Mikortól védő az ügyvéd?


A védőügyvéd segítségéhez való jog nem a gyanúsítástól illet meg valakit, hanem amikortól a nyomozóhatóságnak valószínűsíthető oka merül fel az adott személy bűncselekményben való részvételével kapcsolatban. Az egyenértékűség elve alapján ez Magyarországon is követendő lenne.

A védőügyvéd segítségéhez való jog nem a gyanúsítástól illet meg valakit, hanem amikortól a nyomozóhatóságnak valószínűsíthető oka merül fel az adott személy bűncselekményben való részvételével kapcsolatban. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) következetesen így ítél az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 6. cikke kapcsán. De ez következik az Európai Unió Alapjogi Chartája (Charta) és a magyar Alaptörvény rendelkezéseiből is. Az Alkotmánybíróság számtalanszor kimondta, hogy az EJEB ítéleteiből következő jogvédelmi szintnél a magyar Alaptörvény szerinti alapjogvédelem sosem lehet szűkebb. Sajnos azonban a magyar bűnüldöző hatóságok joggyakorlata ettől eltérő, és a büntetőeljárási kódexünk sem tökéletes e téren. Az eredetileg a Magyar Jog című lapban megjelent tanulmány arra világít rá, miért kell a védővel való védekezéshez való alapjogot és a védői titkok „szentségét” biztosítani a büntetőeljárás alá vont személynek a gyanúsítását és megalapozottan gyanúsítható státusát megelőzően is – akkortól, amikor értesül az ellene folyó büntetőeljárásról. Az egyenértékűség elve alapján ez Magyarországon is követendő lenne.

Bevezető

A tanulmány az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésében használt „büntetőeljárás alá vont személy” megnevezésű állapot kezdő időpontját keresi az Alkotmánybíróság határozatai, az Európai Unió Alapjogi Chartája és az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikke szerinti „gyanúsítotti” („vádlotti”[1]) státus Emberi Jogok Európai Bírósága által kimunkált autonóm értelmezése alapján. Ez az időpont határozza meg ugyanis, mikortól lesz az ügyvéd és a védelemre őt meghatalmazó ügyfelének kapcsolata „védő” és – a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 386. §-ának (2) bekezdése szerinti – „védett személy” viszonya. Ennek a védői kapcsolati minőségnek a következő főbb titokvédelmi szabályai azonosíthatók:

  • a Be. 386. §-ának (2) bekezdése szerint a védő joga, hogy a védett személlyel ellenőrzés nélkül tanácskozzon,
  • a Be. 170. §-ának (1) bekezdése a) pontja szerint abszolút tanúzási akadály,
  • a Be. 310. §-ának (1) bekezdése szerinti abszolút foglalási tilalom,
  • az Üttv[2]. 9. §-ának (3) bekezdése szerinti kizárt titoktartás alóli felmentés.

E joghatások a meghatalmazás benyújtásától függetlenül beállnak, ezért a hatósági fellépés során az ügyvéddel szemben foganatosított eljárási cselekmény kapcsán előfordulhat, hogy a cselekmény törvényesen csak az ügyvéd védői jogállásának azonosításáig tarthat.

I. Az egyenértékűség elve

I.1.       A nemzetközi egyezményekkel azonos tartalmú alaptörvényi rendelkezések értelmezése

Az Alaptörvény XXVIII. cikkének (3) bekezdése szerint „A büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez.” Ez a rendelkezés tartalmilag egyezik az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (EJEE) 6. cikke 3. §-ának c) pontjában, a tisztességes eljáráshoz való jog részeként megfogalmazott alapjoggal, mely szerint „Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van legalább arra, hogy (…) személyesen, vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék (…)”. Szintén fennáll a tartalmi egyezőség az Európai Unió Alapjogi Chartája 48. cikkének (2) bekezdésével, mely szerint: „Minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását”.

Az Alkotmánybíróság többször deklarálta, hogy amikor az alkotmányos alapjogok megfogalmazása tartalmilag azonos a nemzetközi egyezményekben megfogalmazott joggal, akkor annak tartalmát az Emberi Jogok Európai Bírósága döntéseinek megfelelően – azt minimum tartalmi követelményként alkalmazva – kell értelmezni. E döntések közül most csak két határozatot idézek[3]:

A 61/2011. (VII. 13.) AB határozat:

„Egyes alapjogok esetében az Alkotmány ugyanúgy fogalmazza meg az alapjog lényegi tartalmát, mint valamely nemzetközi szerződés (például a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye). Ezekben az esetekben az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje. A pacta sunt servanda-elvéből [Alkotmány 7. § (1) bekezdés, Alaptörvény Q) cikk (2)(3) bekezdés] következően tehát az Alkotmánybíróságnak akkor is követnie kell a strasbourgi joggyakorlatot, az abban meghatározott alapjogvédelmi szintet, ha saját megelőző ’precedens-határozataiból’ ez kényszerűen nem következne.”

A 15/2016. (IX. 21.) AB határozat:

[42] Az Alkotmánybíróság különös figyelmet szentel az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) döntéseinek. Az Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette, hogy a hazai alapjogvédelem minimumszintje nem lehet alacsonyabb, mint az EJEB esetjoga által az adott alapjog vonatkozásában biztosított jogvédelem szintje (lásd pl. 61/2011. (VII. 13.) AB határozat, ABH 2011, 290, 321.; 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]; 22/2013. (VII. 19.) AB határozat, Indokolás [16]). Az Alkotmánybíróság a 8/2013. (III. 1.) AB határozatban rögzítette, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésben elismert védelemhez fűződő jogból fakadó minimális elvárások meghatározásakor figyelemmel volt a vállalt nemzetközi és uniós jogi elvárásokra is, különösképpen az EJEB által kimunkált gyakorlatra (Indokolás [48]).”

E fentebb idézett alkotmánybírósági határozatokból az következik, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikke (3) bekezdésének értelmezésekor az EJEB eseti döntéseiből kell kiindulni akként, hogy Magyarország jogosult annál kiterjedtebb alapjogvédelmi szintet is megállapítani, de a védett alapjog tartalmát szűkebben értelmezni nem. Ezért az e követelménynek nem megfelelő jogszabályi rendelkezés vagy egyedi hatósági aktus érvénytelen. Azt a bíróságoknak, hatóságoknak is konkrét jogsértésként kell minősíteniük.

