Digitális bűncselekmények 3. rész


Etikus hacking, önvezető járművek, drónok, kriptovaluták, mesterséges intelligencia, online zaklatás, upskirting, cyberflashing, deepfake – csak néhány olyan fogalom, amely a büntetőjog-tudománytól új válaszokat vár. A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő, Ambrus István által írt Digitalizáció és Büntetőjog című kiadvány a 21. századi technológiai modernizációnak a büntető anyagi jogra gyakorolt hatásait vizsgálja, széleskörű kitekintéssel a nemzetközi, illetve európai uniós instrumentumokra, valamint az angolszász és a német szakirodalomra és joggyakorlatra. Ambrus István alapvető dogmatikai intézményeket gondol újra, kimunkálja a digitális bűncselekmények kategóriáit, de bemutatja a büntetőjog által a digitalizáció legújabb eredményeire adható válaszokat is. A mű mindemellett a mindennapi életünket alapjaiban megváltoztató koronavírus-járványra, illetve a változásban lévő társadalmi megítélésű deliktum, az állatkínzás kérdéskörére is részletesen kitér. Az alábbiakban a műnek a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel kapcsolatos bűncselekményekkel foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.


A készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel kapcsolatos bűncselekmények

A készpénz-helyettesítő fizetési eszközök szabályozása eredendően az Európai Unió Tanácsának a nem készpénzes fizetőeszközökkel összefüggő csalás és hamisítás elleni küzdelemről szóló 2001. május 28-i 2001/413/IB kerethatározatának a talaján állt, legújabban viszont ezt felülírta a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel elkövetett csalás és a készpénz-helyettesítő fizetési eszközök hamisítása elleni küzdelemről, valamint a 2001/413/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló 2019. május 30. napján hatályba lépett, 2019. április 17-i 2019/713/EU irányelv (a továbbiakban: 2019/713 irányelv).[1]

A Btk. 459. § (1) bekezdés 19. pontja szerint „készpénz-helyettesítő fizetési eszköz a hitelintézetekről szóló törvényben meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszköz és a forgatható utalvány, a kincstári kártya, az utazási csekk, a kifizetőt terhelő adó mellett vagy adómentesen adható, korlátozott körű áruk vagy szolgáltatások ellenértékének kiegyenlítése céljából törvény alapján kibocsátott utalvány és a váltó, feltéve, hogy kivitelezése, kódolása vagy a rajta lévő aláírás folytán a másolás, a meghamisítás vagy a jogosulatlan felhasználás ellen védett”. A Btk. 459. § (1) bekezdés 20. pontja alapján továbbá:

„elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz a hitelintézetekről szóló törvényben meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszköz mellett a kincstári kártya és a személyi jövedelemadóról szóló törvény felhatalmazása alapján kiadott elektronikus utalvány, feltéve, hogy ezek információs rendszer útján kerülnek felhasználásra”.

A törvény kettős szabályozása ráadásul keretdiszpozíciós megoldást követ, így annak értelmezéséhez a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 6. § 55. pontját is figyelembe kell venni. E szerint készpénz-helyettesítő fizetési eszköz: a csekk, az elektronikus pénz, valamint a pénzforgalmi szolgáltató és az ügyfél közötti keretszerződésben meghatározott olyan személyre szabott dolog vagy eljárás, amely lehetővé teszi az ügyfél számára a fizetési megbízás megtételét. Ez utóbbi legtipikusabban a bankkártya, illetve a hitelkártya.[2] A bankkártya minden olyan, pénzintézet által kibocsátott kártya, amely pénz felvételére, illetőleg áru vagy szolgáltatás ellenértékének kiegyenlítésére szolgálhat.

