megfizethetőség, rugalmasság, érthetőség, megbízhatóság) ismerteti.
„A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt” /Franz Kafka/
Az elmúlt években az alternatív vitarendezés körül kialakult tudományos diskurzus, illetőleg az egyes konstrukciók gyakorlati alkalmazása is minél inkább előtérbe került. Ebből következően minden jel arra vall, hogy a területet érintő egyes felmerülő kérdések méltán tartanak igényt az azokat érintő párbeszéd általi pontosításra.
Magához a tanulmány témájának problémafelvetéséhez kapcsolódóan talán nem túlzás a következő hipotézissel és analógiával élni: az alternatív vitarendezés – és azon belül annak egy speciális területe, az online vitarendezés, illetőleg az ennek kapcsán felmerülő, ezen eljárásokat kiegészítő technológiai innovációs megoldások – összevetése a hagyományos bírói út megoldásaival, a római magánjogból ismert civiljogi perrend (legis actiós eljárás) és praetori perrend (formuláris eljárás) között meghúzódó korai, egymást kiegészítő viszonyrendszerre emlékeztet.
Hogy ez miért is van így, nos, jelen tanulmány – többek között – erre keresi a választ. De mindenekelőtt tisztázzuk a munka módszertanát. A fő témának előszobájaként az alternatív vitarendezés elméleti és dogmatikai alapvonalainak megvonása válik szükségessé, abból kifolyólag, hogy az online vitarendezés az e körben lefektetett fogalmakra és mechanizmusokra épül, kibővítve azokat. Ezt követően térek rá az online konfliktuskezelés dimenziójára, amit az említett alapfogalmak mentén történő differenciálással valósítok meg.
Harmadik körben olyan, a technológiai forradalom nyújtotta lehetőségeket kívánok részletezni, amelyek az online vitarendezés önmagában is speciális területét képesek minél magasabb nívóra emelni. Természetesen ezek a megoldások nem korlátozhatók az AVR/OVR területére, azonban eme eljárások kevésbé formális jellege végett vélhetően itt könnyebben tudnak lyukat ütni a konzervatív jogi metódusokon a taglalt innovációk. Külön alpont alatt kívánok megemlékezni ezen technológiai innovációk egy olyan neuralgikus szegmenséről, amely lényegesen új alapokra helyezi nem pusztán a vitarendezés, de a jogviszony alapvető struktúráit is. Éppen ezért a részletesebb kifejtés és a külön kezelés mutatkozik a helyes megoldásnak.
A tanulmányt a levonható elméleti és gyakorlati következtetések összegzésével, továbbá egy végső okfejtéssel zárom.
Kiindulópontok
Az alternativitás természetszerűleg csakis valamilyen viszonylatban értelmezhető. Esetünkben az alternatív vitarendezés (AVR) gyűjtőfogalma alá sorolt egyes konstrukciók olyan eljárások összességét jelölik, amelyek alternatívát jelentenek a hagyományos, bíróság előtt lezajló konfliktusfeloldással szemben. Az adott alternatív út választása csakis a felek önkéntes döntésén alapulhat, ez adja az AVR megoldások opcionális jellegét.
A következő kérdés, amire választ kell adnunk: miért is van szükség ilyen alternatív megoldásokra, mivel támaszhatók alá a létjogosultságukat helyeslő és messzemenően támogató nézetek? Nos, a válasz két oldalról közelíthető meg és valójában visszavezethető az eljárásjog-tudományok közérdek/magánérdek közötti differenciálására. A közérdek szempontjából az AVR legnagyobb előnye, hogy indirekt módon szolgálja az igazságszolgáltatás tehermentesítését, azaz képes gátat szabni az eljárások elhúzódásának. A magánérdek oldalán olyan pozitívumok említendők, mint a lényegesen rövidebb idő alatti lefolytathatóság, a kisebb költségek, az eljárások bizalmi és rugalmas jellege, stb. Ugyanakkor ezek közül kiemelkedik a tény, miszerint a bíróság általi konfliktusfeloldás nem biztos, hogy egybeesik az igazságérzetünkkel, ergo elképzelhető, hogy egyik fél megelégedését sem szolgálja a bíróság döntése. Az alternatív vitarendezési eljárások struktúrájából adódóan tehát súlyozottabban van lehetőség egy vita win-win típusú eredménnyel való lezárására. Ehhez párosul az a megállapítás, hogy a tárgyalással való elégedettséget – annak konkrét eredményén túlmenően – legalább ilyen mértékben befolyásolja egyrészt a pszichológiai körülményekkel való elégedettség, másrészt a tárgyalás folyamatával való elégedettség. Ezeket érdemes röviden részletezni is.