I.2.       Az EJEB döntéseinek általánosan kötelező jellege

Az EJEB a Jeronovičs v. Lettország- (44898/10) ügyben[4] kifejtette, hogy ítéletei nemcsak az egyedi ügyre alkalmazandók, hanem a közös alapértékek tartalmát is megvilágítják, ezzel emelve az emberi jogok védelmének általános szintjét a részes államokban:

„109. Ezen túlmenően a Bíróság ítéletei nem csak az elé terjesztett ügyek eldöntésére szolgálnak, hanem általánosabban az Egyezmény által bevezetett szabályok megvilágítására, védelmére és fejlesztésére, ezáltal hozzájárulva ahhoz, hogy az államok betartsák a szerződő felekként vállalt kötelezettségeiket. Bár az Egyezmény rendszerének elsődleges célja az egyéni jogorvoslat nyújtása, küldetése az is, hogy közös alapértékek alapján döntse el az ügyeket, ezáltal emelve az emberi jogok védelmének általános színvonalát és kiterjesztve az emberi jogi joggyakorlatot az Egyezményben részes államok közösségére. (lásd Rantsev kontra Ciprus és Oroszország, 25965/04. sz. ügy, 197. §, EJEB 2010 (kivonatosan), további hivatkozásokkal).”

A 4/2013. (II. 21.) AB határozat [19] pontja ezzel egyetértőleg rögzíti az EJEB ítéleteinek – az adott ügyön túlmutató – általánosan is kötelező jellegét:

Az Emberi Jogok Európai Egyezményében (a továbbiakban: Egyezmény) biztosított jogok jelentéstartalma ugyanis az EJEB egyedi ügyekben hozott döntéseiben testesül meg, amely elősegíti az emberi jogok értelmezésének egységesen érvényesülő felfogását. Az Egyezmény, valamint az EJEB gyakorlatának figyelembevétele nem vezethet az Alaptörvény szerinti alapjogvédelem korlátozásához, alacsonyabb védelmi szint meghatározásához. A strasbourgi gyakorlat, valamint az Egyezmény az alapjogvédelemnek azt a minimum szintjét határozza meg, amelyet minden részes államnak biztosítania kell, azonban a nemzeti jog ettől eltérő, magasabb követelményrendszert is kialakíthat az emberi jogok védelmére.”

I.3.       A Charta és az EJEE rendelkezései az Európai Unió elsődleges jogának részei, ezért közvetlenül alkalmazandó előírások

Az EUSZ[5] 6. cikkének (1) bekezdése szerint a „Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések”, ezért a Charta közvetlenül hatályosuló norma, azaz az Európai Unió elsődleges jogával egyező kötőerővel bír. „Az Európai Unió Bírósága a Costa kontra Enel[6]-ügyben hozott, 1964. július 15-ei ítéletben alakította ki az elsőbbség elvét. Ebben az ítéletében a Bíróság kimondja, hogy az európai intézmények által alkotott jog beépül a tagállamok jogrendszerébe, amelyek kötelesek azt tiszteletben tartani. Az európai jog tehát elsőbbséget élvez a nemzeti jogok felett. Így amennyiben egy nemzeti szabály valamely európai rendelkezéssel ellentétes lenne, úgy a tagállamok az európai rendelkezést kötelesek alkalmazni.”[7]

A Charta 53. cikkének (3) bekezdése alapján a Chartában megfogalmazott jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az (1993. évi XXXI. törvény alapján is a belső jog részét képező) EJEE-ben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az EJEE kiterjedtebb védelmet nyújtson. Az EUSZ 6. cikkének (3) bekezdése szerint „Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik, mint annak általános elvei.”

Mindebből az következik, hogy az EJEB döntéseivel értelmezett EJEE 6. cikkének és (az azonos tartalmú) Charta 48. cikkének rendelkezései közvetlenül is alkalmazhatóak Magyarországon, mint elsődleges, uniós jogi előírások. Ha egy jogszabály ezzel ellentétes szabályt állapítana meg, akkor az uniós jogot kell alkalmazni.

I.4.       Az Európai Unió Bírósága szerint is egyenértékű a Charta és az EJEE, melyek tartalmát az EJEB ítéletei alapján kell értelmezni

A Charta és az EJEE közötti egyenértékűség elvét, valamint az EJEB ítéleteinek irányadó jellegét az EJEB és az Európai Unió Bírósága (EUB) is többször deklarálta. Most csak két – közelmúltbeli – EUB-egyenértékűségi ítéletre hivatkozom.

Az EUB Nagytanácsának (GC) 2021. február 2-ai, C-481/19. sz. (Consob-) ügyben hozott ítéletében megerősítette az egyenértékűséget a Charta 48. cikke és az EJEE 6. cikkének (3) bekezdése között:

„37. Az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatok (HL 2007. C 303., 17. o.) szerint a Charta 47. cikkének második bekezdése megfelel az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének, a Charta 48. cikke pedig ’azonos’ az EJEE 6. cikkének (2) és (3) bekezdésével. A Charta 47. cikkének második bekezdésében és 48. cikkében biztosított jogokkal kapcsolatban végzett értelmezése során tehát a Bíróságnak a védelem minimális szintjeként figyelembe kell vennie az EJEE Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett 6. cikkében biztosított megfelelő jogokat (lásd ebben az értelemben: 2019. május 21-ei Bizottság kontra Magyarország-ítélet [Mezőgazdasági földterületeken létesített haszonélvezeti jog], C-235/17, EU:C:2019:432, 72. pont; 2020. október 6-ai La Quadrature du Net és társai-ítélet, C-511/18, C-512/18 és C-520/18, EU:C:2020:791, 124. pont; 2020. december 17-ei Centraal Israëlitisch Consistorie van België és társai-ítélet, C-336/19, EU:C:2020:1031, 56. pont)”

Megerősíti az egyenértékűséget az EUB Nagytanácsának (GC) 2021. november 23-ai C‑564/19. sz. ügyben[8] – a Vasvári Csaba PKKB-bíró büntetőeljárásban kezdeményezett előzetes döntéshozatali kérelme alapján – hozott ítéletének 101. pontja is:

„101. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Charta 52. cikkének (3) bekezdése pontosítja, hogy amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Márpedig, amint az a Charta 48. cikkéhez fűzött magyarázatokból kitűnik, amelyeket az EUSZ 6. cikke (1) bekezdése harmadik albekezdésének és a Charta 52. cikke (7) bekezdésének megfelelően figyelembe kell venni annak értelmezéséhez, e 48. cikk megfelel az EJEE 6. cikke (2) és (3) bekezdésének. Így a Bíróságnak biztosítania kell, hogy a Charta 48. cikkére vonatkozó értelmezése olyan védelmi szintet biztosítson, amely nem sérti az EJEE-nek az Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett 6. cikkében biztosított védelmi szintet (lásd ebben az értelemben: 2019. július 29-ei Gambino és Hyka-ítélet, C‑38/18, EU:C:2019:628, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).”

I.5.       Az egyenértékűség következménye

Az egyenértékűség elve alapján tehát az EJEE 32. cikke (1) bekezdésének szabálya alapján kialakult, az EJEB ítélkezési gyakorlatának megfelelő tartalommal egyezően kell értelmezni az Alaptörvény XXVIII. cikke (3) bekezdésének azt a rendelkezését, mely szerint „A büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez” – összhangban az EJEE 6. cikkének 3. §-a c) pontjában, a tisztességes eljáráshoz való jog részeként megfogalmazott védelemhez való joggal – ezen belül a választott védővel való védekezés jogával – és a Charta 47. és 48. cikke (2) bekezdésének rendelkezésével.