E felsorolás minden eleme sem teljesen egyértelmű továbbá, így az elektronikus pénz kategóriáját is meghatározza a Hpt. 6. § 16. pontja. Ez alapján, bizonyos kivételekkel elektronikus pénz: az elektronikus pénz kibocsátójával szembeni követelés által megtestesített, elektronikusan tárolt összeg, amelyet pénzeszköz átvétele ellenében bocsátanak ki a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló törvényben meghatározott fizetési műveletek teljesítése céljából, és amelyet az elektronikus pénz kibocsátóján kívül más természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli gazdasági társaság és egyéni vállalkozó is elfogad. A fogalom által említett jogszabály a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. törvény, amelynek 2. § 19. pontjában írt pénz-fogalma az elektronikus pénzt is magában foglalja.

A fentiek alapján, a gyakorlatban a Btk. 375. § (1) és (5) bekezdése egymástól úgy határolható el, hogy utóbbi esetében – ha valódi készpénz-helyettesítő fizetési eszközökről van szó – előcselekményként sor kerül a Btk. 393. § (1) bekezdése szerinti készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés megszerzéses fordulatának, vagy a Btk. 370. § (1) bekezdés b) pont be) alpontja szerinti, egy vagy több közokirat, magánokirat vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszköz egyidejű elvételével elkövetett lopásnak a megvalósítására, és ezt fogja követni az eszköz felhasználása. Erre a kérdéskörre a kereskedelemben elkövethető új típusú jogsértésekkel foglalkozó fejezetben még visszatérek.

A készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisítása (Btk. 392. §) és ennek elősegítése (Btk. 394. §) mint két, pénz- és bélyegforgalom biztonsága elleni bűncselekmény (Btk. XXXVIII. Fejezet), az élettelen és tipikusan hamisítható elkövetési tárggyal rendelkező deliktumok (mint pl. pénzhamisítás vagy közokirat-hamisítás) mintájára nyertek szabályozást, tárgyuk pedig az előző pontban a jelzett fogalommal rendelkező készpénz-helyettesítő fizetési eszköz (és elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz) szolgál. Ennek megfelelően, a Btk. 392. § (1) bekezdés a) pontja szerinti, meghamisítással elkövethető fordulat egy létező készpénz-helyettesítő fizetési eszközön végrehajtott manipulációt foglalhat magában. A Btk. 392. § (1) bekezdés b) pontjában írt, hamis készpénz-helyettesítő fizetési eszköz készítésével megvalósuló fordulat egy új, minden elemében hamis készpénz-helyettesítő fizetési eszköz megalkotását jelenti (a pénzhamisítás „utánoz” fordulatához hasonlóan, itt azonban külcsínben való egyezőségre törekvés nem feltétel).

A Btk. 392. § (1) bekezdés c) pontja pedig már elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel kapcsolatos bűncselekményi változatról rendelkezik. Ebből fakadóan merül fel a kérdés, hogy a jogalkotói álláspont szerint az elektronikus, illetve a „sima” készpénz-helyettesítő fizetési eszköz fogalmai egymással milyen viszonyban állnak. Az elektronikus változat lex specialis, így minden elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz egyben beleillik az „egyszerű” készpénz-helyettesítő fizetési eszköz-fogalomba is, avagy egymástól elkülönült definíciókról van szó, így egy tárgy egyidejűleg vagy csak az egyik, vagy csak a másik lehet. Előbbi felfogás mellett szól, hogy mindkét legáldefiníció úgy kezdődik, hogy az (elektronikus) készpénz-helyettesítő fizetési eszköz „a hitelintézetekről szóló törvényben meghatározott készpénz-helyettesítő fizetési eszköz”. A kommentárirodalom szerint továbbá az „elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz kategóriája annyival szűkebb a készpénz-helyettesítő fizetési eszköznél, hogy nem tartozik bele az utazási csekk és a váltó. Az elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszközök információs rendszer útján kerülnek felhasználásra”.[3] De ugyancsak ezt a felfogást kell helyesnek elfogadnunk a lopás már említett, minősített esete alapján. Az ugyanis alapvetően az olyan pénztárcalopások esetére került megalkotásra, ahol az elkövető a tárcán és a pénzen felül személyes iratokat, illetve tipikusan bankkártyát is elvesz a passzív alanytól. Így az e törvényhelyben megfogalmazott „készpénz-helyettesítő fizetési eszköz” fogalmába a gyakorlatban messze a legnagyobb relevanciával bíró ilyen eszközt, a bankkártyát is természetesen bele kell érteni. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a bankkártya információs rendszeren keresztül felhasználható, így a mind a „sima”, mind az elektronikus készpénz-helyettesítő fizetési eszköz fogalma alá aggálytalanul szubszumálható, így a Btk. 392. §-a szerinti bűncselekmény valamennyi fordulatának elkövetési tárgya lehet.

