Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Vajon szükséges-e a hazai igazságszolgáltatásban működő népi ülnöki rendszer? Az, amelyik „páncélozott dinoszauruszként” hosszú évtizedeken át élt és virult, szerencsére ma már csak nyomokban, kevés ügyben. Épp itt az ideje, hogy elhelyezzék a történelem süllyesztőjében.
Rövid és velős kijelentés a cím. Ma már szokatlannak és furcsának tűnik. A mai fejlett technikájú világban a legegyszerűbb munka elvégzéséhez is szaktudás szükséges. Ezt mindenki tudja és vallja. Mégis kénytelen vagyok e mondatot leírni és hangoztatni. Sajnos nekünk, jogászoknak, újszerűen hangzik. Noha senki sem kételkedik abban, hogy egy jó cipőt a cipész, egy jó asztalt az asztalos tud csinálni, búzát, zöldséget, gyümölcsöt a mezőgazdász tud termeszteni. Sohasem merült fel kétség az orvosok tevékenységével sem. Senki sem feküdt volna fel olyan műtőasztalra, amely mellett nem egyetemet végzett szakorvosok végzik a műtétet.
Egyedül az államhatalom egyik jelentős „részlegénél”, a bíróságokon vettek részt laikusok is az ítélkezésben évtizedeken keresztül. Akik bizonyára a szakmájuk kiváló művelői voltak: esztergályos, köszörűs, szerszámlakatos, kertész, erdész, könyvelő, adminisztrátor, számlaíró stb. De a jogot természetesen nem ismerték, így számukra ez egy unalmas tortúra volt csak, noha kaptak érte pénzt. Ez a rendszer teljesen felesleges volt. Nagyon költséges és ugyanakkor néha veszélyes is. Jogkörük egyenlő volt a szakbíróval és így beleszólhattak az ítéletek megalkotásába.
Ma már bátran kérdezhetjük: miért? Sőt sok miért van… Először is, hogy a hatalom birtokosai és gyakorlói (elsősorban az Országgyűlés), másodszor mi, jogászok, főként az igazságszolgáltatásban dolgozó bírák, akik évtizedeken keresztül szenvedtek e laikus bíróktól, miért nem tiltakoztak az őket dehonesztáló rendszer ellen? Nehéz erre válaszolni. Azt hiszem, az ülnökségi rendszert olyan fontos demokratikus államhatalmi intézménynek tekintették, hogy annak szükségszerűségét nem merték feszegetni.
Pillantsunk rá egy pár sor erejéig: a történelem során hogyan folyt az igazságszolgáltatás, mert az mindig az államhatalom része volt.
Az ókori nagyhatalmak közül Rómának volt a legfejlettebb a joga, elsősorban a polgári joga, de az igazságszolgáltatása is. A régi Rómában a vitázó felek az igazságszolgáltatás legfőbb fejéhez, a praetorhoz fordultak jogvitájukkal, aki megismerkedett a vitás ügyekkel, és kijelölt egy bírót az ügy eldöntésére. Eközben nagyon részletesen tájékoztatta és eligazította a bírót, hogyan kell eldönteni a vitás ügyet. Meg lehet állapítani, hogy Rómában az igazságszolgáltatás nagyon jól és méltányosan működött.
Később az európai államok évszázadokig használták a római jogot. Hazánkban is ez történt. Magyarországon, amíg nem alakultak meg a helyi bíróságok, a köznép ügyeiben a nagyobb földesurak ítélkeztek, némelyiknek még pallosjoga is volt (ius gladii). A földesurak között folyt ingatlanpereket pedig a nádor bírálta el. A büntető törvényeket a királyok hozták, egyébként rendkívül crudélis büntetéseket írtak elő Szent István királytól kezdődően.
A magyar történelemben kifejezetten a bírókra, bíróságokra utal Kálmán király (1095-1116), akinek törvénye szerint: „a bírót, ki nem ítél igazán, pecséttel kell a király udvarába idézni, de pecsét nélkül a zsinatra!” De nagyon fontos Kálmán király alábbi törvénye is: „De strigis quae non sunt nulla question non fiat!” (A boszorkányokról, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen!) Ez a törvény egész Európában történelmi jelentőségű. Jeanne d’Arcot 1431. május 31-én égették el mint eretneket, Cromwell 1653-ban szüntette meg a halálbüntetést és a boszorkányégetést.
Zsigmond császár és király (1387-1437) pedig már a bírák esküszövegét is meghatározta. Mátyás király (1458-1490) dekrétumban írja elő: „17. § továbbá a négy nyolcados törvényszéket félbeszakítás nélkül minden évben meg kell tartani.”