Kapcsolódik a védői titokjoghoz, ezért kiemelendő, hogy az Alaptörvény VI. cikke (1) bekezdésének azt a rendelkezését, mely szerint „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák”, szintén egyezően kell értelmezni az EJEB ítéletei szerint a Charta 7. cikkében – szó szerint egyezően – megfogalmazott, az otthon és a kapcsolattartás tiszteletben tartásához való joggal, valamint – a szintén tartalmilag egyező szövegezésű – az EJEE 8. cikkében megfogalmazott, a lakás és a levelezés tiszteletben tartásához való joggal.

II. A „gyanúsítotti” státusz EJEB-értelmezése

II.1.     Az EJEB autonóm értelmezése

Az EJEE 6. cikkéhez kiadott EJEB Útmutató[9] 443. pontja szerint az EJEE 6. cikke szerinti védelem joga azt a személyt illeti meg, akivel kapcsolatban a hatóság részéről felmerül az egyszerű bűncselekményi gyanú (bármely elkövetői alakzata):

„443. A tisztességes eljárás egyik alapvető jellemzője, hogy minden, bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van ahhoz, hogy ügyvéd segítségével hatékonyan védekezhessen (Salduz v. Törökország [GC], 51. §; Ibrahim és mások v. Egyesült Királyság [GC], 255. §; Simeonovi v. Bulgária [GC], 112. §; Beuze v. Belgium [GC], 123. §). Az a szabály, hogy a gyanúsított számára biztosítani kell a jogi segítségnyújtáshoz való hozzáférést, attól a pillanattól áll fenn, amikor az Egyezmény autonóm értelmében vett ’bűncselekményre vonatkozó gyanú’ merül fel ellene (Simeonovi v. Bulgária [GC], 110. §). Ebben az összefüggésben a Bíróság leszögezi, hogy egy személy nem akkor szerzi meg a 6. cikk szerinti védelem alkalmazhatóságára való jogot, azaz a gyanúsítotti státust, amikor ezt a státust formálisan kijelölik számára, hanem akkor, amikor a hazai hatóságoknak valószínűsíthető okuk merül fel az adott személy bűncselekményben való részvételével kapcsolatban (Truten v. Ukrajna, 66. §; Knox v. Olaszország, 152. §; ezzel szemben Bandaletov v. Ukrajna, 61-66. §, a kérelmező által tanúként tett önkéntes nyilatkozatokkal kapcsolatban; és Sršen v. Horvátország (dec.), 43-45. §, egy közúti baleset résztvevőitől rutinszerű információk beszerzésével kapcsolatban, beleértve a vérmintavételt is).”

Ennek megfelelő az EJEB Útmutatóban a „gyanúsított” („vádlott”) fogalmának meghatározása is:

„15. A ’vád’ fogalmának az Egyezményben sajátos értelmezése van. A Bíróság a 6. cikk szerinti ’vádat’ inkább ’érdemi’, mint ’formális’ módon értelmezi (Deweer kontra Belgium, 44. §). A vádat úgy lehet meghatározni, mint ’az illetékes hatóság által az egyénnek adott hivatalos értesítést arról, hogy feltételezhetően bűncselekményt követett el’, amely meghatározás megfelel annak a vizsgálatnak is, hogy ’a [gyanúsított] helyzetét lényegesen befolyásolták-e’ (ibid., 42. és 46. §; Eckle kontra Németország, 73. §, valamint Ibrahim és mások kontra Egyesült Királyság [GC], 249. §; Simeonovi kontra Bulgária [GC], 110. §)?”

A fentebb hivatkozott EJEB-ítéletek alapján a „hivatalos értesítés” vagy „más módon történő tudomásra hozatal” bármely olyan nyomozati cselekmény, vagy egyéb hatósági tájékoztatás lehet, melyből alappal vonható le az a következtetés, hogy az illető ellen nyomozás folyik.

Ilyen lehet egy adott személynél történt kutatás, cégét érintő zár alá vétel, más hatóság (például adóhatóság) határozatában írt egyértelmű utalás folyamatban lévő büntetőeljárásra.

Kadlót Erzsébet szerint a személy telefonján (bizonyíthatóan) alkalmazott lehallgatás is ide sorolható[10]. Kifejti a következőket: „Miután a Be. sem a materiális gyanú kategóriáját követi, teljesen egyértelmű, hogy ha vele szemben előzetes eljárásban már leplezett eszközt alkalmaznak, annak oka van, így tehát már ekkor jogosult a védelemre. Ekként az a kommunikáció, melyet a bűncselekményről folytat az ügyvéddel, se nem hallgatható, se nem felhasználható.” Hozzátenném, hogy álláspontom szerint a bűncselekmény alá volt státushoz szükséges az is, hogy a megfigyelt személy erről valamilyen (törvényes) módon értesüljön.

Fenyvesi Csaba ilyen aktusként a feljelentést említi[11], bár itt a feljelentett személy részére nem mindig történik formális, hatósági értesítés.

A Deweer kontra Belgium[12]-ügyben (41–47. §) az ügyész által küldött, a büntetőeljárás elkerülése érdekében, pénzösszeg befizetését kérő (egyezségi ajánlatot tartalmazó) levél is „büntetőjogi vád” fennállásának minősült, Deweer urat ezért megillette a védelemhez való jog.

De bizonyosan változatos aktusok lehetnek alkalmasak a védelemhez való jog kiváltására, melyek teljeskörű felsorolása nem lehetséges. A lényeg azonban az: legyen folyamatban büntetőeljárás (legalább előkészítő eljárás) és legyen olyan hatósági cselekmény, mely alapján a magánszemély alappal következtethet arra, hogy ellene folyik a büntetőeljárás. Ezen időponttól természetes, hogy egy személy – esetleg ügyvéd segítségével – védekezhessen, akár a gyanúsítása elkerülése érdekében.

Tehát az EJEE autonóm értelmezése szerinti a gyanúsított- (vádlott-) kategória tágabb, sokszor időben korábban bekövetkező állapot, mint a 2020. 12. 31-éig hatályos Be. 386. §-ának (1) bekezdése, 2021-től a 38. §-ának (3) bekezdése szerinti „bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy” fogalma. Inkább a Be. 343. §-ának (1) bekezdése a) pontja szerinti kifejezéshez – „aki a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet” – van közelebb.