Röviden szükséges még kitérni a sui generis előkészületi jellegű tényállást tartalmazó, a Btk. 394. §-ában szabályozott készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának elősegítésére, amely – a Btk. 424. §-ához hasonlóan – a tényleges jogtárgysértést realizáló, kapcsolódó bűncselekmény (itt a Btk. 392. §-a, ott a Btk. 423. §-a) előcselekménynek tekinthető. Lényeges különbség ugyanakkor, hogy míg a Btk. 424. §-ában szabályozott, fentebb már érintett információs rendszer védelmét biztosító technikai intézkedés kijátszása célzatos deliktum – és ennyiben valódi sui generis előkészületi tényállás –, addig a Btk. 394. §-ában írt bűncselekmény esetében célzatról nem rendelkezik a törvény. A helyzet tehát hasonló, mint a példaként már hivatkozott, Btk. 390. §-a szerinti pénzhamisítás elősegítésénél: a büntetőjogi felelősség előbbre hozatala miatt e tényállást is helyesebb lenne csak célzatos – és így egyenes szándékú – elkövetés esetén büntetni, figyelemmel azonban arra, hogy a Btk. 392. § (2) bekezdése a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának a valódi előkészületét is pönalizálja, a joggyakorlat vélhetően itt is a célzat megléte vagy hiánya (illetőleg bizonyítatlansága) alapján határolná el a rendes előkészületet és az elősegítést. Lényeges jogalkotási problémát jelent ugyanakkor, hogy az előkészületet mindössze elzárással fenyegeti törvény, az elősegítést viszont – a büntetőeljárásról szóló törvény és más kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2020. évi XLIII. törvény 58. § 13. és 14. pontja alapján, a vonatkozó miniszteri indokolás szerint a 2019/713 irányelvnek való megfelelés érdekében, 2021. január 1. napjától – a Btk. 394. § (1) bekezdés szerinti alapesetben már két évig, míg a bűnszövetségben vagy üzletszerűen megvalósuló minősített esetet három évig terjedő szabadságvesztéssel. Ez azonban az EBH2012. B.2. számon közzétett döntés alapján is azzal a következménnyel jár, hogy a kevesebb tényállási (diszpozícióbeli) elemet megvalósító, célzat nélkül eljáró személy nagyobb büntetéssel sújtható, mint a célzatosan eljáró személy. Továbbá az is képtelen helyzetet eredményez, hogy a Btk. 11. § (2) bekezdés a) pontja szerinti előkészülettől való önkéntes elállás esetén az elkövető súlyosabban büntethető a Btk. 394. §-a szerinti maradék-bűncselekmény miatt, mint ha célzatától nem állt volna el.[4] E szabályozási következetlenségen csak törvénymódosítással lehetne segíteni, amely leginkább a Btk. 392. § (2) bekezdés törlésével lenne kivitelezhető, és ezzel egyidejűleg a Btk. 394. §-a szerinti bűncselekményt célzatossá kellene átalakítani. Ilyen szabályozási környezetben mindaddig, amíg a Btk. 392. §-a szempontjából nem tényállásszerű ténykedésre kerül sor, a Btk. 394. §-ában írt deliktum lenne megállapítható, ha pedig az elkövető a Btk. 392. §-a szerinti bűncselekményt legalább kísérleti szakba juttatja, a Btk. 394. §-a – látszólagos anyagi bűnhalmazatban, önállótlan részcselekményként – háttérbe lép.[5] A kérdéskör persze némileg periferikus – 2019-ben 1, 2020-ban egyetlen ilyen bűncselekmény sem vált az Egységes nyomozó hatósági és ügyészségi bűnügyi statisztika (a továbbiakban: ENyÜBS) adatbázisa szerint hazánkban ismertté –, a szabályozási aránytalanság – amely a Btk. 389. § (3) bekezdése szerinti pénzhamisítás előkészülete és a Btk. 390. §-ában szabályozott pénzhamisítás elősegítése között érdekes módon nem áll fenn – mégis kiküszöbölendő lenne.[6]