Majd az első tekintélyes jogtudós, Werbőczy István lép fel, összegyűjti és továbbfejleszti a magyar anyagi és eljárási jogot. Ami a Webőczy ténykedése előtti bírósági működést legjobban jellemzi, magának a királynak önvallomás: „(…) a jogokat az írásba foglalás ereje nem támogatta, aminek következtében bármely törvényre vagy szokásra történt hivatkozás, a saját erejükben és hatalmukban bírók vagy más értelemre csavarták azt, vagy más bíráknak más értelemben hozott ítéleteire utaltak, s így az igazságszolgáltatás józanságát a leggyalázatosabban összezavarták (…)”. Werbőczy hatalmas és jelentős munkát végzett, amikor az összes fontos jogszabályt és a már szinte jogerőre változott szokásjogot összegyűjtötte és rendszerezte.
Hazánk levéltári anyagai bizonyítják, hogy a következő évszázadokban is szünet nélkül folytak a földesurak közötti hatalmas birtokviták, amelyek nem csak évekig, de évtizedekig is eltartottak. A vesztes Mohácsi csatával kezdődő gyászos történelmi események megakadályozták a jog további fejlesztését és a bíróságok munkájának tökéletesítését.
E cikkem keretében nincs mód az egész magyar jogfejlődést és ítélkezési gyakorlatot bemutatni, de nem is szükséges. Hazánk évszázadokon keresztül kénytelen volt küzdeni függetlenségéért, a belső viszályok rendezéséért. Mindenesetre a XIX. század végén már országosan szervezett, jól működő bíróságok szolgáltatták az igazságot. Ítéletet csak kellő iskolai végzettséggel és kellő gyakorlattal rendelkező, kinevezett szakbíró hozhatott.
A magyar igazságszolgáltatásra, bírói szervezetre, a törvényalkalmazás módszerére is kihatott az európai jogfejlődés és igazságszolgáltatás módja. Európában is a társadalmi fejlődés visszatarthatatlan erői jelentős változásokat eredményeztek a jogalkalmazásban is. A kontinensen a kialakuló és pénzügyileg erősödő polgárság, nálunk inkább a köznemesség kiemelkedő alakjai (Kossuth, Deák) erős harcot folytattak a hatalomba való bejutásra, többek között az igazságszolgáltatásba is. A XX. század elejére már teljesen kialakult a magyar igazságszolgáltatás, és kellő számú képzett jogász tevékenykedett benne. Majd a történelmi fejlődés során a munkásmozgalom is tört a hatalom felé, így az igazságszolgáltatás irányába is.
1945 után végleg kinyíltak a kapuk, képzetlen emberek ezrei tódultak a bírói pulpitushoz. Sok ezer súlyos büntetőügyben vettek részt bíróként. Ítélkeztek minden felelősség nélkül. Bár szerencsére legtöbbször csak szundikáltak a tárgyalások ideje alatt, mert nem is értették a vitát, amit el kellett dönteni, hiszen nem értettek a joghoz. Mégis évtizedek alatt ezrével ültek a bírói asztalnál. A diktatúra nem bízott a magyar igazságszolgáltatásban, ezért ültették oda a népi ülnököket a szakbíró befolyásolására. Meg is lett a gyászos eredménye.
Az első időkben a gyárak, üzemek még a kiváló sztahanovista esztergályosokat, köszörűsöket küldték ülnöknek. De rájöttek, hogy az üzemnek ez veszteség, így inkább csak a nagyon is nélkülözhető öreg adminisztrátorokat delegálták a bíróságokra. Később aztán már annyira megunták még az ülnökök is, hogy „lasszóval” kellett őket gyűjteni. Hirdetéseket tettek közzé, és akinek volt személyi igazolványa, népi ülnök lehetett. A jó szakbíró – akinek sok szervezési feladatot jelentett a népi ülnökök idézése a folytatólagos tárgyalásokra – természetesen nem kért tanácsot a laikus ülnököktől.
Mindig morfondíroztam magamban: miért ülnek a bírói székekben kertészek, portások vagy laikusok. Hogyhogy nem jutott eszébe évtizedeken keresztül egyetlen törvényhozónak sem, hogy erre nincs szükség, és egyébként is dehonesztáló a jogászi társadalomra? A szakbíró középiskolát, egyetemet végzett, gyakorlati éveket töltött a bíróságokon, szakvizsgát tett, csak ezután ítélkezhetett. Ezzel szemben a népi ülnök sokszor nyolcosztályos végzettséggel „besétált” a bíróságra üldögélni. Furcsa és szükségtelen kontradictio.
Az Alaptörvény nagyon helyesen a bírákat függetlennek nyilvánítja, akik csak a törvénynek vannak alávetve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak. A hivatásos bírát a köztársasági elnök nevezi ki. Az Alaptörvény ugyan nem tartalmazza, de az természetes, hogy a bírónak jogi egyetemet kell végeznie, s kellő gyakorlati idő után jogi szakvizsgát kell tennie. Mivel csak 30 éves korában nevezhetik ki bírónak, ez azt jelenti, hogy az egyetem elvégzése után még nyolcévnyi gyakorlatot kell folytatnia. Ő lesz a hivatásos bíró. A bírákat tisztségükből csak sarkalatos törvényben meghatározott okból és eljárás keretében lehet elmozdítani. Ezeket a rendelkezéseket az Alaptörvény tartalmazza, tehát a legfelsőbb szintű jogszabály határozza meg a bírói tisztség helyzetét.