A tárgyalás eredményére, kimenetelére vonatkozó elégedettség azt a helyzetet takarja, hogy a felek a tárgyaláson megkapták azt, amiért jöttek, azaz sikerült elérni a várt vagy az annál is jobb eredményt. A folyamatokkal a felek akkor elégedettek, ha megfelelően végighallgatták őket, a véleményükre kíváncsiak voltak, elmondhatták, amit szerettek volna, ezáltal pedig a végeredményt befolyásolni tudták. A pszichológiai körülményekkel való elégedettség megvalósítása pedig nem jelent mást, mint a felek emberi méltóságának megőrzését, a felek meg nem sértését, továbbá az alapvető érdekeiken túlmenő szükségleteiknek is a figyelembe vételét.
Az AVR számos formában realizálódhat, azonban a három alaptípus a következő: (1) egyeztető tárgyalás; (2) mediáció; (3) arbitráció. A három alapmodell lényegében egymásra épül, teljes mértékben informális dimenziótól történik a lépésről lépésre haladás a bírósági eljárás formális terrénumába, ami által a vitarendezés egyre inkább normaorientálttá válik.
Egyeztető tárgyalás
Egyeztető tárgyalás esetén a felek egyezség elérésére irányuló közös törekvéseiről van szó, vagyis egy mindkét fél számára elfogadható megállapodás megkötése érdekében a felek az együttes döntéshozatal eszközével élnek. Ebből adódóan ez egyrészt egy olyan kommunikáció, aminek a másik fél meggyőzése a célja, másrészt pedig egy olyan folyamat, amelyben a vitában álló felek közvetlenül egymással vitatják meg a lehetséges eredményeket; ennek keretében javaslatokat, kéréseket és követeléseket cserélnek, érvelnek a saját véleményük mellett és a másik véleménye ellen.
A felek között kölcsönös függőségi viszony adott, azaz egymás nélkül nem tudják érvényesíteni saját érdekeiket. A tárgyalás eredményességének ezért alapfeltétele, hogy a felek ne ragaszkodjanak mereven az eredeti álláspontjukhoz, legyenek nyitottak a kompromisszumokra. Ugyanakkor a következő alapvető képességek sem elhanyagolhatók e téren: a bonyolult eszmecserék hatékony kezelése; a konfliktus kiváltó okainak felismerése; effektív kommunikáció; az adott vita különböző szempontokból való megközelítése, stb.
Látható, hogy ebben a konstellációban az érintettek kezdeti szubjektív alapállása a meghatározó, hiszen a tárgyalások általi szubjektivitás csökkentése vezethet a viták eredményes rendezéséhez. Ennek értelmében a konfliktus végkifejletét egy pszichológiai térben lezajló „összecsapás” fogja determinálni, ahol kardinális jelentőséggel bírnak a különböző szociológiai és kommunikációs képességek.
