Pucciniért csak rajongani lehet

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Körülveszi a zene. Az irodája falát szakmai pályafutásának dokumentumai mellett operaelőadások plakátjai is díszítik. Mondja, hogy lesz valakiből operarajongó?

Nem könnyen, és ki tudja, talán nem is véletlenül… Bonyolult emberi viszonyokról szólnak ezek a zenedrámák, ezért nagyon fiatalon nem lehet igazán azonosulni, hiszen az ember még nem élhette át a valóságban, hogy mi az a szerelem, a csalódás, az árulás, a rajongás, – csupa olyasmiről szól tehát az opera, ami nagyon intenzív, mély érzelmeket vált ki az emberből. Az opera attól tud szenvedéllyé válni, hogy amit látunk és hallunk, az belül is leképeződik, átszűrődik a saját személyiségünkön, bizonyos mértékig azonosulunk is vele. Erre pedig csak akkor vagyunk képesek, ha már van egy kis élettapasztalatunk, ezért elég ritka a tizenéves operarajongó. Ez a szenvedély lassan, fokozatosan alakul ki és hatalmasodik el az emberen – de egy életen át tart.

Régen nagy divat volt, hogy az ügyvédek muzsikáltak, különböző hangszereken játszottak, hangversenyeket tartottak, énekeltek. Ma már ez sajnos egyre kevésbé igaz, de azért zeneszerető ügyvéd, hál’ istennek még mindig sok van, hogy csak az általam közelről ismert kedves kollégáimat: a pesti operabarátok doyenjét, Bárándy Gyuri bácsit, Szecskay Andrást, Köves Pétert, Engel Tamást, Szűcs Andreát, Pauló Katalint és Burai-Kovács Jánost említsem, természetesen a teljesség igénye nélkül. Szerencsére sokan vagyunk.

Hogyan került kapcsolatba a zenével?

A muzsika mindig is az életem része volt. Legelső emlékeim egyike az, hogy édesanyám dúdolgatott nekem. A klasszikus zenére viszont apám irányította rá a figyelmemet, emlékszem, vele hallgattam először a Rigolettót a rádióban. Az első Weltmeister harmonikámat, kis fondorlattal, nagybátyámtól „szereztem”, majd 9 évesen elkezdtem zongorázni tanulni.

Nagyon sokat adott nekem a zene. Székesfehérváron a zenei gimnáziumba jártam, csodálatos évek voltak. Délelőtt rendes tanítás, mindennapi ének-zene órával, kórussal, majd délután zongoratanárnőm, az áldott emlékű Irma néni várt a zeneiskolában, vele tanultunk szinte minden nap 2 órát, aztán még jött az otthoni gyakorlás, újabb 2–3 órában. Tőlem még azt is eltűrte, hogy megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó Bartókot és kortárs zenét játszani, nem tudtam megszeretni, fényévekre éreztem ezeket a műveket magamtól. Azt mondta erre: de gustibus… és olyasmit játszhattam, ami örömet adott, főleg Mozartot és Chopint. Néha játszottam neki azokból a számokból is, amelyeket a móri Mosoly Presszó hétvégi bárzongoristájaként szoktam játszani…

Végül is nem a zenei pályán kötöttem ki, ügyvéd lettem, de a zene, bár eltérő intenzitással, mindig velem maradt. A muzsika mint meghatározó élmény, 40 éves korom után kezdett visszaszivárogni az életembe. Vettem magamnak egy zongorát (egy szép Förstert, amilyet Irma nénivel „kínoztam” annakidején), újra elkezdtem gyakorolni és operába járni, lemezeket, olvasmányokat gyűjtöttem operakomponistákról és énekesekről. Mai is sokat zongorázom, hetente kétszer-háromszor biztosan, mostanában inkább operarészleteket és francia, olasz dalokat, magyar táncdalokat, nemzetközi sztenderdeket.

Kanyarodjunk vissza az operához. A kevésbé vájtfülű, főleg az ifjabb közönségnek valami nehezen befogadható, ódivatú dolog jut róla az eszébe.

Tévednek. Az opera ugyan valóban régi, mintegy 400 éves, nagyon komplex, összetett műfaj, de hogy ódivatú lenne, az túlzás és nem is igaz. A zenedráma, a nevében hordozza a lényegét: egyrészt dráma, másrészt klasszikus zene. A zene, a szöveg, az előadóművészek színpadi játéka és varázsos egyénisége, a színpadkép, az épület, ahol előadják, az ünnepélyes hangulat, a szép ruhák, mindez együtt adja az opera komplex szépségét.

A legintenzívebb érzelmek a legfelkavaróbb emberi szituációkhoz kapcsolódnak, hiszen ezekben van drámaiság. Az operaszerzők szándékosan keresték is ezeket a drámai csúcspontokat, mert az volt a céljuk, hogy az emberek érzelmeire hassanak. Szerintem leginkább az olasz operák ilyenek, ezek az emberek szívéhez szólnak.

