„A ruha nagy varázsló” – interjú Dőry Virággal

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Rólad így kéne fotót csinálni, ahogy mezítláb üldögélsz” – ilyen közvetlenül és tegeződve indul a beszélgetés Dőry Virág jelmeztervezővel, aki ugyan színésznőként lett ismert, ám eredeti szakmájától picit elkanyarodva, ugyanakkor a színházat el nem hagyva, évek óta a divat és az öltözködés világában mozog magabiztosan.

►Miért lettél színésznő?

Polgári családból jövök, jó tanuló, de elkényeztetett gyerek voltam. Apukám orvos, anyukám grafikus művész volt. Amikor balettet tanultam, azt fedeztem fel, hogy utána sokkal csinosabb vagyok, viszont a matek példák után, amikor benéztem a tükörbe, azt láttam, hogy úristen, szörnyen nézek ki. Olyasmit akartam csinálni, amiben jól érzem magam és jól nézek ki. Akkor nagy presztízse volt a színészeknek, a színháznak, és ez vonzott. Szép is és jó is legyek, erre vágytam, de nem volt ez igazán hivatásérzés, ezt persze csak utólag tudom. Amikor rájöttem, hogy tudok szereplés nélkül élni, akkor világossá vált, hogy más lesz az utam.

►Várjunk még ezzel. Elsőre felvettek az akkor még Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Otthon gyakoroltál rá?

Nem mondhatnám. Kultúrközegben nőttem fel: operabérletünk volt, anyukám vitt színházba, sokat beszéltünk arról, hogy mi a szép és mi nem és sokat olvastam. Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnököm, több ismert színész is végzett velem együtt. Színes és érdekes volt a főiskolai lét, mindig készültünk valamire, fel sem merült, hogy nem leszek „valaki”.

►Ki volt a példaképed?

Nagyra tartottam az itthoniakat is, de a világsztárok tetszettek leginkább, Brigitte Bardot, Liz Taylor.

►Első házasságodat és első fiadat is a főiskolának „köszönheted”.

Huszti Péterrel osztálytársak voltunk, még főiskolás voltam, amikor megszületett a fiam, Ádám.

►Segítette vagy hátráltatta a karrieredet a gyorsan jött saját család?

A művészpályát nem segíti a gyerek, hiszen minden döntésben a gyereket veszed figyelembe. Ez belső késztetés, ilyenek az anyák általában. Sok olyan „művészgyereket” látni, aki nem boldog, ugyanis nem úgy nőttek fel, ahogy nekik lett volna jó, hanem a szüleik saját magukat és a karrierjüket helyezték előtérbe. Szerencsés vagyok: mindkét fiam azt csinálja, amit szeret, amit maguknak választottak. Nem voltam az a főzőkanalas, felmosórongyos anyuka, de eljártam szülői értekezletre, sportolni vittem őket, később színházba, sokat beszélgettem velük.

►És mit szóltak a szülőtársak, amikor a „híres színésznő” belépett?

Fogalmam sincs, ugyanis sosem izgatott, hogy felismernek-e vagy sem. A minap kaptam egy vicces bókot: azt mondta egy férfi, hogy láttam magát a Hogy volt?-ban, és nem csavartam el a tévét. Egyébként soha nem tartottam többre magamat senkinél, de kevesebbre se, így aztán semmilyen főszereptől, címlaptól nem „szálltam el”.

►Pedig nem sokakkal fordult elő, hogy Makk Károly kinézte őket egy filmre…

Mielőtt felvettek a főiskolára, Makk Károly felfedezett a Palatinus strandon: megkerestetett és próbafelvételre hívtak az Utolsó előtti ember című filmre, és meg is kaptam a szerepet. Ám közben bekerültem a főiskolára, ahova nem jártam be a film miatt, csakhogy Várkonyi üzent, hogy jobban teszem, ha bemegyek, ad rá két hetet. Éreztem, hogy hallgatnom kell rá, így aztán hagytam a filmet.

►És hogy jött a „képbe” újra a neves, Cannes-i díjas rendező?

7-8 évvel később újra hívott Makk egy tévéjátékra. Házasság lett belőle, akkor már 27 voltam.

►Bekerültél egy akkori elit társaságba egy világhírű rendező oldalán, aki ráadásul sokkal idősebb is, mint te. Hogy sikerült „felnőni” hozzájuk?

