Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A törvény indokolása szerint a hétköznapra eső munkaszüneti napot attól függetlenül le kell vonni, hogy a munkavállaló a beosztása szerint e napon egyébként végez-e munkát vagy sem. Az így kieső munkaidőre járó díjazást ellensúlyozza az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja, amikor előírja, hogy erre az időre a munkavállalót távolléti díj illeti meg.
Az alapügy
A felperesi munkáltató gyógyfürdőt üzemeltet. A hatályos kollektív szerződés alapján a munkavállalók éves munkaidőkeretben kerülnek foglalkoztatásra. A 2018. október és 2019. március közötti időszakban a munkáltató nem fizetett távolléti díjat a napi munkaidőre azon órabéres munkavállalók esetében, akik a hétköznapi munkaszüneti napon munkát végeztek, ha az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti nap miatt csökkent a teljesítendő munkaidő. A munkáltató csak azon órabéres munkavállalók részére fizetett távolléti díjat, akik nem dolgoztak a hétköznapi munkaszüneti napon. Amennyiben a hétköznapi munkaszüneti napi munkavégzés 8 óránál rövidebb volt, a munkavállalók részére a távolléti díjat a ledolgozott munkaidő és a 8 óra különbözetére megfizette. Munkaügyi ellenőrzést követően a munkaügyi hatóság a munkáltatót munkaügyi bírsággal sújtotta és kötelezte, hogy fizesse meg a megjelölt órabéres munkavállalók részére a távolléti díjat a napi munkaidőre, ha az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti nap miatt csökkent a teljesítendő munkaidő.
A Kúriának az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja és 93. § (2) bekezdése értelmezésével abban a kérdésben kellett döntenie, hogy az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napra kell-e fizetni az órabéres munkavállaló részére távolléti díjat.
Azt a felperes maga sem vitatta – és a gyakorlatban ekként alkalmazta is –, hogy az órabéres munkavállalót távolléti díj illeti meg, amennyiben az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napra munkavégzésre nincs beosztva. Amennyiben azonban a munkavállaló munkavégzésre be volt osztva, és ténylegesen munkát végzett a hétköznapra eső munkaszüneti napon, részére távolléti díjat nem fizetett.
A Kúria döntése
A Kúria az eljárt bírósággal azonosan a következőket állapította meg: Az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontjának alkalmazása esetén nem annak van döntő jelentősége, hogy az órabéres munkavállaló az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napon végez-e ténylegesen munkát, vagy sem, hanem annak, hogy bármely okból csökkent-e a teljesítendő munkaideje. E tekintetben lényeges körülmény, hogy a felperes a munkaidőt az Mt. 93. § (1) bekezdésének megfelelően munkaidő-keretben határozta meg, mivel ebben az esetben a teljesítendő munkaidőt a munkaidőkeret tartama, a napi munkaidő és az általános munkarend alapul vételével kell megállapítani, akként, hogy az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napot figyelmen kívül kell hagyni [Mt. 93. § (2) bekezdése].
A törvény indokolása szerint a hétköznapra eső munkaszüneti napot attól függetlenül le kell vonni, hogy a munkavállaló a beosztása szerint e napon egyébként végez-e munkát vagy sem. Ekkor ugyanis a munkavállaló által teljesítendő munkaidő – ellentétben a hétvégére eső munkaszüneti nappal – mindenképpen csökken. Az így kieső munkaidőre járó díjazást ellensúlyozza az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja, amikor előírja, hogy erre az időre a munkavállalót távolléti díj illeti meg. Az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontjában meghatározott távolléti díj azért jár a munkavállalónak, mert az Mt. 93. § (2) bekezdése alapján munkaidőkeret alkalmazása során a hétköznapra eső munkaszüneti nap figyelmen kívül hagyása miatt csökken a teljesítendő munkaideje.
Erre figyelemmel annak sincs jelentősége, hogy a felperes tevékenysége megszakítás nélküli, és emiatt az Mt. 102. § (2) bekezdése alapján munkaszüneti napra rendes munkaidőt is beoszthat. Ez a szabály ugyanis a munkaidő beosztásához kapcsolódik, míg az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja a teljesítendő munkaidő meghatározásához kötődik, a kettő nem azonosítható egymással. Az Mt. 93. § (2) bekezdése valamennyi munkaidőkeretet alkalmazó munkáltatóra vonatkozik, e szabálytól kollektív szerződés is csak a munkavállaló javára térhetne el az Mt. 135. § (2) bekezdése szerint.
