A tényállás megállapítása az új polgári perrendtartásban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A tényállás megállapítása az új Pp.-ben – a kétosztatú perszerkezetnek megfelelően – két lépésben történik. Ha a felek között ténybeli vita nincs, a bíróság a tényállást már a perfelvételi nyilatkozatokból megállapíthatja, és az érdemi tárgyalási szakra csak a vitatott jogkérdés elbírálása marad. Ha vannak a felek között vitatott tények, a bíróság a perfelvétel lezárását követően bizonyítási eljárás keretében állapítja meg a tényállást, és az alapján dönti el a pert.

Az új polgári perrendtartás (Pp.) kétosztatú perszerkezetéből következően a perfelvételi szak célja annak tisztázása, hogy melyek azok a tények, melyekkel kapcsolatban nincs vita a felek között, és melyek azok, melyek vitatottak. A pernek ezeket a ténybeli kereteit a felek a perfelvétel során megtett „tényre (…) vonatkozó állítással, tagadással [vagy be]ismeréssel” határozzák meg. Ha a felek között ténybeli vita nincs, a bíróság a tényállást már a perfelvételi nyilatkozatokból megállapíthatja, és az érdemi tárgyalási szakra csak a vitatott jogkérdés elbírálása marad. Amennyiben vannak a felek között vitatott tények, a bíróság a perfelvétel lezárását követően bizonyítási eljárás keretében állapítja meg a tényállást, és az alapján dönti el a pert.

Újszerűen szabályozza az új Pp. azt a helyzetet, melyben a tényállás megállapítását nem a tényelőadások egymásnak ellentmondó volta, hanem a tényelőadások hiánya nehezíti. Ez akkor fordulhat elő, ha az a fél, akinek egy adott tényállítás az érdekében állna, nem rendelkezik elegendő információval a tény állításához, annak a félnek pedig, aki a tényről kellő információval rendelkezik, a tény állítása nem áll érdekében. Ennek tipikus példája, amikor védjegybitorlási perben a felperes védjegyjogosult a bitorlással elért gazdagodást kívánja érvényesíteni az alperes védjegybitorlóval szemben. A védjegybitorlásból – például védjeggyel ellátott termékek forgalmazásából – származó nyereségről csak az alperes rendelkezik pontos információkkal. A védjegytörvény ugyan lehetővé teszi a bíróság számára, hogy az alperest a releváns kereskedelmi adatok közlésére kötelezze, ha azonban az alperes ezt nem teljesíti, a gazdagodás összegére vonatkozóan a felperes sem tud megalapozott nyilatkozatot tenni.

Az új perrendtartás az ilyen helyzetek kezelésére vezeti be az „állítási szükséghelyzet” intézményét. Ez utóbbiról akkor lehet szó, ha a fél valószínűsíti, hogy a határozott tények állításához szükséges információval kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és igazolja, hogy ő maga az információ megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedéseket megtette. Ez alapján a félnek perfelvételi nyilatkozatában fel kell szólítania az ellenérdekű felet a tény állításához szükséges információ szolgáltatására. Az ellenérdekű félnek saját perfelvételi nyilatkozatában vagy szolgáltatnia kell az információt, vagy valószínűsítenie kell, hogy az állítási szükséghelyzet feltételei nem állnak fenn – például, mert ő sem rendelkezik a szükséges információval, vagy azzal nem csak ő rendelkezik. Ha a kért információt nem adja meg, a bíróság felszólíthatja annak szolgáltatására. Ha ezt bírói felhívás ellenére sem teljesíti, „a szükséghelyzettel érintett tényállítást a bíróság valósnak fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel”. A fenti példánál maradva: ha az alperes bírói felhívás ellenére sem szolgáltatja a releváns kereskedelmi adatokat, a felperes állítási szükséghelyzetre hivatkozva egy általa valószínűnek tartott összegben határozhatja meg a gazdagodás mértékét, melyet a bíróság valósnak fogadhat el.

Idegenül csengő neve ellenére az állítási szükséghelyzet nem olyan forradalmi újítás, mint amilyennek látszik. A régi perrendtartás gyakorlatában is megszokott volt, hogy a felek ténykérdésekben nyilatkozattételre szólították fel – illetve kérték kötelezni – egymást. Ha a másik fél a „felhívásnak nem tett eleget, a hozzá intézett kérdésre nem felelt”, azt a bíróság „a per adataival egybevetett mérlegelés alapján (…) meggyőződése szerint ítél[het]te meg”. Elvileg lehetséges volt az is, hogy a bíróság a követelés összegét, ha a bizonyítás eredménye alapján nem volt megállapítható, „a per összes körülményeinek mérlegelésével belátása szerint határozza meg” (régi Pp. 206. §). A mérlegeléssel történő ténymegállapítás tehát a régi perrendtartásban is létezett, a változás talán csak annyi, hogy az új szabályozás formalizáltabban határozza meg ennek feltételeit, és a feltételek fennállása esetén kifejezetten megengedi az adatokkal alá nem támasztott tényállítás figyelembe vételét.