Örkény István, Konrád György, Déry Tibor, Vas István, Görgeyék, Somlyó György valóban mindennapos vendégek voltak, a csodával határos kategória. Konrád akkor szamizdatban volt, A látogatót gépelve, titokban olvastam. Évekig szinte meg sem szólaltam közöttük, azt hihették, hogy kuka vagyok. De egyébként jól fogadtak, én pedig szivacsként szívtam magamba, amiket tőlük hallottam. Megalapozta a gondolkodásmódomat. Makknak volt egy mondása: „Aranykutyám, vedd tudomásul, hogy neked nem jár semmi.” Megtanultam, hogy mindent magamnak kell kikaparnom. Tőle tanultam az életrevalóságomat is.

►Mit szóltak a választásaidhoz a szüleid?

Nem voltak tőle igazán boldogok. Apukám pláne nem, ő értelmiségi pályára szánt, de segítettek mindenben.

►Makk Károly akkoriban készítette a Szerelmet és a Macskajátékot. A múzsája voltál?

Nem. Szegfű voltam a gomblyukban. Nem tudott egyenrangú partnerként kezelni. De a mai napig jóban vagyunk, gyakran találkozunk. Egy idő után nem találtam a helyemet, szomorú voltam és felmerült bennem, hogy nem vagyok elég tehetséges. Ezt nagyon nehéz kimondani. Nem tudom, hogy a színésznőkben felmerül-e, én szembenéztem magammal és erre jutottam. Nehéz a tükör elé állni és azt látni benne, ami van, kívül, belül egyaránt. Fiatalon kint jártam Londonban és ahol laktam, egy barát lakásában, megjelent két fiatal nő takarítani. Kiderült, hogy színésznők, és elmondták, hogy amikor épp nem kapnak szerepet, akkor eljárnak takarítani. Amikor nemrégiben itthon, egy színházi társalgóban elmeséltem ezt a történetet, majdnem megfojtottak. Mert nem tudtak azzal megbarátkozni, hogy aki nem kap szerepet, az nem elég jó, tehát más szakmát kellene választania.

►Te ezt beláttad és váltottál. Hogyan jött a jelmeztervezés?

Az én ruháim a színpadon sokszor jobbak voltak, mint a többieké, mert mindig beleszóltam, javítgattam, érdekeltek a ruhák. Ezt Ádám Tamás kollégám, az egykori Família Kft. egyik családfője észrevette és felkért egy Thomas Bernhard darabra, ami német vagy osztrák arisztokratákról szólt. 25 évvel ezelőtt, az akkori átkosban én ezt úgy oldottam meg, hogy a csajokat nagyestélyibe öltöztettem, a férfiakat pedig szmokingba. Nagyon tetszett a kritikusoknak is. Teljes mellbedobással a jelmeztervezés felé fordultam: rajzolni tanultam anyukámtól, és amikor Gór Nagy Mari felkért, hogy tanítsak jelmeztörténetet, azonnal és boldogan elvállaltam, hiszen így megtanultam az elméletet is. Megvettem a könyveket és minden órára bevágtam a korokat, a stílusokat, három félévet tanítottam.

►És mit szóltak az egykori színészkollégák, amikor jelmeztervezőként találkoztak veled?

Örültek, hogy eltűntem a deszkákról, nem voltam már konkurencia, így aztán megkedveltek. Viszont a jelmeztervezők utáltak, mert féltették a kenyerüket. De mindenkivel jól tudtam együttdolgozni. Megtanultam, hogyan épül fel egy darab, láttam, milyen teret kell létrehozni, hogy eljátszható legyen. Mi az a tér, amiben jól mozognak a színészek, a nézők megértik, és azt sugallja, amit a rendező akar. Ezt segítette, hogy színésznőként kezdtem.

►A férfi vagy a női színészekkel könnyebb dolgoznod?

A férfiak hiúbbak és erőszakosabbak a ruhapróbákon, ugyanakkor nem szeretik a procedúrát, ezért érdemes csinos varrónőket alkalmazni, akkor lelkesebben jönnek. Eperjes Károlynak terveztem egyszer ruhát a Tháliában, és Szamóca egyből kijelentette, hogy ő ballonkabátban akar lenni. Éreztem, hogy nincs ugri-bugri, rámondtam, hogy rendben. Jól érezte magát, én pedig a többieknek kedvemre tervezhettem a jelmezeket.

►Még előtte, 1976-ban megszületett a második fiad.

