A szegények filmje

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Kitűnően ismeri a képregények és a karikatúrák világát, több mint két évtizedet élt Franciaországban, jól ismeri a francia gondolkodásmódot, a társadalmi problémákat. A januárban 12 halálos áldozatot követelő „Charlie Hebdo-merényletről” és a magyar képregény-kultúra hiányáról is szót ejtettünk Kopeczky Csabával.

A Musée D’Orsay-ben állandó kiállítása van a különböző karikatúráknak, nálunk ilyen tematikájú lap sem létezik. Miért ilyen marginális nálunk ez a műfaj?

A magyarországi karikatúra berkeiben nem vagyok annyira járatos, úgyhogy a képregényre szorítkoznék. Például a Fülesben megjelent képes történetek „illusztráció-szagúak” voltak, a képregény lényege viszont más: szervesen összefonódik a kép és a szöveg, kiegészítik egymást, nem pedig ismétlik. Az illusztrációnál megismétli egymást a szöveg és a kép. A francia értelmezésben a karikatúra gúnyrajz. Lehet, hogy Magyarországon túl klasszikus a kulturális hierarchia, és ebbe nem fér bele a képregény, meg talán a hangadó értelmiség sznobizmusa miatt sem. De nincs is felépítve a magyar képregény-piac. Olcsó alaptermék kellene, ami bevezeti ebbe a „művészetbe” a gyerekeket, ráhangolja őket az egyedi nyelvezetre. E helyett megjelenik időnként ilyen-olyan, ad hoc kiadvány, de nincs koncepció. Nem lehet a 21. századi képregénnyel kezdeni, amíg a klasszikusokat nem ismerjük, mert nem fogjuk megérteni. Ebből a régióból a volt Jugoszlávia emelkedett ki, ahol az 1910-es években hihetetlen tehetséges emberek gyűltek össze és hagyományt teremtettek a műfajban.

Mi az a kulturális közeg, gondolkodásmód, amiben működnek és népszerűek lehetnek ezek a műfajok?

A francia irodalomban a „szabados” szabadgondolkodásnak Villon, Rabelais, de Sade Márki, Voltaire óta töretlen a hagyománya, a kultúra szerves része. A „kilencedik művészetet” Franciaországban valóban művészetként kezelik, a humoros, realista, vagy „arty” rajzolt történeteknek társadalom-formáló erejük is van. Ráadásul könyvstátusszal bírnak, tehát ugyanaz az adójuk, mint a könyveknek, így a presztízsük és az áruk is magas. Egy 40-50 oldalas album átlagára 13-14 euró is lehet. Ezért a pénzért az olvasók elvárják a négyszín-nyomásos, offset, lakozott papírt, de a sztoriból is az igényeset keresik. Vannak olyan társadalmi, politikai vagy akár szexuális témák, amelyek kifejezetten az értelmiségi réteghez szólnak. A képregényt filozófusok, egyetemi tanárok, sebészek is veszik. Franciaországban már a gyerekeket megismertetik a műfajjal, ugyanis aki nem kezd el fiatalkorában képregényt olvasni, az idősebb korában sem fog, mert nem magától értetődik a megértése. A szöveget és a képeket együtt kell olvasni, nem külön. Ez egy technika, amit ha valaki nem tanul meg idejében, nem fogja érteni és szeretni sem.

Mi a franciák véleménye a Charlie Hebdo-ról, arról a gúnyolódó rajzokat közlő lapról, amelynek 11 munkatársát ölték meg terroristák januárban, iszlámellenesnek ítélt rajzaik miatt?

A képregény-menedzser

Kopeczky Csaba képregényekkel foglalkozó menedzser, a szerbiai Palicsról származik, ideje nagy részét ott és Budapesten tölti. Huszonéves korában újságíró volt, majd Franciaországba ment és 27 évet élt ott, törvényszéki tolmácsként is dolgozott tíz évig, majd 2008-ban visszatért Szerbiába. Nyugati országokban, leginkább Belgiumban és Franciaországban értékesíti magyar, szerb, horvát, szlovén, bosnyák, román és macedón rajzolók műveit, de van francia, spanyol, indiai és kanadai ügyfele is. Négy nyelven beszél.