Mediáció (közvetítés)
A mediáció a remélt végeredmény tekintetében tulajdonképpen megegyezik a felek tárgyalásával, hiszen a megállapodás e keretek között is csak a felek közös egyetértésével születhet meg, a vita kimenetele tőlük függ, azaz az eljárás nem eredményez mediátor általi döntést. Emellett magának a konfliktuskezelési módszernek az igénybevétele is egyedül a felek önkéntes elhatározásának mentén történhet. A differentia specifica ebben a vonatkozásban magában az eljárásban keresendő. Itt ugyanis egy olyan alternatív vitarendezési eljárásról van szó, ahol az érintett felek egy harmadik, semleges személy közreműködésével kísérlik meg a konfliktusuk békés lezárását. A mediációs tevékenység kiindulópontja – mint a facilitált tárgyalások egyik formája –, hogy a felek közvetlenül már nem képesek megegyezni egymással, ezért őket egy külső résztvevő segíti a megoldás kidolgozásában. Ez a segítség pedig a bizalom felépítésének folyamatáról és az erre alapuló együttműködésről szól, rámutatva az együttműködés előnyeire, az együttműködésből eredő többlet nyereségre, illetőleg a felszín alatt meghúzódó szükségletek feltárásának fontosságára. A mediátor/közvetítő legfontosabb célja ebből adódóan nem az, hogy mindenképpen megszülessen a felek közötti megállapodás, hanem hogy a felek között megváltozzon a kommunikáció, az egymáshoz való hozzáállás, a tárgyalási stílus, ennek mentén pedig a szükségletek kerüljenek előtérbe. Ebből következik, hogy a felek megállapodása csupán a mediáció indirekt célkitűzéseként jelenik meg, az előbbiekből esetlegesen következve. A mediátor éppen ezért soha nem foglal állást a felek közötti vitában, szerepe arra korlátozódik, hogy maga a folyamat a megfelelő módon működjön. A közvetítés egy kevésbé formális jellegű folyamatként vázolható, így ajánlatos különböző alapelvek mentén megközelíteni azt. Ezek többek között a következők: (1) önkéntesség elve; (2) a résztvevő felek egyenrangúságának elve; (3) a titoktartás elve; (4) a közvetítő függetlenségének, pártatlanságának, semlegességének elve; (5) a jövőre irányultság elve.
A vonatkozó normarendszert a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvényben találhatjuk. A törvény szerint a mediáció megvalósulhat közvetítő természetes személy és közvetítőket foglalkoztató jogi személy által. Róluk az igazságügyért felelős miniszter közvetítői névjegyzéket vezet. A természetes személy ide való felvételének – ami külön bejelentés alapján történik – három konjunktív feltételét említi a törvény: (1) felsőfokú végzettség és a megszerzéstől számított, annak megfelelő legalább ötéves igazolt szakmai gyakorlat; (2) a közvetítői szakmai képzés elvégzése; (3) büntetlen előélet, illetve a közvetítői tevékenység folytatását kizáró foglalkoztatástól eltiltás hatálya alatt nem állás. A jogi személyek esetén két feltétel adott: (1) a létesítő okiratban fel kell tüntetni a közvetítői tevékenységet; (2) van közvetítői tevékenység folytatására feljogosított tagja/munkaviszony, munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony keretében ilyen személyt foglalkoztat és ennek az alkalmazottnak a közvetítői tevékenysége nem szünetel.
Kedvező esetben tehát a közvetítés megállapodással zárul. A közvetítő a felek együttes jelenlétében ezt a közvetítői eljárás lefolytatására választott nyelven írásba foglalja és a megállapodást tartalmazó okiratot a feleknek átadja. A megállapodást a közvetítő, továbbá az együttesen, személyesen jelen lévő felek is ellátják az aláírásukkal. Ekkor érkezünk el a mediáció – bár igaz ez a felek tárgyalása mentén megkötött megállapodására is – kényes szakaszához, a végrehajtáshoz. A megállapodás végrehajtása ugyanis csakis a felek önkéntes magatartásán múlik, erre pedig nincsen garancia. Lehetőség van azonban a megállapodás közjegyzői okiratba való foglalására, ez pedig már végrehajtható okiratnak minősül. A polgári eljárásjog szempontjából a következőket is fontos megemlíteni: ha ennek során a felek megállapodást kötnek és azt a bírósághoz benyújtják egyezségként történő jóváhagyás végett – és az megfelel a jogszabályoknak –, akkor a bíróság azt végzéssel jóváhagyja, ez pedig ugyanolyan hatállyal rendelkezik, mint az ítélet, ergo önkéntes teljesítés hiányában állami kényszerrel ugyancsak végrehajtható.
