A szakértő szerepe az új polgári jogrendben

Az új Pp.-ben sérülni látszik az az elv, hogy a jogkérdést a bíróság, a szakkérdést a szakértő döntse el. A tárgyalótermi szereposztás – magánmegbízások esetében – döntően megváltozik azáltal, hogy a szakértő lekerül a pulpitusról és a peres felek széksorában kap helyet, szakmai bíróból, szakmai képviselővé „avanzsálva”. Ugyanakkor álláspontjuk és pályafutásuk védelmében alaposan fel kell készülniük szakvéleményük igazolására, ami hosszabb távon a szakértői tevékenység minőségének javára fog szolgálni.

Az állampolgárok vitás ügyeinek rendezési módjára nincs egyetemes rendező elv, a jogi szabályozás időről-időre változik, az adott kor igényeinek megfelelően. Amennyire a társadalmi szükségletek generálják a jogszabályok megváltoztatását, éppúgy – jó esetben – a regulák is visszatükrözik az adott kor erkölcsi, kulturális, gazdasági állapotát. Az egyén és az állam viszonyát jól mutatja, mekkora szerepe, beleszólása van az államnak ügyeink intézésébe, illetve milyen lehetőségünk (vagy kényszerünk) van kezünkbe venni dolgaink irányítását.

A polgári perben a bizonyítás alapvetően nem a való tények megállapítása, hanem a fél által állított, valónak mondott tények igazolása, illetve megcáfolása érdekében folyik. „Törvény eltérő rendelkezése hiányában a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el (továbbiakban: bizonyítási érdek), továbbá a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének a következményeit is ez a fél viseli.” A szakértői bizonyítás körében a felek az új polgári perrendtartás (Pp.) által meghatározott három, és egymást kizáró lehetőség közül (magánszakértő, más eljárásban kirendelt szakértő, perben kirendelt szakértő) szabadon választhatnak. Ez a döntés ugyanakkor, nemcsak a bíróságot, hanem az ellenérdekű felet is köti a későbbiekben.

Új – és az idő próbája által még nem tesztelt – szabályozás, hogy „ha jogszabály eltérően nem rendelkezik a fél a megbízása alapján eljáró szakértő (a továbbiakban: magánszakértő) által készített szakvélemény (a továbbiakban: magánszakértői vélemény) benyújtását indítványozhatja.” Az egyén (bizonyító fél) oldaláról nézve az új Pp. lényegesen nagyobb személyes mozgásteret, mondhatni szabadságot biztosít a jogsérelem orvoslása, illetve a jogépség visszaállítása terén, mint a korábbi szabályozás. Kérdés ugyanakkor, hogy ez a vitathatatlan nyereség, eredményez-e veszteséget más területeken, és ha igen, az miben nyilvánul meg.

A felek oldaláról nézve elmondható, hogy megszűnik a kirendelő szakértőválasztásától való függés. A bíróság – a lehetőségekből, illetve azok korlátozottságából adódóan – gyakorta „orosz rulett” módjára választja ki a szakértőt, ami nem feltétlenül a minőség garanciája. A jelenlegi gyakorlatban a szakértő helyes megválasztása döntő lehet, hiszen kötelező irányelvek, módszertan hiányában aligha beszélhetünk egységes színvonalú, homogén szakértői tevékenységről. A szakértőválasztás azonban csak a bizonyító fél oldaláról kötetlen az új szabályozásban, hiszen, ha a magánszakértő mellett teszi le a voksát, az ellenérdekű fél is bele van kényszerítve ebbe a formációba. Magánszakértője irányában a megbízója lényegesen szabadabb, egyben hatékonyabb együttműködést tud kialakítani, mint az a kirendelt szakértő esetében történhet, ami vitathatatlan szakmai nyereség. A megbízó részletes információkhoz juthat a szakértői munka valamennyi fázisáról, a szakértő betekintést biztosíthat számára a szakvélemény „fekete dobozába”. Más oldalról ugyanakkor, az ellenérdekű fél magánszakértőjével szemben érthetően nagyobb távolságtartás lesz várható a fél részéről. A felek a pernyereség érdekében szükségszerűen igyekeznek nyomást gyakorolni a szakértőre, ami a kirendelt szakértővel ellentétben – talán joggal feltételezhető – könnyebb lehet egy „alkalmazotti” státuszban levő szakértő esetében. A szakértői költségek viszonylagos homogenitása is várhatóan megszűnik, hiszen a szabadpiacon „kapható” magánszakértők közül a – nagyobb sikerrel kecsegtető – nagyobb presztízzsel rendelkező szakértők irányában megnő a kereslet, ami árfelhajtó lehet ezen a területen.

