Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A 2011. évi egyházügyi törvény a mellékletében felsorolta azokat az egyházakat, amelyeket a jövőben egyházként ismer el. Ezeken kívül minden vallási közösség egyesületként folytathatta tevékenységét, így azonban már nem voltak jogosultak költségvetési támogatásra. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Kormány megsértette a vallásszabadságot, amikor indok nélkül vonta meg az egyházi státuszt a kisegyházaktól.
A tényállás
A kérelmezők (több kisegyház) a korábbi, 1990. évi egyházügyi törvény alapján jogszerűen egyházként álltak fenn és működtek. A 2011. évi egyházügyi törvény a mellékletében felsorolta azokat az egyházakat, amelyeket a jövőben egyházként ismernek el, ezeken kívül minden vallási közösség, amely korábban elismert egyház volt, elvesztette egyházi státuszát, és tevékenységüket egyesületként (vallási egyesület) folytathatták, így azonban már nem voltak jogosultak költségvetési támogatásra. Ha ezek a vallási közösségek egyházként szerettek volna tovább működni, az egyházi státusz elnyerése érdekben egyedi kérelmet kellett benyújtaniuk az Országgyűléshez. Korábban 406 státusszal rendelkező egyház létezett, az új szabályok szerint azonban már csak 14, majd a későbbi módosítás hatására 32 darab. Az Alkotmánybíróság a szabályozás több elemét is megsemmisítette, ezért az Országgyűlés jelentős módosítást hajtott végre a szabályozásban, módosítva többek közt az Alaptörvényt is, elejét véve a további alkotmányossági vitáknak. Az Alaptörvény negyedik módosítása még különbséget tett egyház és vallási tevékenységet végző szervezet között („Az Országgyűlés sarkalatos törvényben egyházként ismerhet el egyes vallási tevékenységet végző szervezeteket”), az Alaptörvény ötödik módosítása pedig már az egységes vallási közösség elnevezést vezette be („Az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából …vallási közösséget hozhatnak létre”), látszólag megszüntetve a különbséget az egyes formák között. A tényleges különbség azonban a költségvetési támogatás területén továbbra is fennáll.
A Kormány érvei
A Kormány álláspontja szerint az egyházak 2011. évi egyházügyi törvény alapján történő elismerése nem sértette a vallásszabadsághoz fűződő különböző jogokat, mivel ezek a jogok, amelyek egyébként a vallásszabadság alapvető alkotóelemei, nemcsak a státusszal rendelkező egyházak és tagjaik kiváltságai. A kérelmezők jogi személyiségét nem érintette a szabályozás, így az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény a továbbiakban: Egyezmény) vallásszabadságról szóló 9. cikkének sérelme fel sem merülhet a Kormány szerint. A vallás szabadsága ugyanis nem hatalmazza fel a közösségeket és tagjaikat arra, hogy az államháztartásból további finanszírozásra tartsanak igényt, és arra sem ad jogot, hogy olyan állami támogatásban részesüljenek, mint ami az egyházaknak jár. Ezért álláspontja szerint a támogatások elvesztése nem tekinthető a vallásszabadság megsértésének.
A Kormány hangsúlyozta, hogy az új szabályozás a közrend és mások jogainak és szabadságának jogszerű védelmét szolgálja. A korábbi egyházügyi törvény nagyszámú visszaélésre adott lehetőséget, az új törvény célja ezért az, hogy kiiktassa a „biznisz egyházakat”, amelyek kizárólag azért alakultak, hogy szociális vagy oktatási intézményeket tartsanak fenn, esetleg egyéni haszon érdekében, anélkül, hogy valódi vallási tevékenységet folytattak volna. Így nyomós társadalmi szükséglet keletkezett az egyházi támogatással való visszaélések megszüntetésére.
A Kormány szerint nincsen ellentétben a pártatlanság és a semlegesség követelményével, hogy azoknak a szervezeteknek, amelyek egyedi kapcsolatot kívánnak létesíteni az állammal -megosztva annak szociális feladatait, alá kell vetniük magukat tevékenységük hatósági felülvizsgálatának (vallási tevékenység és vallásos természet vizsgálata). Azt, hogy egy státuszért folyamodó egyház tanításai vallási természetűek-e vagy sem, alapozható nemzetközi elismertségére.
