Szólásszabadság, avagy a social media jogi státusa – 3. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A social media-platformok az online nyilvánosság első számú terepeivé váltak, melyeknek nincs közmegegyezésre számot tartó definíciójuk. Jelen tanulmányában a szerző azonos megítélés alá helyezi a YouTube-ot, a Facebookot és a Twittert, mivel tevékenységük szólásszabadsággal összefüggő része hasonló, és hasonlóan is ítélhető meg. E szolgáltatások mindegyike képes a felhasználói tartalmak korlátozására, és időnként erre a jogi szabályozás kötelezi is. Az EU új irányelve is közös regulákat alkot e két eltérő szolgáltatásra: a hatálya alá tartozó audiovizuális tartalmak mind a videómegosztó, mind a social media-platformokon megjelennek.

Az alábbiakban olvasható tanulmányt, mely az In Medias Res folyóiratban jelent meg, folytatásokban közöljük, az első rész itt, a második pedig itt olvasható el.

3.4. Hírnévvédelem

A hírnévvédelem általános szabályai a social media-platformokon is érvényesülnek. Értelemszerűen a közügyek megvitatása széles körű szabadságot élvez e fórumokon is.115 Ugyanakkor, mivel a hagyományos média szűkítő szerepe a social mediában nem érvényesül, így jóval többen formálhatnak véleményt, ám nincs szerkesztői kontroll a közlések felett, a rágalmazás veszélye is jócskán megnő.116 A social mediában használt és a platformok jellegzetességei által is formált nyelvezet, a kommunikáció új módjai (like, megosztás, hashtaggel való kontextusba helyezés stb.) pedig a hírnévvédelem szabályainak alkalmazását is megnehezítik, és szükségessé teszik megfelelő, a platformra adaptált újraértelmezését.

A tradicionális hírnévvédelem és a tárhelyszolgáltatók kötelezettségeire vonatkozó szabályok párhuzamosan érvényesülnek, és akár össze is ütközhetnek egymással. Jó példa erre az Ír Legfelső Bíróság által eldöntött Muwema v. Facebook Ireland Ltd.-ügy.117 A felperesről rágalmazó állítások jelentek meg a Facebookon, ezért kérte a platformszolgáltatótól az eltávolításukat. Miután az megtagadta a kérés teljesítését, per indult. A bíróság a rágalmazási jog szabályait alkalmazva nem kötelezte a platformot a tartalom eltávolítására, mert passzív magatartása folytán megillette a „vétlen közzététel” (innocent publication) védelme.118 A szabály alapján az mentesül a felelősség alól, aki 1. nem szerzője, szerkesztője vagy kiadója a sérelmes állításnak; 2. megfelelő gondosságot (reasonable care) tanúsított a közléssel kapcsolatban, és 3. nem tudta és nem is kellett tudnia azt, hogy amit tett, az rágalmazó állítások közzétételéhez járult hozzá.119 A feltételek konjunktívak, együttesen kell teljesülniük a mentesüléshez. Mint Eoin O’Dell megjegyzi, erősen kétséges, hogy a Facebook értesítését követően a 2. és a 3. feltétel valóban teljesült.120

A bíróság az ügyben kitért a tárhelyszolgáltatók eltávolítási kötelezettségére is, ami a rágalmazási joggal párhuzamosan érvényesül. Az alperes arra hivatkozott, hogy nem volt tényleges tudomása arról, hogy a vizsgált tartalom rágalmazó, így jogsértő lett volna,121 a bíróság pedig megállapította, hogy az eltávolítási kötelezettség feltételei sem álltak fenn, így a hasonló helyzetekben a sérelmet szenvedett fél szinte védtelenül marad.122 (Más kérdés, hogy a bíróság a rágalmazó felhasználó személyazonosságának a felperes irányába való felfedésére kötelezte a platformot, ami, ha sikeres, lehetőséget ad a perindításra vele szemben.) O’Dell vitatja e következtetés megalapozottságát,123 de az bizonyos, hogy az ír bíróság a tárhelyszolgáltatókra vonatkozó felelősségi szabályok Achilles-sarkára tapintott: a kapuőr nem tudja egyértelműen megállapítani a jogsértő jelleget, ami a túlzott mértékű alkalmazásnak éppúgy teret ad, mint a személyiségi jogi sérelmek orvosolatlanul hagyásának (mint azt az ír eset példája mutatja).

Ami az amerikai jogot illeti, a CDA 230. szakasza a hírnévvédelem tekintetében is érvényesül. A bíróságok már meg is erősítették a Facebook immunitását e tekintetben: a platform nem válik tartalomszolgáltatóvá azáltal, hogy ellenőrzi a felhasználók által feltöltött tartalmat, és adott esetben ennek nyomán megtagadja a vizsgált tartalom törlését, azaz magatartása nem teljes egészében passzív a hivatkozott sérelem tekintetében.124 Az immunitás nemcsak a platformra, hanem a felhasználókra is kiterjedhet, amennyiben nem maguk tesznek közzé rágalmazó tartalmat, hanem mások sérelmes véleményét továbbítják (a Twitteren retweetelik vagy a Facebookon megosztják). A szabály ugyanis a felhasználót is védi, nemcsak a platform szolgáltatóját. Bár egy zártkörű e-mail-listát üzemeltető felelősségének kérdését érintette, ezzel analóg a Batzel v. Smith-döntés,125 amely szerint a rágalmazó állítást a listán szereplő tagoknak továbbító üzemeltető e cselekedete tekintetében felhasználónak minősül, és egyedül az eredeti e-mail szerzője vonható felelősségre.126

