A Nagy Füzet, mozgóképen és szavakban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Mit mond János? Mit mond Ágota? – (János ír. Ágota olvas. János ül. Ágota áll. Ágota ül. János áll. János játszik. Ágota vár valakit.)  – Képes idegen nyelvű olvasókönyv iskolásoknak. Olyanoknak, akik idegen nyelven tanulnak.

Az apa azt mondja: Háború van. Az apa egyenruhában van. A gyerekek nem. Ők csak egyformában. Ikrek. Az apa azt mondja az ikreknek: Mindenáron túl kell élnetek. Most el kell válnunk egymástól, de mi összetartozunk. Ebbe írjatok le mindent, ami történik veletek. Az apa megmutatja, mibe. Ez a nagy füzet. Keményfedeles. Ebbe ír- janak le mindent. A gyerekek, akik ikrek. Fiúk. Tíz évesek. Mindent leírnak majd, mert apa azt mondta. Mert össze- tartoznak, ha el is kellett válniuk egymástól (a háború miatt). Anya a szomszéd szobában. Esetleg leszedi az asztalt. Mert eddig ebédeltek. Amíg apa elő nem vette a nagy füzetet. Meleg sárga fényben, ami a sok tágas ablakon át- szüremlett. Damaszt, selyem, ezüst és porcelán. Sok fehér és erezett barna. Anya szép. Apa szikár.

Hatan ülünk a moziban. Nem a moziban, csak a nézőtéren, mert a kávézóban zajos teltház van. Ketten velünk egy sorban, ketten mögöttünk. Uránia, szombat délelőtt. A legszebb pesti mozi 1899 óta, századfordulós eklektika, keleties felhangokkal, könnyű, történelmi levegője van, mint annak, amit nézünk hatan. Hat nappal a bemutató után. Az is itt volt az Urániában, zajos siker, 450 meghívottal, díjátadással. Senki nem mondja, hogy ezt a jelenetet a meleg sárga fénnyel, porcelánnal és keményfedeles füzettel, apával, aki szikár, anyával, aki szép, az ikrekkel, akik fehérben, nem kellett volna leforgatni. De ha már mégis kellett, mert minden filmet valahogyan el kell kezdeni, és ez a jelenet remekül ellenpontozza mindazt, ami rákövetkezik, mert ez a jelenet az elvesztett éden, ahonnan elindulunk, amiként a könyvek könyvében, hogy a való világról való tudásra tegyünk szert, akkor nem kellett volna mondani benne semmit. Egy árva szót sem. Talán akkor is értettük volna, mind a hatan.

 

Ágota azt mondja, cipekednek a gyerekek. Fáradtak. Nem tudják, hova mennek. Nem tudják, miért. Anya szomorú és elesett. A szeme vörös, egész éjszaka utaztak. Hajnal lehet, visszhangoznak a léptek. Ágota Kristóf így kezdi el A Nagy Füzetet. Anya aztán sír. Nagyanya, akire ráhagyja az ikreket, nevet.

Szász János tehetséges rendező, ha nem lenne az, akkor is úgy kezdhetné a filmjét, ahogy akarja, szürke utcával vagy melegsárga ebédlővel, szorongással vagy idilli édennel, rejtéllyel vagy mindent előre megvilágító magyarázat- tal, kedve szerint. Ezt így kezdte. Az Ópiumot nem. Ott hosszú percekig nem mondta meg senki, hol vagyunk és minek. Az Ópium sokak szerint benne van az első tízben az utóbbi negyedszázad magyar filmtermését tekintve. Az ehelyütt jegyzetelő szerint az első ötben. Azt a filmet mintha más közönségnek szánta volna Szász, talán emelt szintű érettségit vizionált a nézőtérre az átlagos szellemi kapacitás becslésekor, amit most jóval szerényebbre fo- gott. Talán ezért ad mindenhol kidolgozott kapaszkodót az értelmezéshez, amit az Ópiumban megtakarított. Szinte mindent kétszer mond, egyszer vizuálisan, egyszer verbálisan, bizonytalan konnotációkra, sőt, tudattalan affek- ciókra, mint a zseniális Ópiumban bátran és mindvégig, már nem hagyatkozik. Megmondja rögtön, mire figyeljünk, és amire, az mit jelent. Édesmindegy, hogy Ágota nem mondja meg, a filmrendező szuverén alkotó egy másik műnemben. Idegen nyelven. És nem egyszerűen fordít, hanem áttelepít egy egész világot, újrakonstituál egy esz- tétikai élményt egy másik univerzumban. Azt csinál, amit akar. És ez a baj. Amit akar.