A Kormány megítélése szerint az ismételt nyilvántartásba vétel a lehető legkevésbé korlátozó eszköz volt, ezért az elérendő cél szempontjából arányosnak minősíthető. Nem jelentett aránytalan terhet, mivel csupán egy egyszerű szándéknyilatkozatot kellett benyújtani.
| Kommentár a munka törvénykönyvéhez |
|---|
|
|
A kérelmezők érvei
A kérelmezők álláspontja szerint az egyházi státusz elvesztése olyan kiváltságoktól fosztotta meg őket, amelyek vallási tevékenységüket segítették elő. Azáltal, hogy ezen kiváltságok innentől kezdve csak az Országgyűlés által elismert egyházak számára biztosítottak, jelentősen hátrányosabb helyzetbe kerültek hozzájuk képest. Hangsúlyozták, hogy az egyházak nyilvántartásba vételéhez kapcsolódó követelményeknek objektívnak és ésszerűnek kell lenniük, hiszen ebben a kérdésben az államnak semlegesnek és pártatlannak kell maradnia. Így ha egy vallási közösség megfelel a jogi követelményeknek, megilleti az egyházként való bejegyzés joga. Az új szabályozás viszont lehetővé teszi, hogy az Országgyűlés önkényesen, politikai megfontolások alapján tagadja meg az újrabejegyzés iránti kérelmet.
A Bíróság álláspontja
A Bíróság hangsúlyozta: az államnak kötelessége, hogy a vallásszabadság területén és a különböző vallások, felekezetek és hitvallások irányában semleges és pártatlan maradjon szabályozó hatalmának gyakorlása során. Ha ez nem valósul meg, akkor az állam beavatkozott a hívők azon jogába, hogy vallási meggyőződésüket az Egyezmény 9. cikke értelmében kifejezésre juttassák. A vallásszabadság joga – az egészen különleges ügyek kivételével – kizárja az állam mindennemű döntési hatáskörét arra vonatkozóan, hogy egy adott vallásos hit vagy a kifejezésre juttatásának módja törvényes-e vagy sem. Az államnak azt a jogát, hogy intézményeit és állampolgárait megvédje az olyan egyesületekkel szemben, amelyek kockázatot jelentenek számára, csak ritkán szabad gyakorolnia, mivel az egyesülési jog alóli kivételeket szigorúan kell értelmezni, és csak meggyőző és kényszerítő indok igazolhatja e szabadság korlátozását. Ezért a Bíróság szerint az államnak jogában áll meggyőződni arról, hogy egy egyesület célja és tevékenységei megfelelnek-e a jogszabályoknak, de ezt csak az Egyezménnyel összhangban teheti meg.
A Bíróság véleménye szerint az új szabályozás valójában a kérelmezők egyházi státuszuktól való megfosztását jelentette, ami az Egyezményben megfogalmazott jogaikba való beavatkozásnak minősült.
A megállapítást követően a Bíróság azt vizsgálta, hogy ez a beavatkozás megfelelt-e az Egyezményben foglalt követelményeknek, vagyis hogy törvény írta-e elő, hogy törvényes cél érdekében történt-e, valamint hogy szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban. Kritikát a szükségességgel kapcsolatban fogalmazott meg.
Megállapította, hogy az állam mérlegelési jogköre széles lehet egy vitatott, állítólagos vallás tanításainak megítélését illetően, de a nyilvánvaló nemzetközi konszenzus hiánya nem adhat okot ugyanolyan széles nemzeti mérlegelési jogkör jóváhagyására, különösen, ha inkább elfogadott vallások szervezeti elismerésének keretéről van szó (Magyarországon korábban teljes mértékben elismert egyházakról), mint ellentmondásos tanítások vallásként történő elfogadásáról. Ha nem így lenne, a nem hagyományos egyházak egy adott országban elveszíthetnék az Egyezményben megfogalmazott védelmet lényegében annak alapján, hogy nem kaptak egyházként jogi elismerést más országokban.