Az állítási szükséghelyzettel párhuzamos új fogalom a bizonyítási szükséghelyzet. Ennek az új Pp. három fő esetét ismeri: ha a fél bizonyítási indítványához nélkülözhetetlen adatokkal kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik; ha a tényállítás bizonyítása a fél számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől elvárható az ellenkező bizonyítása; vagy ha a bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél neki felróhatóan hiúsította meg. Ha a fél bizonyítási szükséghelyzetre hivatkozik, perfelvételi iratában fel kell szólítania az ellenérdekű felet a bizonyíték rendelkezésre bocsátására; aki ezt teljesítheti vagy elutasíthatja. Amennyiben a bíróság a bizonyítási szükséghelyzetet ez alapján fennállónak látja, a bizonyítandó tényt valósnak fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel.

Az új perrendtartás szabályozza a jogsértően beszerzett bizonyítékok problémáját. A korábbi Pp. erre vonatkozóan semmilyen rendelkezést sem tartalmazott, így az ezzel kapcsolatos dilemmára eddig a bírói gyakorlat igyekezett válaszokat találni. Az új Pp. lényegében ezt a bírói gyakorlatot kodifikálja

Az állítási szükséghelyzethez hasonlóan ez az intézmény is csak részben új: a gyakorlat eddig is helyt adott azoknak a bizonyítási indítványoknak, melyek az ellenérdekű felet a kizárólag a számára hozzáférhető dokumentumok átadására kötelezték. Fontos változás azonban, hogy az új Pp. kifejezetten kimondja a bizonyítási teher átfordulását: ha az ellenérdekű fél a felszólításnak nem tesz eleget, és a bíróság a dokumentumok visszatartását valószínűnek látja, a bizonyítási szükséghelyzetre hivatkozó fél tényállítását valósnak fogadhatja el.

Az új perrendtartás még egy újdonságot hoz a tényállás megállapítása körében: szabályozza a jogsértően beszerzett bizonyítékok problémáját. A korábbi Pp. erre vonatkozóan semmilyen rendelkezést sem tartalmazott, így az ezzel kapcsolatos dilemmára eddig a bírói gyakorlat igyekezett válaszokat találni. Az így kialakult elvek úgy foglalhatók össze, hogy a jogsértően beszerzett bizonyítási eszközök ugyan értékelhetők a perben, de csak kivételesen, ha az adott tényt más módon alátámasztani nem lehet, felhasználásuk nem sérti a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét, és nem eredményez aránytalan jogsérelmet a másik fél oldalán. Az új Pp. lényegében ezt a bírói gyakorlatot kodifikálja.

A törvény szerint semmilyen körülmények között sem használható fel az a bizonyítási eszköz, melyet az élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre irányuló fenyegetéssel szereztek meg vagy állítottak elő. Az egyéb okból jogsértő bizonyítási eszközt pedig csak kivételesen, egyrészről a jogsérelem sajátosságát és mértékét, a jogsérelemmel érintett jogi érdeket, másrészről a jogsértő bizonyíték tényállás felderítésére gyakorolt hatását mérlegelve veheti figyelembe a bíróság. Ha a jogsértő bizonyítási eszköz nem használható fel, és a perben jelentős tényt a bizonyító fél más módon bizonyítani nem képes, a törvény lehetővé teszi a bizonyítási szükséghelyzet szabályainak alkalmazását.

[htmlbox pp_eljarasjog]

Ez a szabályozás sajnos elhibázottnak tűnik. A törvény annyi kivételt enged az általános tilalom alól, hogy végső soron kifejezetten tág teret hagy a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználásának. A felek nyilvánvalóan csak akkor fognak jogsértő bizonyítási eszközhöz folyamodni, ha egy perdöntő fontosságú tényállításukat másképp nem tudják igazolni. A jogsértő bizonyítási eszköznek a „tényállás felderítésére gyakorolt hatása” tehát szinte minden esetben a bizonyíték figyelembe vétele mellett fog szólni. Ha pedig a jogsérelem súlya mégis visszatartaná a bíróságot a bizonyíték értékelésétől, még mindig alkalmazhatja a bizonyítási szükséghelyzet szabályait, vagyis valósnak fogadhatja el a bizonyítandó tényt, ha annak tekintetében kételye nem merül fel. Márpedig miért merülne fel kételye, ha a tényt – jogsértő módon – már bizonyították? A szabályozás tehát inkább biztatja a feleket a bizonyítási eszközök jogsértő beszerzésére, mintsem eltántorítaná őket attól.

Az egyes bizonyítási eszközökkel kapcsolatos újdonságokról sorozatunk következő részében lesz szó.

---