Hogy ilyen magas szintre eljutott az igazságszolgáltatás szabályozása, az elmúlt évtizedek jelentős társadalmi fejlődésének az eredménye. S erre az eredményre vigyáznunk kell, a bíróságokat is meg kell védeni a jövőben is. Mint kifejtettem, e téren is szomorú korszakokat haladtunk meg, léptünk túl.
Sajnos azonban, az eddig kifejtettekkel ellentétben érthetetlen módon – lehet tévedésből –, az Alaptörvény 27. cikke (2) bekezdésében az alábbiakat tartalmazza: „A törvény által meghatározott ügyekben és módon nem hivatásos bírák is részt vesznek az ítélkezésben.”
|
HMJ – Hatályos Magyar Jogszabályok három nyelven |
|---|
|
Több mint 350 jogszabály, több mint 120 Legfelsőbb Bírósági határozat rendelkező része, a kettős adóztatásról szóló egyezmények jelentős része, több mint 100 Legfelsőbb Bírósági állásfoglalást, több mint 120 Versenytanácsi határozat három nyelven. Az új Jogtáron online módon is elérhető. |
Nehéz ezt megérteni, még nehezebb megmagyarázni. A társadalomnak és különösen vezetőinek mindig előre kell nézni és előre kell haladni. Remélhetőleg mielőbb korrigálják ezt a szabályt. Erre van is némi remény. Nevezetesen a Pesti Ügyvéd hivatalos jogi szaklap idén áprilisi számában megjelent cikk, melynek címe: Gyorsítanák az ítélkezést az eljárásokban. Ez a szelíd hangú, értelmes, de érdemleges cikk, melyet dr. Miskolczi Barna, a büntetőjogi reform végrehajtásával megbízott miniszteri biztos írt és tett közzé. Én csak a cikk egyik részével foglalkozom, mert ez nagyon bátor és úttörő jelentőségű. Komoly bírálat, egyben kivezető javaslat is a probléma megoldására.
Azt nyilatkozta ugyanis: „A tervezet szerint nem kizárt, hogy részben kivezethetik azt az ülnöki rendszert a büntetőeljárásokból, ami a rendszerváltozás előtti időszakban vált az igazságszolgáltatás részévé (…)”. Eddig ilyen kijelentést soha senki nem mert tenni. Illetve, soha egyik szerkesztőség sem mert közzétenni a „népi ülnöki rendszer” szükségességének és hasznosságának vitatásáról szóló cikket. Én egy párszor megpróbáltam, eredmény nélkül. Ez a téma – mint egy „páncélozott dinoszaurusz” – hosszú évtizedeken át élt és virult, szerencsére ma már csak nyomokban, kevés ügyben. Éppen itt az ideje, hogy kellően értékeljük, tudományosan is elparentáljuk és elhelyezzük a történelem süllyesztőjében. Annak is itt az ideje, hogy nyíltan szóljunk, és én szólok is arról a több évtizedes szerkesztői morálról, de inkább immorálról, hogy az igazságszolgáltatást csak kicsiny mértékben is bíráló cikkek a szerkesztői papírkosárban landoltak.
Ha már azért ragadtam tollat, hogy az igazságszolgáltatásról írjak, megragadom az alkalmat és felemlítem, de legalább „feltrombitálom az égre”, mert generációk cserélődésével már teljesen feledésbe megy, és mindörökké megoldatlan marad e probléma:
Gyémántdiplomás ügyvéd lévén korom előrehaladott. Kíváncsiságom a világ sok tájára, országába elvitt. Természetesen mindig alkalmat kerítettem arra, hogy a bíróságokat megszemléljem. Azt tapasztaltam, hogy a bíróságoknak mindenütt impozáns épületei vannak. E célra emelték őket, s mindenütt a főbejárat után található egy impozáns, magas homlokzatú csarnok, váróterem: aula. Budapesten most ilyet nem láthatunk, noha van ilyen, csak más célra használják. Elzárták előlünk. A Pesti Központi Kerületi Bíróság épületében a bejárattal szemben van ez a gyönyörű terem. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elzárta és mi, oda nem mehetünk be. Az informatikai osztály néhány irodájának ajtaja nyílik oda, tehát érdemleges dologra nem is használják ezt a gyönyörű termet. Éppen ideje, hogy visszakerüljön eredeti funkciójába!
A szerző a jogi tudományok kandidátusa, gyakorló ügyvéd.