Az Egyezmény alapján a vallási szervezetek nem formálhatnak jogot egy konkrét jogi státuszra, csupán azt követeli meg az államtól, hogy a vallási közösségeknek legyen lehetőségük a polgári jog szerint jogi szervezetként jogképességre szert tenni, az viszont nem követelmény, hogy egy adott közjogi státuszt kapjanak. Ugyanakkor a vallási közösségek jogi státusza közötti különbségek nem tüntethetik fel kedvezőtlen színben azok tagjait a közvélemény előtt, mivel a közvélemény fogékony egy adott vallás és az azt megtestesítő egyház hivatalos állami megítélésére a közéletben (ellenkező esetben akár „gyanús szektának” is minősülhetnének). Ha egy vallási közösséget nem ismernek el egyházként, az fokozhatja az adott, gyakran kisebb közösséggel szembeni ellenérzéseket, különösen, ha tanításaik újszerűek vagy szokatlanok. A Bíróság kockázatosnak látta a vallásszabadság szempontjából, amikor az adott vallási csoport tagja megtűrtnek, de nem elfogadottnak érzik magukat, ezért az olyan helyzetet, amelyet az alacsonyabbrendűség érzése határoz meg, a vallás kifejezésre juttatására vonatkozó szabadságjognak ellentmondónak találta.
A Bíróság megítélése szerint a törvény eredménye az volt, hogy létező és működő egyházakat fosztott meg jogi kereteiktől, néhány esetben messzemenő anyagi és erkölcsi következményekkel, és mindez akkor is aggályos, ha a „biznisz egyházak” megfékezése jogos érvként fogadható el, mivel nem bizonyította a Kormány, hogy mindez kevésbé drasztikus megoldással ne lett volna elérhető.
Az újrabejegyzési eljárással kapcsolatban a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező vallási közösségektől nem várható el ésszerűen az, hogy egy olyan eljárásnak vessék alá magukat, amely nem garantálja az objektív mérlegelést egy nem politikai szervezet által lefolytatott tisztességes eljárásban. Mivel az Országgyűlés hoz kétharmados döntést a bevett egyházak elismeréséről, így az elismerés vagy a megtagadás politikai eseményekhez köthető. Ez pedig a Bíróság álláspontja szerint a rendszer természeténél fogva figyelmen kívül hagyja a semlegesség követelményét, mert egy olyan helyzet, amelyben a vallási közösségek kénytelenek politikai pártok kegyeit keresni támogató szavazatuk elnyerése érdekében, nem egyeztethető össze az állam semlegességének követelményével. Azt ugyanakkor a Bíróság is elismerte: indokolt lehet meggyőződni arról, hogy a nyilvántartásba vételért folyamodó vallásfelekezet veszélyt jelent-e a demokratikus társadalomra. Mivel azonban a magyarországi kérelmezők már több éve jogszerűen működtek és nem merült fel semmi arra vonatkozóan, hogy törvényellenesen működnének vagy visszaélést követtek volna el, így az újra nyilvántartásba vételt megkövetelő indokoknak különösen nyomósnak és kényszerítőnek kellett volna lenniük.
Az állam széles szabadságát is hangoztatta a Bíróság a különböző vallási közösséggel való együttműködési formák megválasztása tekintetében, de figyelmeztetett, hogy amikor közcélú feladatainak kihelyezésekor partnert választ a vallási közösségek közül, nem járhat el diszkriminatív módon. A partnereket mindig ellenőrizhető kritériumok alapján kell megválasztani. Az a különbségtétel, hogy csak a bevett egyházak kaphatják meg a hívők által jövedelemadójukból felajánlott egy százalékot és az ahhoz tartozó állami támogatást, sérti a pártatlanság követelményét és nélkülöz minden objektív alapot.
A vallási közösségek működésének hosszát illetően pedig úgy foglalt állást, hogy az újonnan alapított és ismeretlen vallási csoportok esetében egy ésszerűen meghatározott idejű működés előírása szükséges lehet, viszont indokolatlan olyan csoportok esetében, amelyek akkor jöttek létre, amikor a hitélet a kommunizmus végét követően felszabadult.
Mindezek alapján a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az alkalmazott intézkedések nem feleltek meg a nyomós társadalmi szükséglet követelményének, így sértik az Egyezmény rendelkezéseit.