Sok a félreértés az üggyel kapcsolatban: 1905 óta a francia alkotmányban benne van, hogy a vallás és az állam szétvált, ez a szekularizált állam lényege, ugyebár. A vallás tehát magánügy, filozófiai kérdés. Így aztán, ahogy, mondjuk, Marxot ki lehet figurázni, úgy Allah-ot, Jézust, Jehovát, Jahve-t, Buddhát is. Az istenkáromlás alkotmányos jog Franciaországban. Különben minden vallási és politikai vezetővel foglalkozik a Charlie Hebdo, senkit nem kímél. A katolikus vallást – mivel domináns a társadalomban – a legvérmesebben „kommentálják”, olyan gorombán, ami Magyarországon elképzelhetetlen lenne. De Sarkozyt és Hollande-ot sem kímélték. Akik a Charlie Hebdo mellett tüntettek, azért tették, amit Voltaire mondott: önnel mélységesen nem értek egyet, de életemet adnám azért, hogy bármikor elmondhassa véleményét. Talán jó részüknek nem is tetszettek azok a karikatúrák, de a szólásszabadságot meg akarják őrizni, hiszen az nem ízlés kérdése, hanem a francia kultúrtörténeti hagyományokon alapuló jog és a demokrácia alapfeltétele. A Charlie Hebdo humoros véleménysajtó, ami más, mint a képregény, habár számos munkatársuk ebben a műfajban is jeleskedett. Tudni kell azt is, hogy a Schwartz Sámuel alapította Assiette au beur (Vajas tányér) című anarchista szatirikus lap szellemi utódja a Charlie Hebdo. (A vajas tányér azt jelenti, hogy ha valaki meghívott különböző társadalmi rétegű vendégeket, akkor annak adta a legzsírosabb részeket, akinek a leginkább kereste a kegyeit.) A hetilap 1969 óta létezik, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, a januári merénylet előtt nagyjából 40 ezren olvasták, azóta viszont volt, hogy hatmillió példányban kelt el, előfizetőinek száma pedig 200 ezer lett a merénylet után, húsz-szorosa, mint előtte. „Ki akarjuk nevetni a szélsőségeket – minden szélsőséget. Lehetnek muszlimok, zsidók, keresztények” – mondta még 2012-ben a lap egyik újságírója. Az újságot értelmiségiek, bal- és jobboldali tiltakozók, „örökmorgók” olvassák, mindenki, akinek baja van a mindenkor fennálló rendszerrel.

Politikai, kulturális vagy vallási indítéka lehetett a merényletnek?

Az iszlám vallás radikális vonulata számára a demokrácia egyenlő az istenkáromlással. A radikális iszlamisták nem is értik, mi az, hogy a „nép dönt”. A ’80-es évek elején a családegyesítésekkor rengeteg muzulmán érkezett Franciaországba, ma már 5 millióan vannak. Közöttük akadnak, akik nem is akarnak beilleszkedni, viszont erőszakosan követelnek olyan dolgokat, amik nem összeegyeztethetőek a francia értékrenddel, kultúrával. A társadalom természetesen kiveti magából azokat, akik nem akarnak beilleszkedni, s ez a kizárás ellenséges érzelmeket, rasszizmust is szül, immár mindkét oldalon. A ’90-es évek közepétől a 3. generáció egy nem elhanyagolható hányada nagyon erősen radikalizálódott, s hiába, hogy ők már ott születtek, mégis elvetik a francia törvényeket, életmódot, értékrendet. Ismertem egy algériai, elvált tanítónőt, akinek Párizsban született lánya – anyja őszinte kétségbeesésére – radikális iszlamista lett, korosztálya hatására. Ilyen sztori egyre több van.

A ma divatos mémek nem szorítják vajon vissza a képregényeket, a hagyományos karikatúrákat?

Még mindig rajzolnak, festenek az emberek, holott az installációk, a performanszok, a videók korát éljük. Nem hiszem, hogy a „kihalás” veszélyeztetné a képregényt és a hozzá hasonló kifejezési módokat. A transzmédia korában nagyon is van helyük: kitalálok egy világot és azt különböző médiumokban „ragozom”. Például: a Trónok harcát tekintve a tévésorozat eltávolodik a regénytől, de van képregény és videójáték formája is, ezek többet és mást adnak egymáshoz képest, a rajongókat minden érdekli, tehát mindegyiket megveszi. Maximum az lehet a baj, hogy a képregény Franciaországban drága, pláne Amerikához és Japánhoz képest. Amúgy a képregényt a szegények filmjének nevezik Franciaországban – már, ami a készítőket illeti. Akinek nincsenek milliói egy film elkészítésére, az kénytelen leülni és megrajzolni egy történetet. Így aztán rengeteg filmet, rajzfilmet és sorozatot forgatnak képregényekből, a múlt évben 22 alkotást ültettek át mozgóképre Franciaországban.

---