Nem lehet számonkérni a regényt a filmen, ami csak egy impulzusforrást jelentett a szuverén létrehozás folyamatában, Szász olvasott egy jó könyvet, amiről eszébe jutott valami más. A gyermeteg csengésű “megfilme- sítés” kifejezés eleve korlátozná ennek a másnak a szuverenitását, semmi pénzért nem is használnánk, annak el- lenére, hogy a rendező nyomatékkal kapcsolja össze a regényt és a filmet. Ezt is kétszer. Ezzel kezdi ugyanis, az azonos címmel, és ezzel fejezi be. Ágota Kristóf emlékének. Nem is tévedünk el az impulzusforrás tekintetében. Talán jobban jártunk volna, ha eltévedünk. Ha nem olvastuk volna a Trilógiát, aminek első darabja A Nagy Füzet. Ha nem rémlenek fel minduntalan az azonosságok és különbözések. Ha ezek hálózata önálló esztétikai produk- tumot alkotna, immanens szabályokkal, jelekkel és (generatív) jelentésekkel. Ha találnánk egyetlent különbözést a filmben, ami több lenne, mint a regényszöveg, hozzáadna és nem elvenne belőle, ekként nyugtatva meg, hogy mindenképpen meg kellett csinálni ezt a filmet, hogy vele azután majd a regény olvasata is gazdagabb legyen, és ekként menjen a világ egy kicsit megint elébb. Ezt vélelmezhették Karlovy Varyban, ahol Szász filmje nagydíjat nyert és a Magyar Nemzeti Filmalap Filmszakmai Döntőbizottsága (ez a rövid neve a Vajna filmipari kormánybiztos kinevezte testületnek) sem látta másként, ha ezt nevezte az Oscarra.

Levett kalappal állhatunk meg itten, mert ezek komoly elismerések és Szász János valóban tehetséges és jelen- tékeny filmalkotó, bármi kevéssé is mutatkozott meg ebben a filmjében.

János azt mondja: nagy hatást gyakorolt rá személyes találkozása Kristóf Ágotával. Olyan volt, mint saját regénye, “hazugságmentes és egyszerű”. Ez erősítette meg abban, hogy egyszerűen csinálja meg filmen ezt a “tőmondatos, szörnyű kemény írást”, hogy olyan filmet csináljon, amilyen a könyv.

Ágota azt mondja: nem tudott rendesen franciául, azért írt ilyen egyszerű, bővítetlen mondatokat.

A cikkíró azt mondja: egyik predikátum sem magyarázza, amit olvasott a könyvben és amit látott a moziban. Sem pedig a kettő viszonyát.

Kristóf Ágota nem egyszerűen egyszerűen ír, bővítetlen mondatokban. Kristóf Ágota elhallgat és az elhallgatásait írja meg, tényszerűen, szikáran, a verbális minimalart szabályai szerint, a lehető legkevesebb és legérdektelenebb, köznapi szóval. A szöveg súlypontja nem a leírt szavakon, hanem a leíratlanokon van. Ezek majd az olvasóban jönnek létre, ha valahol, a szerző csak a kontextusokat adja meg, azokat is csak jelzésszerűen, amelyek majd értelmezik ezeket. Ez a technika önmagában még semmit nem jelent, főleg nem irodalmi rangot és világsikert, azt inkább az alapozza meg, hogy ezzel a szinte semmivel, alig-szöveggel, iskolás szóismétlésekkel, együgyű gram- matikai szerkezetekkel, minden metafora puszta lehetőségének is messzire kerülésével Kristóf Ágota megráz, fej- bevág, megríkat, felháborít és megállás nélkül írásra kényszerít, a leíratlan szavak megtalálására, arra a munkára, amivel az olvasó létrehozza magában azt, ami a szövegben kimondatlan maradt. Ezt, avagy ennek az élményét hívták aiszthezisznek valamikor, amit különben Szász János nem csak tud, de alkalmazott is sokszor, a Wittman- fiúkban vagy az Ópiumban, nem kell mindent kimondani és főleg nem elmagyarázni, ahhoz, hogy hasson, sőt, a gondolkodás fáradságától megkímélt befogadót mintha éppen mondott aiszthezisztől fosztanánk meg, érzelmi reakciója is laposabb és szegényesebb lesz. Amint ezt a Nagy Füzet példázza hatékonyan.

Ágota azt mondja: Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk. “Ha azt írjuk, hogy “az or- donánc kedves”, az nem igaz, mivel lehet, hogy az ordonánc képes gaztetteket elkövetni, csak mi nem tudunk róla. Tehát egyszerűen azt írjuk: “az ordonánc pokrócot adott nekünk.”