II.2.     Az EJEB autonóm „gyanúsított” („vádlott”) fogalmának megjelenése az ártatlanság vélelméről szóló irányelvben és az EUB ítéleteiben

A büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről szóló, az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/343 irányelve (2016. március 9.)[13] (12) preambulumbekezdése rögzíti, hogy az irányelv alkalmazandó már a gyanúsítás közlését megelőzően is. A (48) preambulumbekezdés pedig az EJEB döntéseiben megfogalmazott standardokat alapjogvédelmi minimumszintként határozza meg:

„Ezt az irányelvet a büntetőeljárásokban gyanúsított vagy vádlott természetes személyekre kell alkalmazni. Ezt az irányelvet attól a pillanattól kezdve kell alkalmazni, hogy valamely személyt bűncselekmény vagy feltételezett bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak vagy vádolnak, tehát már az előtt is, hogy valamely tagállam illetékes hatóságai hivatalos értesítés útján vagy más módon az érintett személy tudomására hozták azt, hogy ő gyanúsított vagy vádlott. (…) A tagállamok által nyújtott védelem szintje sosem csökkenhet a Charta vagy az EJEE által biztosított, a Bíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága által értelmezett standardok alá.”

A 2016/343 irányelv kapcsán fontos, hogy Be. 878. §-ának 31. pontja szerint a hatályos Be. a fenti irányelvnek való megfelelést is szolgálja. Eszerint a Be. az uniós jog végrehajtását szolgáló jogszabály, ami megalapozza az EUB hatáskörét a büntetőeljárások kapcsán.

Az EUB következetesen elismeri az EJEB jogértelmezését a „gyanúsítotti” („vádlotti”) státus kapcsán is. Legutóbb az EUB Nagytanácsa – fentebb is idézett – C‑564/19. sz. ügyben hozott ítéletének 121. pontjában szintén hangsúlyozza a „büntetőjogi vád” sajátos értelmezését.

„121. (…) Az EJEE 6. cikkének (1) és (3) bekezdése által nyújtott biztosítékokat minden ’vádlottra’ alkalmazni kell, amely kifejezés az EJEE területén önálló értelemmel bír. ’Büntetőjogi vádról’ akkor beszélünk, ha valamely személlyel szemben az illetékes hatóságok hivatalosan vádat emelnek, vagy ha az e hatóságok által a személyt terhelő gyanú miatt foganatosított cselekmények jelentős hatással vannak a helyzetére.”

Ha pedig egy személy az EJEB értelmezésében gyanúsítottá válik, jogot szerez az EJEE 6. cikke szerinti védelemhez való jogra. Nem lehet kétséges, hogy a védelemhez való jog egyik legfontosabb eleme a védői titokjog, amely az önvádra kötelezés tilalmára vonatkozó alapjog része[14]. Az önvádra kötelezés tilalma pedig az ártatlanság vélelmét szolgáló alapjog.

III. A védelemhez való jog és a védő meghatalmazásához való jog büntetőeljárási szabályozása

Haszán F.

Az Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette, hogy a hazai alapjogvédelem minimumszintje nem lehet alacsonyabb, mint az EJEB esetjoga által az adott alapjog vonatkozásában biztosított jogvédelem szintje

III.1.    A 2017. évi XC. törvény (Be.) 3. §-a (1) bekezdésének és az Alaptörvény XXVIII. cikke (3) bekezdésének eltérő megfogalmazása

Az egyenértékűség elve alapján az Alaptörvény XXVIII. cikkének (3) bekezdésében rögzített „A büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez” megfogalmazásban a „büntetőeljárás alá vont személy” fogalma – a fentebb kifejtett módon – megfelel az EJEE 6. cikkéhez kiadott EJEB Útmutató 15. és 443. pontjában ismertetett joggyakorlattal kialakított tartalomnak. Eszerint egy személy a védelemhez (védőhöz) való jogot akkor szerzi meg, „amikor a hazai hatóságoknak valószínűsíthető okuk merül fel az adott személy bűncselekményben való részvételével kapcsolatban”. A fentebb kifejtettek szerint ez az állapot megelőzheti a „bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható” státust[15] és feltétlenül megelőzi a gyanúsítotti státust, mely a terheltté válás első fázisa[16].

A „büntetőeljárás alá vont személy” fogalma leginkább a materiális (az EJEB Útmutató 15. pontjának kifejezésével élve: „érdemi”) „gyanúsítotti” fogalomként határozható meg, és megkülönböztetendő a Be. szerinti, formális gyanúsítotti státustól. Jó példa erre dr. Völner Pál és védője, dr. Papp Gábor esete. 2020. december 14-én – mentelmi jogának felfüggesztése után – dr. Völner Pál meghatalmazott védőjével, dr. Papp Gábor védőügyvéddel idézés nélkül megjelent a Központi Nyomozó Főügyészségen (KNYF)[17]. Ekkor a védett személy még „bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy” sem volt, mégis vitán felül állt a védő meghatalmazásához és a segítségével történő védekezéshez való joga, meghatalmazásának érvényessége. Ugyanakkor a gyanúsítás közlésére csak másnap került sor. A védők praxisában egyébként is elterjedt a gyanúsítást (megalapozottan gyanúsítható státust) megelőzően felvett meghatalmazás, melynek elfogadása szintén általános.

A Be. 3. §-a (1) bekezdésében az Alaptörvény szabályától eltérően lett meghatározva a védelemre jogosult személyek köre: „A terheltnek a büntetőeljárás minden szakaszában joga van a hatékony védelemhez”. A Be. szerint[18] ugyanakkor a (formális vagy eljárásjogi) terhelti pozíció a gyanúsítás közlésével kezdődik a Be. 38. §-ának (1)–(2) és a 385. §-ának (1) bekezdése szerint.

A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) 3. §-ának harmadik mondata szerint: „A jogszabályban nem ismételhető meg az Alaptörvény vagy olyan jogszabály rendelkezése, amellyel a jogszabály az Alaptörvény alapján nem lehet ellentétes.”

A Jat. 3. §-ából következik, hogy a Be. 3. §-ának (1) bekezdése nem eltorzított megismétlése az Alaptörvényben rögzített alkotmányos elvnek. Mivel a büntetőeljárásban (is) közvetlenül érvényesül az Alaptörvény előírása, ebből következően a „büntetőeljárás alá vont személy” nem lehet egyenlő a Be. formális értelemben vett „terhelt” fogalmával. Ez esetben a Be. 386. §-a szerinti, a védővel való, ellenőrzés nélküli kommunikációs jogok kodifikálását is belső ellentmondásként kellene értelmezni.

A Be. rendelkezését tehát semmiképp sem lehet az alkotmányos jog szűkítéseként értelmezni, hiszen az alkotmányos jog tartalmának minimumszintje nem korlátozható (lásd pl. a 61/2011. (VII. 13.) AB határozatot és az 4/2013. (II. 21.) AB határozat [19] pontját.). Ugyanakkor az Alaptörvény 28. cikkének rendelkezése szerint „a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.” A Jat. 2. §-a (4) bekezdésének a) pontja szerint pedig „A jogszabályok megalkotásakor biztosítani kell, hogy a jogszabály megfeleljen az Alaptörvényből eredő tartalmi és formai követelményeknek”. Tehát a Be. 3. §-a (1) bekezdésének rendelkezése is az – EJEB-döntések szerinti tartalommal értelmezett – Alaptörvény XXVIII. cikke (3) bekezdésének rendelkezése alapján értelmezendő[19].