Színésznő voltam még, amikor megjelent nálam egy nagyon csinos újságírónő interjút készíteni. Beszélgettünk és elmondta, hogy a fia szinte állandóan az én fotómat nézegeti. Azt hittem, egy kisgyerekről van szó, nem is értettem, de kiderült, hogy egy egyetemista srác, aki Berlinben tanult orvosnak. Később kaptam egy virágot az egyik előadásra ettől a bizonyos fiútól, aki aztán a férjem lett. Akkoriban volt, hogy lemondtam filmszerepet, és éreztem, hogy nem nekem való ez a szakma, hiszen egy vérbeli színésznő él-hal a színpadért.

►Úgy hallottam, Tolnay Klárival nagyon szerettél dolgozni.

Nagyon okos, kegyetlenül őszinte asszony volt, öröm volt ruhát tervezni neki. Olyankor mindig hoztam-vittem, mert imádtam hallgatni a történeteit. Játszott Graham Green Utazás a nénikémmel című darabjában, amiben van egy olyan mondat, hogy „én nem vetek meg senkit”. Ez a mai napig gyakran eszembe jut. A megértés és az empátia rettentő fontos. Akkor találod meg a helyedet, ha nem érzed magad különbnek.

►És te megtaláltad?

Úgy érzem, igen. Többfelé hívnak jelmezt tervezni, jelenleg három felkérésem van.

►„A jó ruha kíváncsivá tesz, hogy mi van alatta, hovatovább, ki van alatta.” Ez az általad költött mottó a honlapodon olvasható.

A ruha nagyon nagy varázsló. Először kívülről látod meg az embereket, ha felkelti az érdeklődésedet, akkor kezd érdekelni, hogy mi és ki viseli. Ha valaki jól tud öltözködni, akkor sikeres lesz. Ez egy tudomány. Kinek, mikor, hol a jelszó. Mostanában többek ruhatárát „frissítettem” fel, azaz segítettem abban, hogy mi áll nekik jól, milyen alkalomra mit érdemes felvenni. Hihetetlen volt látni, hogy a nők mennyire kivirulnak, ha megtanulják, mi áll jól nekik és mit nem szabad felvenniük. Ez persze a férfiakra is igaz, csak ők szégyenlősebbek. Ez egy játék is, de nagyon hasznos. Gazdagabbá tesz, ha tudsz öltözködni. Mindenkinek egyetlenegy szín áll a legjobban, ezt egyénileg, személyre szabottan kell megtalálni. Lényeges az is, hogy otthon mit hordunk.

►De takarítani, ugye lehet trottyos tréningben?

Hagyni kell érvényesülni a nőiességünket takarítás közben is. Például, ha valakinek jó a lába, az porszívózzon miniben. A belülről vagyok szép és vállalom önmagam mondat mostanában gyakori a színésznők között, de nagyon nem értek vele egyet. Ugyanis, ha ez azzal jár, hogy slampos, nem ad magára és nem néz ki jól, akkor az életben hátrányosan indul. A szépség a tehetségtelenség szinonimája lett, holott ez nagy butaság. A női mivoltunkkal muszáj tisztában lenni és tenni érte. Az lesz a győztes, aki ezt alkalmazza is.

►Milyen gyakran mész nézőként színházba?

Amikor csak tehetem. A gagyitól a kultúrgagyiig megnézek szinte mindent, még a rossz előadásokat is szeretem. Az összefüggések érdekelnek, régebben bizonyos színházakba szerettem járni, amikor voltak nagy színészek és rájuk épült a darab. Ma is vannak persze nagyok, de mostanában belerakják őket is az egészbe, s nem feltétlenül derül ki, hogy mekkora egyéniségek. A színház leképezi a korszellemet, ahogyan az öltözködés is. A divat mozog és él, ez benne a szép. Ma bármit felvehetsz, a társadalmi rang nem kötelez, maximum a pénz diktál, mindent lehet hordani, katyvasz van. Pont úgy, ahogy a színházban is: a „lájtos szókimondástól” az igazán jó előadásokig van minden, igaz, ez utóbbiból jó, ha évadonként három-négy akad.

 

Fotó:

fekete fehér portré: Stekovics Gáspár

színes fotó: London Katalin

filmjelenet: Lássátok feleim
(Virág mellett Huszti Péter)

 

Dőry Virág Jászai Mari-díjas színésznő 1941-ben született, az utóbbi évtizedekben jelmeztervezőként szerepel a színlapokon. 1966-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, számos fővárosi színházban játszott, valamint több tucatnyi filmben, elnyerte a Színikritikusok-díját is. Egy évig a Színházi Élet rovatvezetője volt. 1990 óta jelmeztervező, több, mint kétszáz darab viseli keze munkáját.

---