Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A munkavállalót terhelő kárenyhítési kötelezettség megítélésekor értékelni kell az életkorát, egészségi állapotát, családi és lakóhelyi körülményeit. A kárenyhítési kötelezettség teljesítését az eset összes körülményei mérlegelésével lehet megítélni az objektív kárfelelősséggel tartozó, de annak megtérítése alól mentesülni kívánó munkáltató által bizonyított tények alapul vételével. Abban az esetben, amikor a munkavállaló bizonyítottan a jogellenesen megszüntetett munkaviszonyában betöltött munkakörének megfelelő állást keresett, aktívan eleget tett kárenyhítési kötelezettségének.
Az alapügy
A felperes 2012. július 18-tól állt az alperes alkalmazásában. Munkaviszonyát az alperes 2013. március 18-án felmondással szüntette meg. Az előzményi eljárásban a másodfokú bíróság jogerős közbenső ítéletével a felmondás jogellenességét megállapította.
A felperes a keresetében a jogellenes felmondáshoz fűződő jogkövetkezmények alkalmazását, az alperes a kereset elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen elmaradt jövedelem címén kártérítést, valamint cafetéria juttatást. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében megváltoztatta, az elmaradt jövedelem címén járó kártérítés összegét felemelte. Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A Kúria döntése
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott. Az Mt. 167. § (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a munkáltatónak nem kell megtéríteni azt a kárt, ami abból származott, hogy a munkavállaló e kötelezettségének nem tett eleget. A 6/2016. (XI.28.) KMK vélemény rendelkező részének 7.) pontja szerint a munkavállaló kárenyhítési kötelezettségével kapcsolatban a bizonyítás a munkáltatót mint károkozót terheli.
Az ezen ponthoz fűzött indokolás értelmében „a munkáltatónak azonban nem elegendő a munkavállalói kötelezettségre vonatkozó puszta hivatkozása, hanem meg kell jelölnie azokat a tényeket, körülményeket, amelyek a hivatkozását alátámasztják, állítását bizonyítják arra vonatkozóan, hogy a perbeli időszakban a munkavállaló reálisan milyen jövedelmet érhetett volna el. A kárenyhítési kötelezettség terjedelmét a bíróság mérlegeli.
A munkáltató bizonyítási indítványa alapján a bíróság nyilatkoztathatja a munkavállalót, hogy miként járt el a kárenyhítés érdekében”. Következetes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a munkavállaló a kárenyhítési kötelezettségét akkor teljesíti, ha minden tőle elvárhatót megtett a kár csökkentése érdekében.
Nem szegi meg kárenyhítési kötelezettségét, ha bizonyítottan aktívan állást keres, hirdetésekre válaszol, állásinterjún vesz részt. A munkavállalót terhelő kárenyhítési kötelezettség megítélésekor az adott munkavállaló körülményeit is figyelembe kell venni, így életkorát, egészségi állapotát, családi és lakóhelyi körülményeit.
A felperes elhelyezkedése érdekében megtette mindazt, ami tőle elvárható volt. Számos munkahelyre jelentkezett, ahol alapvetően a korábbival azonos szintű munkakörökre pályázott, de volt közöttük alacsonyabb presztízsű is. Nem felróható neki, hogy nem kívánt bármely munkakört ellátni, még akkor sem, ha esetleg annak betöltéséhez megfelelő képzettséggel, végzettséggel rendelkezett.
A kárenyhítés „nem korlátlan”, az alperes által állított megfelelő munkakörök értékelése során figyelemmel kellett lenni a felperes elvárásaira is, így arra, hogy a munkáltató jogellenes intézkedését követően nem akart olyan munkakört betölteni, amit nem talált képzettsége, végzettsége vagy saját szakmai elvárásai szerint megfelelőnek.
Önmagában az a körülmény, hogy a megfelelő egészségi állapotú felperes, aki 40 év körüli életkorban volt, és egyedülállóként élt, nem jelentheti azt, hogy az „ingázást” is vállalnia kellett volna új munkaviszony létesítése érdekében.
A jogviszony megszűnése után az álláshelyek figyelemmel kísérése az alperestől nem volt elvárható, azt azonban neki kellett bizonyítani, hogy a munkavállaló nem tett meg minden tőle elvárhatót új jogviszonyban való foglalkoztatása érdekében. A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján.