III.2.    A Be. 3. § (1) bekezdésének alkotmányos értelmezése

Az Alaptörvény XXVIII. cikkének (3) bekezdése és a Be. 3. §-a (1) bekezdésének szabálya közötti eltérés – álláspontom szerint – nem okoz kollíziót, mert az eltérés értelmezéssel feloldható. Eszerint a Be.-nek nem az a küldetése, hogy az Alaptörvény rendelkezését más szavakkal újrakodifikálja, vagy az alapjog védelmi szintjét korlátozza. Ez alaptörvény-ellenes is lenne, és a Jat. rendelkezésébe is ütközne. Ráadásul a normavilágosság elvét (ezen keresztül a jogállamiság követelményét) is sértené.

A Be. feladata a büntetőeljárás rendjének szabályozása; ennek kapcsán a büntetőeljárás személyeit a büntetőeljárásban megillető jogok (és kötelezettségek) megfogalmazása. A büntetőeljárás alanyává válást megelőzően érvényesülő védelemhez való jogra a Be. 386. §-a (2) bekezdésének szabálya tekint ki, mely biztosítja azt, hogy a gyanúsítást megelőzően (tehát a formális terheltté válásnál korábbi, de itt meg nem határozott időszakban) is érvényesülhessen a védelemhez való jog. Ennek tartalma azonban ebben az időszakban korlátozott, mert csak a védői titokjog biztosított ebben az időszakban. A védői jogok teljessége a formális gyanúsítotti státustól éled fel, melyet a Be. 3. §-ának (1) bekezdése a „hatékony” védelem jogával azonosít. Mindez azonban nem értelmezhető az Alaptörvényben biztosított alapjog korlátozásaként, hanem a védelemhez való alapjognak a gyanúsítás közlését követő (a vizsgálati szaktól érvényesülő) kiterjesztett tartalmú pontosításának, mely azt fejezi ki, hogy a terheltté válást megelőzően nem a „hatékony” (azaz teljes jogú) védelem joga illeti meg a védett személyt.

Az EJEB ítéleteiből, az Alaptörvény és a Be. 386. §-a (2) bekezdésének rendelkezéseiből az következik, hogy a gyanúsítás közlését és a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható státust megelőző nyomozati időszakban is biztosított a védelemhez, pontosabban a védővel való ellenőrzés nélküli kapcsolattartáshoz (azaz a védői titokhoz) való jog. Tehát a védői titokjog (mint a védelemhez való alapjog gyanúsítás előtt is érvényesülő részjogosítványa) akkor nyílik meg, amikor a nyomozás már folyamatban van a védett személlyel kapcsolatban és erről bármilyen hivatalos cselekmény kapcsán ő értesül, vagy a hivatalos tájékoztatásból okkal feltételezheti, hogy ellene van folyamatban büntetőeljárás.

III.3.    A Be. 45. §-a (1) bekezdésének kiterjesztő értelmezése

A büntetőeljárásban való védői fellépés feltétele, hogy

  • a meghatalmazó büntetőeljárás alá vont személy bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható, vagy terhelt legyen és
  • a meghatalmazást benyújtsák a nyomozóhatósághoz.

A meghatalmazói kört a Be. 45. §-ának (1) bekezdése kiterjeszti, melyet az „is” szócskával a jelez. Semmiképp nem értelmezhető e rendelkezés akként, hogy korlátokat támasztana a védői meghatalmazás kiadására jogosult személyek körére. Ez egyértelműen következik a szabály 2020. december 31-éig hatályos szövege és a Be. 386. §-a (1) bekezdése b) pontjának, vagy (2) bekezdése szabályának összevetéséből. A meghatalmazások kiadásakor hatályos (korábbi) szabály szerint ugyanis „A védelem ellátására meghatalmazást a terhelt, a terhelt törvényes képviselője vagy nagykorú hozzátartozója, külföldi állampolgár terhelt esetén hazája konzuli tisztviselője is adhat.”. A Be. 386. §-a (2) bekezdésének szabálya úgy rendelkezik, hogy a „A védő a gyanúsítás közléséig kizárólag arra jogosult, hogy az általa védett személlyel a kapcsolatot felvegye és vele ellenőrzés nélkül tanácskozzon.” Tehát létezik védő a gyanúsítás közlését megelőzően is, sőt e státus kezdő időpontja nincs is meghatározva a Be.-ben. Itt újra utalok a mentelmi joggal védett személy meghatalmazási jogának elfogadott jellegére.

A fentebb ismertetett EJEB-gyakorlat és az Alaptörvény szerint a védelemhez, tehát a védő meghatalmazásához való jog a megalapozottan gyanúsítható státus elnyerését megelőzően is fennállhat. A védőhöz és a védelemhez való jog pedig magában foglalja a védői titokjogot is.

III.4.    A „védett személyt” megillető védői titokjog (Be. 386. § (2) bek.) védelme

A Be. 386. §-ának (2) bekezdése szerinti védői titokjogi szabály nem a Be. 368. §-ának (1) bekezdésében írt szabályozási koncepciót követi, mely a megalapozottan gyanúsítható státus időszakára fogalmaz meg jogokat. A (2) bekezdés szabálya a védő oldaláról és tágabb időtávra rendezi a védői titokjogot. Csak a védői jogok titokjogra korlátozott időszakának végső időpontját jelöli meg, a kezdő időpontot azonban nem. Az ügyfelet ezért nem „bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személyként” jelöli, hanem úgy, hogy „védett személy”. Fontos distinkció. A „védett személy” (büntetőeljárás alá vont személy) védelemhez (védői titkai védelméhez) való joga megnyílásának időpontja időben ezért lehet korábbi, mint a „megalapozottan gyanúsítható személy” státus bekövetkezte.

A „védett személy” és ügyvédje közötti kommunikáció védelmének fokozott jellegét az EJEB a Michaud v. Franciaország- (12323/11) ügy[20] ítéletének 118. pontjában az önvádra kötelezés tilalmának előírására vezeti vissza:

„118. Ebből következik, hogy míg a 8. cikk védi a magánszemélyek közötti valamennyi ’levelezés’ titkosságát, az ügyvédek és ügyfeleik közötti levelezésnek fokozott védelmet biztosít. Ezt az indokolja, hogy az ügyvédek alapvető szerepet kapnak a demokratikus társadalomban, mégpedig a peres felek védelmét. Az ügyvédek azonban nem tudják ellátni ezt az alapvető feladatot, ha nem tudják garantálni az általuk védett személyeknek, hogy a levelezésük bizalmas marad. A köztük lévő bizalmi kapcsolat forog kockán, amely e feladat teljesítéséhez elengedhetetlenül fontos. Közvetve, de szükségszerűen ettől függ mindenki joga a tisztességes eljáráshoz, beleértve a gyanúsítottak azon jogát is, hogy ne terheljék magukat.”