A bíróság szempontjából annyi könnyebbség bizonyosan lesz, hogy nem kell kutakodni a szakértői nyilvántartás nehezen áttekinthető adatbázisában. A bíróság ugyanakkor – a szakértői szerep átszabásával – magára marad a szakvélemény, a szakkérdésre adott válaszok értelmezése tekintetében. Két, jogszabályban nevesített fogalom van, amely alapjaiban határozza meg az igazságügyi szakértő eljárásbeli jelentőségét, szerepét; ezek a „különleges szakértelem”, illetve a „döntés” fogalmai. Egyrészt, „szakértőt kell alkalmazni, ha a jogvita kereteinek a meghatározásához vagy a perben jelentős tény megállapításához, megítéléséhez különleges szakértelem szükséges”; másrészt pedig az igazságügyi szakértő feladata, hogy „döntse el a szakkérdést és segítse a tényállás megállapítását”. A bíróság kirendelt szakértő esetében – amennyiben nem merült fel valamely aggályossági kritérium – élni tud a jogszabály adta lehetőséggel, és jogi ítélkezése megalapozásához (az esetek többségében) be tudja fogadni a szakértő szakmai döntését. Magánszakértők esetében a felek magánszakértői ugyan eldöntik a szakkérdést, de egyazon kérdésre két eltérő szakmai álláspont lesz várható, és az sem szükségszerű, hogy bármelyik az aggályosság „vétke” miatt kizárható lesz. Persze a Pp. erre a helyzetre is kínál megoldást, de bíró így is belekényszerül abba a – valójában különleges szakértelmet igénylő – döntésbe, hogy a szakvélemények eltérései alapján esetlegesen nincs lehetősége a végső állásfoglalás kialakítására, és hivatalból kell kirendelnie egy újabb szakértőt. Az új szabályozásban – az előzőek értelmében – sérülni látszik az az elv, hogy a jogkérdést a bíróság, a szakkérdést a szakértő döntse el.

A szakértők oldaláról nézve meglehetősen bizonytalan az új Pp. hozta változások jövőbeli hozadéka. A magánmegbízásokból adódó „alkalmazotti” státusz, illetve már maga a megbízás elnyerése bizonyos fokú „lojalitást” igényel(het) a szakértők oldaláról, ami a bírósági kirendeléseknél ismeretlen fogalomnak számít, számított. Mivel a szakértői vizsgálatok többsége ritkán vezet a DNS-elemzésekhez közelítő pontossághoz, gyakorta kap hangsúlyt a szubjektív elemeket is tartalmazó szakértői mérlegelés. Talán nem meglepő, ha a szakértő – magánmegbízás keretében – az általa elfogadható értéktartományon belül (!) a megbízója szempontjából kedvezőbb irányába tér el. Hasonlóan nem motivált a magánszakértő a megbízójának hátrányt eredményező tények, módszerek teljes körű figyelembe vételére sem. A szakértői bizonyítás szempontjából egyértelmű nyereség a megbízó és szakértő közötti közvetlen, időbeli kötöttség nélküli kapcsolat, információáram. Ennek ellentéte ugyanakkor a másik fél viszonyulása, hiszen ezen a területen jobbára csak ellenállásra, akadályokra lehet számítani. A szakértő számára nem csak presztízsveszteség ugyanakkor, hogy amíg hivatali kirendelés esetében a felek a bíróság égisze alatt működő „szakmai bírót” látták benne, magánmegbízás során legfeljebb, mint az egyik fél – „jogi képviselő” mellett, vele párhuzamosan működő – „szakmai képviselője” van jelen. Finanszírozási oldalról nézve magánmegbízás esetén a szakértők versenypiaci helyzetbe kerülnek. A nagyobb presztízzsel bíró, illetve önmagukat a potenciális ügyfélkörben, vagy a világhálón jobban megjelenítő szakértők jövedelme várhatóan megnő, míg másoknak, akik nem élnek ezekkel a lehetőségekkel, lecsökken. Számolniuk kell ugyanakkor a szakértőknek – magánmegbízás esetén – a szakértői díj hivatali letételezése által nyújtott financiális védőháló megszűnésével.