Ehhez kapcsolódik még a következő törvényi rendelkezés: „A közvetítői eljárásban létrejött megállapodás nem érinti a feleknek azt a jogát, hogy a vitás ügyben igényüket bírósági vagy választottbírósági eljárás keretében érvényesítsék.”
Arbitráció (választottbíráskodás/döntőbíráskodás)
Az arbitráció – mint egy konfliktus utolsó békés megoldásának lehetősége – és a mediáció közötti distinkció elsősorban a harmadik félre és tevékenységére vonatkozó szabályok mentén vonható meg. Az arbitrátor magának a vitatott kérdésnek a szakértője, ezáltal válik képessé a szakszerű döntések meghozatalára. Ez azért bír rendkívüli jelentőséggel, mert a választottbírósági ítélet hatálya ugyanaz, mint a jogerős bírósági ítéleté. A végrehajtást a bíróság csak akkor tagadhatja meg, ha a vita tárgya a magyar jog szerint választottbírósági útra nem tartozhat, vagy ha a választottbírósági ítélet a magyar közrendbe ütközik. Az eljárás során emellett döntéskényszer érvényesül, azaz a felek azon túl, hogy rendelkeznek az arbitráció kvázi szükségképpeni előfeltételeiről – a választottbíróság felállítása/megjelölése, a bíróság eljárási módjának meghatározása –, a döntésre és annak folyamatára nézve már nem rendelkeznek közvetlen kontrollal. A fentiekhez kapcsolódó garanciális sajátossága az arbitrációnak, hogy sokkal pontosabban körülhatárolt alternatív vitarendezési mód, mint a mediáció, e relációban előbbi már kvázi-formálisnak tekinthető.
A választottbíróságok tekintetében két fő kategória között differenciálhatunk, létezik ugyanis ad hoc (eseti) és intézményes állandó változat is. Az eseti csak az adott ügy eldöntésére alakul, így az eljárás részletes szabályait is leginkább a felek határozzák meg, míg az állandó választottbíróságok egy fix és pontosabban kidolgozott szervezettel operálnak.
A választottbíráskodásról hazánkban a 2017. évi LX. törvény fogalmazza meg a kapcsolódó szabályrendszert. A törvény értelmében nincs helye választottbírósági eljárásnak: (1) fogyasztói szerződésből eredő jogvita esetén; (2) a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényben szabályozott különleges eljárásokban elintézendő ügyekben; (3) a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény hatálya alá tartozó eljárásokban elintézendő ügyekben. A választottbírósági alternatív útról a felek egyrészt rendelkezhetnek önálló szerződésben, másrészt más szerződés részét képező választottbírósági kikötés által. A felek ilyen módon való megállapodása arra irányul tehát, hogy meghatározott jogviszonyukból keletkező, köztük már felmerült vagy a jövőben felmerülő minden, esetleg valamely konkrétan meghatározott vitát választottbíráskodásnak vetnek alá. A választottbírósági szerződést írásba kell foglalni, ugyanakkor írásban megkötöttnek kell tekinteni azt a megállapodást is, amely elektronikus aláírás nélküli elektronikus közlés útján jött létre, ha az elektronikus közlésben foglalt adat a másik fél számára hozzáférhető, és alkalmas későbbi hivatkozásra. Ilyen elektronikus közlésnek minősül a felek bármely közleménye, amelyet adatátvitellel közvetítenek.
A választottbíráskodás hatékonyságának egy kiemelt fontosságú tényezője az eljárás gyorsasága, aminek elsősorban az az oka, hogy az eljárás egyfokú, azaz fellebbezésnek nincs helye a döntés ellen. Adott azonban két jogorvoslat e tekintetben is. Az első a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt indított per, ami által rendes bírói úton történhet a döntés felülvizsgálata, erre azonban csak a törvényben pontosan meghatározott feltételek teljesülése esetén kerülhet sor. A második – a törvény teljesen újszerű jogintézményeként – az eljárásújítás, ami akkor jöhet szóba, ha a fél olyan tényre/bizonyítékra hivatkozik, amelyet az alapeljárásban önhibáján kívül nem érvényesített, feltéve, hogy az – elbírálása esetén – a félre kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna.