Az EJEE 8. cikkéhez kiadott EJEB Útmutató[21] 121. pontja a védői titkok védelmét szintén a „gyanúsított személy” önvádra kötelezésének tilalma alapján vezeti le:

„121. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a szakmai titoktartás az ügyvéd és ügyfele között fennálló bizalmi kapcsolat alapja, és hogy a szakmai titoktartás védelme különösen az ügyvédi ügyfél azon jogának a következménye, hogy ne terhelje magát, ami azt feltételezi, hogy a hatóságok úgy igyekeznek bizonyítani ügyüket, hogy nem folyamodnak olyan bizonyítékokhoz, amelyeket a ’gyanúsított személy’ akarata ellenére, kényszerítés vagy elnyomás útján szereztek meg (André és társai kontra Franciaország, 41. §).”

Az EJEB álláspontja a védelemhez való jog megnyílását megelőző ügyvédi kommunikáció megítéléséről következetes, mely azonban a gyakorlatban sokszor érvényesül. Nyilvánvaló, hogy a hazai joggyakorlatnak igazodnia kell az EJEB gyakorlatához. Ez utóbbi döntései ugyanis kötelezőek egyedi ügyekben is (lásd. Be. 648. § c) pont, 649. § (4)–(5) bek.), nem csak azért, mert az EJEB által kialakított joggyakorlattal ellentétes hatósági eljárás egyben alkotmányellenes is.

IV. Jogirodalmi álláspont a „büntetőeljárás alá vont személy”-státus kezdő időpontjával kapcsolatban

A gyanúsítást megelőző védői titokjogot vizsgáló publikációk száma csekély. E szerzők olyan következtetésre jutottak a védői státus kezdő időpontjával kapcsolatban, mint a jelen elemzés.

Fenyvesi Csaba 20 éve megjelent művében[22] nem oldja fel az akkor hatályos Be.[23] és az Alkotmány[24] megfogalmazása közötti ellentétet értelmezéssel, hanem olyan álláspontra helyezkedik, mely szerint az Alkotmány és a Be. szabálya közötti ellentét valóságos, melynek feloldása kodifikációs feladatot jelent:

Félreértésre ad azonban alapot ’a büntetőeljárás alá vont személy’ megjelölés, mivel a kereten belüli büntetőeljárási törvény ’terhelt’-et ismer. Ebbe az alkotmányi szélesebb körbe beletartozhat a még terheltté nem nyilvánított eljárás alá vont is, például a feljelentett, de még gyanúsítottként ki nem hallgatott személy. A következetesség érdekében vagy a büntetőeljárási törvényt kell az alkotmányhoz igazítani, ami a jogelvek szerint kívánatos lenne, vagy fordítva, – nem szerencsés módon – a magasabb rendű jogszabálynak, az alkotmánynak kellene ’terheltről’ rendelkeznie. Álláspontom szerint az előbbi megoldás felel meg a jogállami követelményeknek, annál inkább, mivel tartalma szerint is ’a büntetőeljárás alá vontat’, aki ellen folyik a büntetőeljárás kell, hogy megillesse a védelem joga.” A deklarált ellentmondás feloldására azonban az eltelt 20 évben nem került sor, mely szintén alátámasztani látszik a Be. eltérő küldetéséről, eltérő szabályozási szerepéről fentebb kifejtetteket.

Fenyvesi ugyanebben a művében[25] alapelvi oldalról megindokolta, hogy a feljelentett személyt olyannak kell tekinteni, akit megillet a védelem joga, ezért védőügyvéd meghatalmazására jogosult. Ezzel az EJEB ítéleteiben megjelenő autonóm „gyanúsított” fogalmat már előre jelezte. Levezetésében hangsúlyos szerepet kap a védelemhez való jogok alkotmányellenes csorbítását eredményező nyomozási taktika. Sajnos a 20 évvel ezelőtti joggyakorlat ma is tapasztalható. Ezért változatlanul ajánlható Fenyvesi álláspontjának megszívlelése:

„Az eljárás alá vonástól számításnak az az alapja, – ahogyan az alkotmányos szabályozás vizsgálatánál már utaltam rá – legfőbb jogszabályunk, az alkotmány az 57. § (3) bekezdésében úgy fogalmaz, hogy ’minden büntető eljárás alá vont’ személyt megillet a védelem joga. Márpedig gyakorta teljesen egyértelmű, hogy ki ellen folyik az eljárás, milyen kétirányú (in rem-in personam) alapos gyanú alapján, csak még nem közölték az érintettel. Ám a tanúkihallgatások, szakértők kirendelése, véleményük beszerzése folyik, kényszerintézkedéseket (házkutatást, lefoglalást, stb.) alkalmaznak. Ezeken a cselekményeken és a felvett jegyzőkönyveken a nyomozóhatóságok már név szerint megjelölik az eljárás alá vont személyt, velük kapcsolatban folytatnak nyomozási cselekményeket. Nem vitásan krimináltaktikai okból is halaszthatják és halasztják a gyanúsítás közlését, gyűjtik a bizonyítékokat, holott már – általában – kezdettől fogva megvan a kétirányú alapos gyanú. Ez tudatosan a védelem csorbítására, korlátozására is irányulhat (…) A terhelt valóban eljárás alá vont, de nem minden eljárás alá vont terhelt. Van a terheltet megelőző státusz is, ilyen a feljelentett személy, és ilyen körbe tartozik az eljárás alá vont, de még terheltté nem nyilvánított alany.”

Bérczes Viktor 10 évvel ezelőtti Ph.D.-értekezésében[26] szintén azt az álláspontot képviselte, mint amit az EJEB, de annak meghivatkozása még itt sem jelent meg:

„Onnantól kezdve ugyanis, hogy valakivel szemben effektíve nyomozati cselekményt foganatosítanak, élveznie kell a jogállami büntetőeljárás által biztosított garanciák nyújtotta védelmet, mindazon alapelveknek érvényesülniük kell vele szemben, amelyek a mindenkori Be.-ben rögzítésre kerülnek. Így a terheltté nyilvánítástól függetlenül minden eljárás alá vontnak joga kell legyen ahhoz, hogy védőt hatalmazzon meg, vagy arra, hogy a részére a hatóság védőt rendeljen ki.”

Az újabb publikációk közül megemlítendő Kadlót Erzsébet tanulmánya[27]. Itt a szerző az EJEB Simeonovi v. Bulgária- [GC] (12/05/2017) és a Truten v. Ukraine- (23/06/2016) ítéletek alapján megállapítja, hogy „A védői státusz akkor keletkezik, amikor a gyanúsított megszerzi a védő igénybevételére való jogot, és ezzel bekerül az egyezmény 6. cikkének hatálya alá. Ez pedig nem akkor van, amikor formálisan közlik vele a gyanúsítást, (nem gyanúsítottként való „kijelölésekor”), hanem jóval előbb. A jóval előbb az a pillanat, amikor a hatóságoknak oka merül fel a személy bűncselekményben való részvételét illetően.”