Egy jogszabály-változtatás akkor tekinthető eredményesnek, ha hatékonyabb lesz a jogalkalmazási tevékenység, a jogvita elbírálásánál irányadó törvényi tényállás és a perben megállapított tények egybevetésének folyamata. A tárgyalótermi szereposztás – magánmegbízások esetében – döntően megváltozik azáltal, hogy a szakértő lekerül a pulpitusról, és a peres felek széksorában kap helyet, szakmai bíróból, szakmai képviselővé „avanzsálva” (ezen a fikción az sem változtat, hogy valójában a szakértőnek semmilyen hely nincs és nem is volt kijelölve a tárgyalóteremben). Kirendelt szakértői minőségében a szakértőt megillette, megilleti a pártatlanság vélelme, míg „alkalmazotti” státuszában erre aligha tarthat igényt. Az az előny, melyet a korai szakértői közreműködés lehetőségének biztosítása jelent, vélhetően elenyész az ellenszakértő szükségszerű színrelépésével, hiszen nehezen képzelhető el, hogy az ellenfél által prezentált szakvélemény zokszó nélkül elfogadást nyerjen. A különleges szakértelem területén készült szakvélemények közötti ellentmondások feloldása a bíróság részéről meglehetősen nehéznek ígérkezik, hiszen éppen eme ismeretek hiánya miatt vált szükségessé szakétő(k) bevonása. Úgy tűnik – és ez hozadéka lehet az új szabályozásnak –, vége lesz (legalább is magánszakértős ügyeknél) annak a kirendelt szakértők számára nem ritka, kényelmes helyzetnek, amikor szakértő „uralhatta” a tárgyalótermet, hiszen rajta kívül minden jelenlévő laikus volt a szakkérdések szempontjából. A felek szakértőinek – álláspontjuk, és egyúttal pályafutásuk védelmében – alaposan fel kell készülniük a szakvéleményükben foglaltak igazolására, ami hosszabb távon óhatatlanul a szakértői tevékenység minőségének javára fog szolgálni.