Elméleti, mégpedig ismeretelméleti oka van tehát a nyelvi purizmusnak, amit Kristóf Ágota olyan fontosnak vélt, hogy kivételesen kifejtette és elmagyarázta a Trilógia 2011-es magyar kiadásának 30. oldalán. Az érzések és szub- jektív ítéletek bizonytalanok, semmi nem az, aminek látszik, a tények és események oka és magyarázata sokféle lehet. Igen kevéssel kell beérnünk, ha a világban valamiféle ésszerű rendet keresünk: elemi észleletekkel, amik semmit nem magyaráznak meg. Talán mert a világ ésszerűtlen, nem tudjuk, nem is mondunk ilyet, mert ez is ma- gyarázat lenne, ami eleve lehetetlen. Ha Szász János teljes terjedelmében engedett volna az írónő személyes varázsának, melyet Neuchatelben hazugságmentes és egyszerű mivoltában reá gyakorolt, talán elmellőzött volna minden magyarázatot. Ám ehelyett a filmjét rögtön magyarázattal kezdte meg. És azonképpen folytatta is.

A regényben két félmondatban tűnik fel a füzet összesen. Szásznál lépten-nyomon, folyton és minduntalan, mert ez az összekötő szál az egyébként diszkrét pontokként elkülönülő anekdotikus epizódok között, az ikrek furton- furt ezt írják, díszitik, rajzolják és ragasztják tele ki tudja honnan származott képekkel, míglen kapunk egy színes, díszes, képes őrsi naplót, amilyet magam is vezettem ún. krónikási minőségemben a Mackó őrsben, elemista ko- romban. Él bennem a kétely, hogy ganéban, mocsokban, ceruzahiányban, mezőgazdasági gyermekmunkás stá- tuszában is azonos színvonalon tudtam volna vezetni, mint amit Szász bemutat. A regénynek kétségkívül ez volt a címe, Nagy Füzet, ami rendkívül zavaró lehet, ha praktikusan semmiféle szerepe nincsen, nem az apát képviseli, mert nem az adja az ikreknek, nem veszik elő folyton és szinte soha nem írnak bele. Akkor meg minek? Szász megoldotta, hogy az értelmetlen füzetnek értelme legyen. Kristóf Ágotánál éppen az volt az értelme, hogy nincsen. Mert a világnak és a róla szerzett tapasztalatot megrögzítő szavaknak sincsen: az elhallgatott mondatok naplója ez, vagy üres, vagy szürke, színtelen, minimalista bejegyzések helye. Szász keményfedeles képeskönyve gazdag és drámai hollywoodi darab, néha megpörgetik, és akkor mozgóképes lövöldözős játékszerként működik. Tévesen.

 

Kristóf Ágota fog két lakkcipős, fehéringes, árnyalt kifejezésekkel beszélő úrigyereket és elhelyezi őket a trágya- lében, a durva, koszos, rideg, primitív nagymamánál, valahol a határszélen, háború idején, és megnézi, mire men- nek, elmálló értékek és világrend mellett, amikor semmit nem ér, amiben addig felnőttek. Kristóf Ágota fejlődésregényt ír, amilyen a Werther volt, vagy a Simplicissimus, azt vizsgálja, hogy épül be az erőszak, a kegyetlenség, a látszat és az erkölcsi nihilizmus a reflexív, tudatos, szellemileg igényes személyiségbe az életképesség fenntartása érdekében. És megmutatja, hogy könnyedén. Gyakorlás kérdése az egész.

Az ikrek kívülről tudják a Bibliát, rendszeresen tanulnak a lexikonból, de közben megtanulnak ölni is, állatot vagy embert, mindegy, lopni és hazudni, az éhezőn segíteni, zsarolni és megbocsátani, homoszexuális tisztet véresre korbácsolni, lepisilni és simogatni, anyjuk csontvázát a padlásra akasztani, apjuk hulláján aknákat kikerülni. Életben maradni. Fájdalmat elviselni. Nyerni és veszteni. Önálló döntéseket hozni. Kristóf Ágotánál nincsen jó és rossz, előjel nélküli cselekvések vannak, események és következmények, és hajszálnyi csak a különbség ezek megíté- lésében. Az eredmény: a moral insanity, ami nem erkölcstelen, hanem erkölcsön kívüli létezést jelent, ennek a határán élnek az ikrek, hol át-, hol visszalépnek, tárgyilagosan és reflektálatlanul, mint az állatok vagy a növények. Ez az oka annak a bizonytalan lebegésnek, elemeltségnek és definiálatlanságnak, ami a szöveget szikár és tár- gyilagos írásmódja ellenére áthatja: kiiktatta az értékszempontokat. Szász filmje mindent lehorgonyoz, ami lebeg, és elmagyaráz, ami kétséges. A puskatussal terelt menetről ötször elordítják, hogy zsidók, nehogy tuszi menekültekkel keverjük össze őket (Kristófnak valamiért egyszer se kellett ezt leírnia, mégse tévedtünk el a történelemben), és gondosan végig van fényképezve, hogyan teszik a fiúk a kézigránátot a cselédlány kályhájába (Kristóf ezt nyitva hagyja, hogy legyen min gondolkodnunk). A filmben el is mondják, miért teszik ezt: a cselédlány feladta a zsidó cipészt, akit barátjuknak tekintettek. A regényben senkit soha barátjuknak nem neveznek, a cipészt se, aki cipőkkel ajándékozta meg őket, a cselédlány pedig nem adott fel senkit, csak egy rossz mozdulatot tett. Elhúzta a vajas kenyerét a menetben haladók orra előtt. Ez Szásznak egy robbantáshoz egyszerűen kevés. Főként, ha ez a cselédlány egyébként teljeskörű gondoskodást nyújt az ikreknek testi szükségleteik tekintetében.