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

[1] Részletesen lásd Gula József: A készpénz-helyettesítő fizetési eszközök büntetőjogi védelmének nóvumai az Európai Unióban. Miskolci Jogi Szemle, 2019/2. különsz., 1. köt., 337–348. o.

[2] Vö. Sántha Ferenc: A gazdasági, illetve a gazdálkodással kapcsolatos bűncselekmények újabb fejleményei és a digitalizáció kihívásai a büntetőjogban. Miskolci Jogi Szemle, 2020/3. különszám, 180. o.

[3] Szomora Zsolt: Záró Rész. In: Karsai Krisztina (szerk.): Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez [online]. In: Jogtanácsos Jogtár. Wolters Kluwer, Budapest, [utolsó frissítés: 2021.05.15]

[4] Vö. Ambrus István – Deák Zoltán: Súlyponti kérdések a bankkártyával kapcsolatos bűncselekmények köréből. Belügyi Szemle, 2011/2. sz., 85–103. o.

[5] Ehhez lásd Ambrus István: Egység és halmazat – régi dogmatikai kérdés, új megközelítésben. SZTE-ÁJK, Szeged, 2014, 255–259. o.

[6] Ugyanígy Tóth Dávid: A pénz- és bélyegforgalom biztonsága elleni bűncselekmények büntetőjogi és kriminológiai aspektusai. PTE-ÁJK, Pécs, 2020, 252–253. o.




Kapcsolódó cikkek

2021. június 10.

Digitális bűncselekmények 1. rész

A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő, Ambrus István által írt Digitalizáció és Büntetőjog című kiadvány a 21. századi technológiai modernizációnak a büntető anyagi jogra gyakorolt hatásait vizsgálja, széleskörű kitekintéssel a nemzetközi, illetve európai uniós instrumentumokra, valamint az angolszász és a német szakirodalomra és joggyakorlatra.
2021. június 16.

Digitális bűncselekmények 2. rész – Upskirting

Etikus hacking, önvezető járművek, drónok, kriptovaluták, mesterséges intelligencia, online zaklatás, upskirting, cyberflashing, deepfake – csak néhány olyan fogalom, amely a büntetőjog-tudománytól új válaszokat vár. A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő, Ambrus István által írt Digitalizáció és Büntetőjog című kiadvány a 21. századi technológiai modernizációnak a büntető anyagi jogra gyakorolt hatásait vizsgálja, széleskörű kitekintéssel a nemzetközi, illetve európai uniós instrumentumokra, valamint az angolszász és a német szakirodalomra és joggyakorlatra. Ambrus István alapvető dogmatikai intézményeket gondol újra, kimunkálja a digitális bűncselekmények kategóriáit, de bemutatja a büntetőjog által a digitalizáció legújabb eredményeire adható válaszokat is. A mű mindemellett a mindennapi életünket alapjaiban megváltoztató koronavírus-járványra, illetve a változásban lévő társadalmi megítélésű deliktum, az állatkínzás kérdéskörére is részletesen kitér. Az alábbiakban a műnek az upskirtingel foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.