A fenti rövid gondolatmenet inkább kérdések felvetése, semmint ítélkezés arról, hogy előrelépés, vagy sem a szakértőkre vonatkozó új szabályozás. Szakértői szempontból ugyanakkor – megengedve egy kis szubjektív véleményalkotást – inkább a bírói és a szakértői pozíció közelítése, sem mint távolítása látszott indokoltnak, hiszen igazságügyi szakértő szerepe (szerepe lenne) a különleges szakértelem és a jog területe közötti, cseppet sem elhanyagolható virtuális tér kitöltése (expertológia). Egy peres ügyben jellemzően kétféle – kompetencia-határvonalakkal jól elkülönített – eldöntendő kérdéskör van jelen, nevezetesen a jogkérdések és az azokba beágyazott,a  különleges szakértelem területére eső kérdések. Az egységes jogi színvonal biztosításához mindkét területen egyező elveknek, egyező módszertannak kell, kellene érvényesülnie. A szakkérdést (különleges szakértelmi terület) a szakember, szakértő hivatott eldönteni a maga szakmai protokolljai figyelembe vételével, és azt – jogi képzése, szakmai (bírósági) gyakorlata alapján – az igazságügyi szakértő lehet képes transzformálni a jogszolgáltatás által feldolgozható formára (persze praktikus, ha a két szerepkör nem válik külön, hiszen ezért is jött létre az igazságügyi szakértés). Az igazságügyi szakértők „pulpitusra ültetésének” szakmai akadálya, úgy tűnik, nincs – hiszen a szakkérdés megítélése szakértői kompetencia –, ugyanakkor kizáró okot jelent esetükben, hogy az igazságügyi szakértők nem bírnak azzal a társadalmi felhatalmazással, amely a bírók, bíróságok sajátja. Az igazságügyi szakértők nem részesei az igazságszolgáltatás függetlennek minősített hatalmi ágának, így kategorikusabb szerepvállalásuk a döntési folyamatban – joggal – nem is lehet elfogadható. A szakmai bírói/szakértő tanúi státuszok közötti anomália feloldására két lehetőség kínálkozik, egyrészt a szakértői kar (kamara) integrálása a bírósági struktúrába, másrészt pedig a szakértői tevékenység tanú-szerepkörre történő devalválása. Ez utóbbi szemlélet egyébiránt nem új keletű, tetten érhető számos – főleg a túlzott szakértői szerepvállalást ellenző – jogtudós okfejtésében. Mielőtt azonban túldimenzionálnánk a szakértő szerepét, szükséges hangsúlyozni, hogy az eljárás egészének a felek érdekérvényesítését kell szolgálnia, és ezért a szakértő legfeljebb mellékszereplő lehet. Ebben a megközelítésben pedig kétség kívül előrelépésként értékelhető az a jogszabályban testet öltött szemlélet, mely nagyobb mozgásteret biztosít az egyénnek jogai érvényesítéséhez – már, ha élni tud vele.

A szerző igazságügyi szakértő

Kapcsolódó cikkek:


Kié az utolsó szó, ha a Bizottság kezdi egy összefonódás vizsgálatát, de a tagállami versenyhatóság fejezi be?
2019. november 15.

Kié az utolsó szó, ha a Bizottság kezdi egy összefonódás vizsgálatát, de a tagállami versenyhatóság fejezi be?

A fúziók ellenőrzésére vonatkozó munkamegosztás az Európai Unió Bizottsága valamint a tagállami versenyhatóságok között első látásra világos hatásköri szabályokon nyugszik. A főszabály szerint a tagállami versenyhatóságok nem dönthetnek olyan fúzióról, amely a Bizottság hatáskörébe tartozik, és fordítva, a szubszidiaritás elvével összhangban a Bizottság sem dönthet olyan összefonódásokról, amely a tagállami versenyhatóságok hatáskörében van.

A felülvizsgálható határozatok köre jogi analógia útján nem bővíthető
2019. november 15.

A felülvizsgálható határozatok köre jogi analógia útján nem bővíthető

Az eljárást hivatalból megszüntető végzés ellen felülvizsgálatnak nincs helye, ezért a Kúria az ilyen végzés ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmet visszautasítja. A felülvizsgálható határozatok köre jogi analógia útján nem bővíthető, mert a perrendi szabályok eltérést nem engedő természete az ilyen kiterjesztő jogmagyarázat alkalmazását kizárja – a Kúria eseti döntése.

2020. január 1-jével megszűnik a törvényszéki végrehajtói jogállás
2019. november 14.

2020. január 1-jével megszűnik a törvényszéki végrehajtói jogállás

A törvényszéki végrehajtási feladatokat 2019. január 1-jétől az állami adó- és vámhatóság látja el. 2020. január 1-jét követően a folyamatban lévő végrehajtási eljárásokat is az állami adó- és vámhatóság fogja foganatosítani, ezért 2020. január 1-jével a törvényszéki végrehajtás, mint feladat kikerül a bíróság szervezetrendszeréből és a törvényszéki végrehajtó, mint jogállás megszűnik.