Értelmetlen azért a mozdulatért felrobbantani, ráadásul helytelen.

A regényben nem. Ott érdektelen, hogy a cselekedet milyen erkölcsi árnyékot vet, ezért nem is kell felemelni a francia ellenállás rangjára, az arányosság és a méltányosság erkölcsi értékszempontok, amik ki vannak zárva abból a világból. Ezért azután minden cselekedet értéksemleges és egyúttal többdimenziós lesz, amit majd Szász gondosan redukál egyre és felruház értékekkel. Kegyetlenek az ikrek, de igazságosak, dolgozik bennük a moral sense, nem veszett ki belőlük a jóság. Hollywoodban így követhetőbb lesz a történet, és vonzóbb a két fiúcska. Nem akasztják fel anyjuk csontvázát, nem serénykednek szadista homoerotikus kalandban, nem vágják el a csúf szomszédlány anyjának a torkát, ha az halni akar. El van magyarázva minden, amit meg nem lehet, az kimarad. Könnyen lehet, hogy Kristóf Ágota bonyolultabb annál, amilyennek Szász János találta.

Vagy elegendően bonyolultnak találta, de ezt meg az úniós project management sokallotta. Nem tudjuk, a széleskörű európai koprodukció hogyan hatott az alkotóra, beleértve a Vajna vezette Nemzeti Filmalapot, melynek ez első finanszírozott filmje volt.

Azt látjuk, hogy ezt a filmet nem a zseniális és lassan a szakma doyenjének tekinthető Máthé Tibor fényképezte, mint például az Ópiumot, precíz, festészettörténeti kompozícióival és végletekig árnyalt szín- és fénykezelésével, ezért azután egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat a snitteket, amik a vizuálisan érdekes kategóriájába esnek. Szívesen idesorolnám azt is, amelyik az orosz felszabadító hadsereg érkezését van hivatva kiábrázolni. Tank jő napsütötte mezőn, rajta veres lobogó és harcosok, kétoldalt három-három további harcos hurrázva halad. Egy tank, tíz harcos, nagytotálban, a szocreál plakátfestés modorában, hosszan. Jó volt arra gondolni közben, hogy ez talán irónia, bár humor csak annyi van a filmben, mint egy adóbevallásban.

Látjuk továbbá, hogy a remek Molnár Piroska játssza a szikár, fösvény, durva beszédű, serény és alkoholista nagymamát, mert hát el tud játszani mindent, azt is, ami meleg, lágy és kitelt karakterének messze nem felel meg. Látjuk, hogy sikerült teljességgel érdektelen és gyakorlatilag fényképezhetetlen helyszínt találni a városi fiúk vidéki lak- és munkahelyéül, amelyet voltaképpen egy üres udvar dominál, ahonnan hiányzik minden, ami lakkcipős városiaknak meglepetést okozhat. Kukoricagóré van (a regényben nincs), plusz fatönk, amin fát vágnak. Profin. Látjuk, hogy a fiúk jók, zárt arcuk van, mozdulatlan, nem játszanak. Könnyen lehet, hogy ők tartják ezt a filmet a felszínen. Nyilatkozta volt a rendező, hogy képalkotás tekintetében egyetlen szabályt állítottak fel az operatőrrel (Christian Berger): a fiúk minden jelenetben együtt látszódjanak. Együtt látszódtak.

Ha levelet írnék gimnazista lányomnak, amit elolvasna, azt mondanám, feltétlenül nézze meg ezt a filmet, ha lehet, az Ópiummal együtt, hogy lássa a különbséget. A sorrend érdektelen, úgyis az Ópium marad meg.

+

Valaki azt mondja, kettőspont. Ez Kristóf Ágota szabadalma és kizárólagos formulája a verbális közlés állapotára.
Ha kell, ötször is egy dialógusban. Egy rendőrségi jegyzőkönyv gazdagabb stilisztikailag. Csak a regény nagy.

---