A fentebb idézett szerzők a jelenlegi Be.-szabályozásnál szigorúbb álláspontot képviselnek, mert a gyanúsítást megelőző időszakra nemcsak az ellenőrzés nélküli kommunikáció jogát (védői titok) tartják indokoltnak, hanem a védői jogok teljességét. Ez az álláspont közelebb áll az EJEB ítéleteiben foglalt joggyakorlathoz, mint a hazai szabályozáshoz (különösen Be. 386. § (2) bek.). Ennek az álláspontnak a következetes érvényesítéséhez azonban jogalkotási lépésekre is szükség lenne.

V. Következtetések összefoglalása

V.1.     A védőügyvéddel való védekezéshez való jog kezdő időpontja

Az Alaptörvény XXVIII. cikke (3) bekezdésének rendelkezése szerint a védelemhez való jog a „büntetőeljárás alá vont” személyt a büntetőeljárás minden szakaszában megilleti, tehát e jogának gyakorlása céljából meghatalmazott ügyvédje védő. A védelemhez való jog kezdő időpontja tehát az, amikor a személyt „büntetőeljárás alá vonják”.

V.2.   Tartalmi azonosság az Alaptörvény és a nemzetközi egyezmények között (az egyenértékűség elve)

Az Alaptörvény XXVIII. cikkének (3) bekezdése tartalmilag azonos megfogalmazást tartalmaz, mint az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény, az EJEE[28] 6. cikke 3. §-ának c) pontja és az Európai Unió Alapjogi Chartája (Charta) 48. cikkének (2) bekezdése. A Charta 53. cikkének (3) bekezdése alapján a Chartában megfogalmazott jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az EJEE-ben szerepelnek.

V.3.   Tartalmi azonosság esetén az Alaptörvény értelmezése az EJEB ítéletei alapján történik

Az Alkotmánybíróság többször kimondta: „Abban az esetben, ha egy adott hazai jogszabály azonos tartalmú az Egyezményben, vagy annak valamelyik kiegészítő jegyzőkönyvében foglalt joggal, vagy ha e jog biztosítására irányuló kötelezettség teljesítését szolgálja (…)” „(…) az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje.”. Tehát az Alaptörvény XXVIII. cikkének (3) bekezdésében biztosított jogvédelem minimumszintjét az EJEE 6. cikkének 3. §-a c) pontjához kapcsolódó Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei alapján kell meghatározni.

V.4.   Az EJEB „gyanúsított”-fogalma azonos az Alaptörvény szerinti „büntetőeljárás alá vont személy” fogalmával

Az EJEB autonóm értelmezése szerint „egy személy nem akkor szerzi meg a 6. cikk szerinti védelem alkalmazhatóságára való jogot, azaz a gyanúsítotti státust, amikor ezt a státust formálisan kijelölik számára, hanem akkor, amikor a hazai hatóságoknak valószínűsíthető okuk merül fel az adott személy bűncselekményben való részvételével kapcsolatban”. Tehát a „büntetőeljárás alá vont” állapot azonos az EJEB értelmezése szerinti „gyanúsítotti” („vádlotti”) státussal, ugyanis mindkét fogalom a védelemhez való jog kezdő időpontját jelöli ki.

V.5.   Az EJEE 6. cikkének közvetlen hatálya az Európai Unióról szóló szerződés alapján is levezethető

Az EUSZ[29] 6. cikkének (1) bekezdése szerint a „Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések”, ezért a Charta közvetlenül hatályosuló norma, azaz: az Európai Unió elsődleges jogával egyező kötőerővel bíró jogi előírás. „Az európai jog elsőbbséget élvez a nemzeti jogok felett. Így amennyiben egy nemzeti szabály valamely európai rendelkezéssel ellentétes lenne, úgy a tagállamok az európai rendelkezést kötelesek alkalmazni.”[30]

V.6.     Ellenőrzés nélküli kommunikáció joga a védő és ügyfele között

A védő és az általa védett személy ellenőrzés nélküli kommunikációjához való jog legkorábbi időpontját a Be. nem korlátozza (Be. 386. § (2) bek.). Ha az ügyfél „büntetőeljárás alá vont személy” (a Be. 386. § (2) bekezdése szerint „védett személy”), akkor a (lehetséges) bűncselekménnyel kapcsolatban védelmére meghatalmazott ügyvédje védőnek minősül, kommunikációjuk nem foglalható, hatóság által meg sem ismerhető.

V.7.     A védői titok terjedelme, védelme

Védői titoknak minősül minden olyan tény, információ és adat, amelyről az ügyvédi tevékenység gyakorlója egy büntetőeljárás alá vont személy büntetőüggyel kapcsolatos védelmének érdekében eljárva, azaz védői tevékenysége során szerzett tudomást, vagy ilyen eljárása során ügyfelével közölt (Be. 170. § (1) bek. a) pont, Üttv. 9. § (1) bek.). A védői titkok törvényi védelme: abszolút tanúzási akadály[31], abszolút foglalási tilalom[32], kizárt titoktartás alóli felmentés[33].

Záró gondolatok

A „Magyarország (…) jogállam” alaptörvényi rendelkezése nem mantra, hanem kötelezettség.

A cikkben írt jogi levezetés eredményeképp a védői státus jelenlegi szabályozása nem tekinthető tökéletesnek. Ez kihat több alapjog büntetőeljárási érvényesülésére. A kritizálható jogalkotás tág teret enged a jogalkalmazó hatóságoknak arra, hogy – a nyomozási érdek oltárán – a büntetőeljárás alá vont személy és védőjének alapjogait korlátozó értelmezéssel alkotmányellenes jogalkalmazást valósítsanak meg. Védői tapasztalatom, de kollégáim beszámolói, védői konferenciákon tartott előadások alapján is arra lehet következtetni, hogy a joggyakorlat során háttérbe szorulnak az alapjogok, melyhez a szerencsétlen megfogalmazású Be.-szabályok nem alapjogi megközelítésű értelmezése is hozzájárul. Az Alaptörvény B) cikke (1) bekezdésének rendelkezése Magyarország jogállami berendezkedéséről ugyanakkor nem elvont mantra, hanem konkrét jogalkalmazói kötelezettséget jelent minden eljárásban, különösen a büntetőeljárások során. Ennek érdekében a kritizálható jogszabályi rendelkezések helyes, azaz az Alaptörvény 28. cikkének megfelelő értelmezéséhez nyújt segítséget a jelen tanulmány.