Tehát Itália zenéje az, ami megpendíti Önben a húrokat? Mondhatjuk, hogy Puccini-rajongó?

A muzsika nemzetek feletti, de azért az egyes nemzetek zenéjének vannak jellegzetes karaktervonásai. Az olasz zene elképesztő tárháza a csodálatos dallamoknak és ez nemcsak a klasszikus zenére igaz. Nagyon szeretem a hagyományos nápolyi dalt, de a 60-as, 70-es, 80-as évek táncdalait is. Itáliában a musica leggera még ma is a szó szoros értelmében „dal”, azaz szép dallam, értelmes, sokszor költői minőségű szöveggel. Ha nem így lenne, biztosan nem énekelte volna a legszebbeket Pavarotti, Domingo vagy Andrea Bocelli. (Az utóbbi egyébként a kollégánk is: jogot végzett és énekesi karrierje előtt a pisai adóhivatalban dolgozott jogászként.) De igaza van, számomra Puccini a legnagyobb, ő az Il Maestro.

Olaszul is az operák miatt, már felnőtt fejjel tanultam meg, mert érteni akartam, miről énekelnek a kedvenceim, Callas, Tebaldi, Freni, Cotrubas, Alagna, Pavarotti, Domingo, Cura és a többiek. Elkezdtem partitúrákat, librettókat gyűjteni, s mostanában úgy is szeretek operát hallgatni, hogy közben követem a partitúrát és a szöveget. Így az ember nemcsak érzi és élvezi a zenét, de egy kicsit talán érti is. Érdekes, hogy két különböző irányzat alakult ki az operarajongók között: vannak, akik a szövegértés igénye miatt a nemzeti nyelvű előadásokat kedvelik, mások inkább eredeti nyelven szeretik hallgatni a dalműveket. Én ehhez az utóbbi csoporthoz állok közelebb, nekem mindig furcsa, ha Rodolphe, a bohém nem így kezdi bemutatkozását: Che gelida manina… Egy ismerősöm hallhatta Tokióban a Csárdáskirálynőből a Jaj, cicát – japánul. Na, az lehetett valami… én inkább az eredetinél maradok.

Itália számomra a világ legvarázslatosabb helye, ahol Monteverdi idejében megszülethetett az opera műfaja, majd a XIX. sz. legelején Bellinivel a belcanto, a szép ének, amely meghódította az akkori művelt világot. Noha nagyon szeretem a belcantót, a másik kedvencemről, Verdiről nem is beszélve, de Puccini mégis más. Ő egészen különleges személyiség volt, 7 (!) generációra visszamenőleg zenész ősei voltak. Hihetetlenül érzékeny volt az emberi érzelmek különböző megnyilvánulásaira, amit zenéjével csodálatosan ki tudott fejezni, és ezt a képességét tudatosan használta is operáiban. Senki nem ismerte úgy a női lélek rejtelmeit, mint ő, egyik levelében viccesen úgy jellemezte magát, mint az asszonyok, a librettók és a vízi szárnyasok szenvedélyes vadászát. Művei egyedülállóak, utánozhatatlanok és felülmúlhatatlanok, nincs érző szívű ember, akire ne hatna mélyen a muzsikája.

Fantasztikus érzés volt ellátogatni a szülőházához a toszkánai Luccába és a Viareggio melletti kis nyaralóhelyre, Torre del Lagóba, ahol a csodaszép tó partján egyszerű villája áll, s ahol az ezerszer hallott, gyönyörű dallamokat szerezte. Amikor egyedül maradtam a szobájában és megérintettem a zongoráját, éreztem, hogy tényleg ott volt velem a Maestro lelke. Különleges érzés volt azok között a bútorok között eltölteni pár percet, ahol élt és alkotott. Puccini annyira mély érzelmeket tud kiváltani az emberből, hogy azt nem is lehet szóval kifejezni. De nem is kell: föl kell tenni egy lemezt és hallgatni kell, abban minden benne van. Rengeteget olvastam róla, filmeket néztem, műveit számtalanszor meghallgattam. Megunni sohasem lehet, mindig újabb és újabb szépséget fedez föl bennük az ember, valahányszor hallja őket. Nagyon szeretnék újra eljutni Torre del Lagóba, a Puccini Fesztiválra és abban a környezetben meghallgatni egyszer a Manont vagy a Toscát, ahol a Maestro évtizedekig élt. Addig is, velem vannak a lemezei a kocsiban és munka után hazafelé jöhet a Vissi d’arte, a Donna non vidi mai, vagy az Un bel dì vedremo…

Az életem így, szeretett ügyvédi hivatásom mellett a muzsikával és az olasz kultúra iránti elkötelezettséggel teljes.

Dr. Pál Edith

---