Nem lehet ugyanakkor eltekinteni attól, hogy megfogalmazzam a védelemre (védőhöz) jogosult személyi kör egyértelmű törvényi megfogalmazásának igényét. Ezért javaslom megszüntetni a Be. 38. §-ának (3), valamint 386. §-ának (1) bekezdése szerint megfogalmazott „bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy”, a Be. 386. §-ának (2) bekezdésében megjelölt „védett személy”, és 343. §-ának (1) bekezdése a) pontja szerinti „aki a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhet” státusú személyek eltérő szabályozását. Ugyanis mindhárom kategória része az Alaptörvény „büntetőeljárás alá vont személy”, azaz az EJEB autonóm értelmezése szerinti (az „érdemi”[34], tehát materiális értelemben vett) „gyanúsítotti” kategóriájának. A materiális értelemben vett gyanúsítottat azonban megilleti a védelemhez való jog, ha valamely hatósági cselekmény kapcsán alappal gondolhatja azt, hogy ellene büntetőeljárás van folyamatban.

A cikk szerzője dr. Garajszki Zoltán ügyvéd. A tanulmány eredeti változata a Magyar Jog című folyóirat 2022. 7-8. számában jelent meg.

Lábjegyzetek:

[1] Az EJEB gyakorlatában nem különül el gyanúval érintett személy három fázisa: az, akivel szemben felmerül a gyanú (suspect), akivel közölték a gyanút (accused) és aki ellen vádat emeltek (charged). Ennek oka a jogrendszerekben található eltérő fogalomhasználat. Sokszor a gyanú felmerülését is a cherged kifejezéssel jelölik, ezért a jogvédelem szempontjából az EJEB ítéleteiben használt három fogalom – a védelemhez való jog szempontjából – egyenértékűnek tekinthető

[2] Az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény

[3] Terjedelmi okokból nem idézem, de hivatkozom arra, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvény értelmezése során az EJEB döntéseinek irányadó jellegét rögzíti a fentebb hivatkozott döntéseken túl például a 166/2011 (XII. 20.) AB határozat, a 43/2012. (XII. 20.) AB határozat [67] pontja, a 36/2013. (XII. 5.) AB határozat [26] pontja, a 36/2013. (XII. 5.) AB határozat [28] pontja is

[4] http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-165032

[5] Az Európai Unióról és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (2016/C 202/01 – EUSZ)

[6]https://curia.europa.eu/juris/showPdf.jsf;jsessionid=484C9B0AAD383030AF3F66BD6CB89D5F?text=&docid=87399&pageIndex=0&doclang=EN&mode=lst&dir=&occ=first&part=1&cid=24575588

[7] https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=LEGISSUM%3Al14548

[8] https://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=249861&pageIndex=0&doclang=HU&mode=lst&dir=&occ=first&part=1&cid=2393226 (ECLI:EU:C:2021:949)

[9] https://www.echr.coe.int/documents/guide_art_6_criminal_eng.pdf (felülvizsgálati állapot: 2021. 08. 31.)

[10] Kadlót Erzsébet: Adalékok a leplezett eszközök használatához – Védelemhez való jog a vízszint alatt, Ügyvédek Lapja, LX. évfolyam 6. szám, 2021. november-december, 32.

[11] Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd (A védő büntetőeljárási szerepéről és jogállásáról), Dialóg-Campus, Budapest–Pécs, 2002., 13., https://pea.lib.pte.hu/handle/pea/17621

[12] http://hudoc.echr.coe.int/fre?i=001-57469

[13] A Be. 878. § 31. pontja szerint ennek az irányelvnek való megfelelést is szolgálja

[14] Ezt az irányelv (25) preambulumbekezdése egyértelműen rögzíti

[15] A 2020. 12. 31-éig hatályos Be. 386. §-ának (1) bekezdése, 2021-től a Be. 38.-ának (3) bekezdése

[16] Be. 38. §-ának (1)–(2) bekezdése, 385. §-a

[17] https://24.hu/belfold/2021/12/14/volner-pal-kozponti-nyomozo-fougyeszseg-mentelmi-jog/

[18] Be. 38. § (2) bek.

[19] A Be. Nagykommentárnak (Büntetőeljárási jog I-II., új Be. – Kommentár a gyakorlat számára, frissítve: 2021. január 1., HVG-Orac, 2021, harmadik kiadás, szerkesztő: Belegi József) a Be. 3. §-ához fűzött nyitó mondatai szerint: „I. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdése szerint ’a büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez’. A védelemhez való jog tehát alkotmányos jog és a tisztességes eljáráshoz való jog egyik eleme, amelynek érvényesülését az Emberi Jogok Európai Bírósága is következetesen megköveteli.” Tehát az alapjog korlátozására a Be. sem törekszik

[20] https://hudoc.echr.coe.int/eng#{%22itemid%22:[%22001-115377%22]}

[21] https://www.echr.coe.int/documents/guide_art_8_eng.pdf

[22] Fenyvesi Csaba: i.m. 13.

[23] 1998. évi XIX. törvény 5. § (1) bek.

[24] 1949. évi XX. törvény (Alkotmány) 57. § (3) bek.

[25] Fenyvesi Csaba: i.m. 158-159.

[26] Bérces Viktor László: A védői szerepkör értelmezésének kérdései – különös tekintettel a büntetőbíróság előtti eljárásokra, 2012.05.30., Budapest; Témavezető: dr. Belovics Ervin Ph.D. egyetemi docens, 67.

[27] Kadlót Erzsébet: i.m. 32.

[28] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény (EJEE) és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény

[29] Az Európai Unióról szóló szerződés és az európai unió működéséről szóló szerződés (2016/C 202/01 – EUSZ)

[30] https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=LEGISSUM%3Al14548

[31] Be. 170. § (1) bek. a) pont

[32] Be. 310. § (1) bek.

[33] Üttv. 9. § (3) bek.

[34] Lásd: EJEE 6. cikkéhez kiadott EJEB Útmutató 15. pontja


Kapcsolódó cikkek

2022. november 29.

Itt a fogyasztóihitel-törvény kompakt kommentárja – 1. részlet

Sorozatunk a közvéleményt visszatérően foglalkoztató kérdésben, összesen öt részletben ismerteti a Wolters Kluwer új kommentárját, mely a fogyasztói hitelekről szóló törvény értelmezésében segít eligazodni – nemcsak jogászoknak.

2022. november 29.

A fizetésképtelenségi eljárás hatása az egyedi végrehajtásokra a fizetésképtelenségi rendelet kontextusában

Jelen tanulmányban azt a kérdést járjuk körül az uniós jog szempontjából, az Európai Unió Bírósága esetjogának az elemzésével, hogy a fizetésképtelen adós ellen valamely, a főeljárás államától különböző tagállamban indított egyedi végrehajtás védelemben részesülhet-e a fizetésképtelenségi főeljárás fizetésképtelenségi jogával (a lex concursus-al) szemben a dologi jogokat védő rendelkezés alapján.

2022. november 28.

Az Mt. módosítás és a munkáltató tájékoztatási kötelezettségének kiszélesedése

Az Országgyűlés elé november elején benyújtott törvényjavaslat számos foglalkoztatási tárgyú törvényt módosítana, köztünk a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényt (a továbbiakban: Mt.) is. A javaslat – összhangban a vonatkozó uniós irányelvekkel – a munkáltató tájékoztatási kötelezettségének kiszélesítését is tartalmazza.