A felhasználók egymás közti jogvitáira nem vonatkozik különös felelősségi szabály, de több szerző arra figyelmeztet, hogy a rágalmazási jog szabályai, doktrínái nem alkalmazhatók maradéktalanul a social medián keresztüli társalgásokra, vitákra. Lyrissa Lidsky és RonNell Jones a vélemény fogalmának képlékenységére figyelmeztet, és a New York Times Co. v. Sullivan-döntésből127 eredő tényleges rosszhiszeműség (actual malice) megfelelő értelmezésére hív fel ebben az összefüggésben.128 A véleménynek vagy tényállításnak minősítés a rágalmazási jog egyik kulcskérdése, az előbbi ugyanis – óhatatlan szubjektív jellege, illetve a bizonyítási eljárás alá vetés lehetetlensége miatt – jóval szélesebb körben kaphat védelmet.129 A megfelelő értékelés nemcsak a közzétett szavak nyelvtani jelentése, hanem a kontextus által is formálódik; a social medián keresztüli kommunikáció ebből a szempontból is sajátságos jegyekkel bír. Néhány példa a lehetséges problémákra: 130

– a Twitteren érvényesülő karakterlimit eleve kizárja a kifinomult, részletesen megindokolt állásfoglalások közzétételét;

– a linkelés platformokon érvényesülő ‘kultúrája’ nehezen teszi lehetővé, hogy a linkelt tartalom, amennyiben maga tényállítást tartalmaz, egyúttal a link elhelyezője általi tényállításának minősüljön;

– az üzenetben elhelyezett hashtagek kontextusba helyezik az üzenetet (pl. viccként megjelölve azt), ami adott esetben tompíthatja a sérelmet, így azokat a tényleges üzenettel együtt kell értelmezni;

– a social media nyelvezete informális, kötetlen és közönséges, durva, sértő is lehet, ami a platform kontextusában értelmezendő (lásd még: „ medium is the message” ).

Ami a tényleges rosszhiszeműség követelményét illeti a közéleti vitákban, Courtney Love, amikor saját korábbi ügyvédje perelte be a Twitteren közzétett rágalmazás miatt, a bíróság előtt arra hivatkozott, hogy social media-függősége alakult ki, így pszichés állapota miatt nem lehet tényleges rosszhiszeműséggel vádolni. Lidsky és Jones azonban megjegyzik, hogy a rágalmazás joga nem ismeri az őrültség (insanity) védelmét mint a felelősség alóli kivételt.131

Megan Richardson a rágalmakkal szembeni ‘jogon kívüli’ megoldásokra hívja fel a figyelmet: a platformokon gyorsan terjedő rágalmakkal szembeni hasonlóan hatékony ellenkampány fontosságára, ami persze a jogi felelősségre vonással való fenyegetést is magában foglalja,132 Jacob Rowbottom pedig a professzionális és az amatőr tartalom-előállítók szimbiózisának következményeire figyelmeztet a rágalmazási jog kontextusában: máshogy tekintünk egy újságíró által írt cikkre, tartalomra, mint a hozzá fűzött olvasói kommentekre vagy az újbóli megosztáskor tett megjegyzésekre.133 A rágalmazási jog ennek ellenére egységes, egyelőre nincs tekintettel ezen újabb kommunikációs formákra és a nyilvános diskurzus nyomukban átalakuló stílusára, tartalmára, a közlés folyamatába beépülő szűrők hiányára és az információkhoz, sőt a valósághoz való eltérő felhasználói, olvasói hozzáállásra.

3.5. A magánszféra védelme

Az utóbbi időben az állami beavatkozástól ritkán fenyegetett gondolatszabadság egyértelműen veszélybe került az új platformok működése következtében. A gondolatszabadság lényege, hogy mindenki maga választhassa meg meggyőződését, szabadon alakíthassa ki véleményét a rendelkezésre álló információk alapján – így a jog a magánélet zavartalanságához, a vallásszabadsághoz és a szólásszabadsághoz is kötődik. A social media-platformok azonban a magánszféra e vetületét kevéssé tartják tiszteletben. Üzleti modelljük a platformokon megjelenő hirdetések célzott terjesztésére épül, amihez ismerni kell a felhasználókat. Ez nemcsak az általuk megosztott, közzétett információkra vonatkozik, amiből a célzott hirdetést lehetővé tevő profiljuk kirajzolódik, hanem a ki nem mondott vagy még meg sem születő gondolataikat is ismerni kell, legalábbis meg kell próbálni kitalálni. Így kerül a felhasználó elé a reklám, amely javaslatot tesz neki arra, hogy mit vegyen meg, melyik szállodában foglaljon szobát, vagy mely weboldalra látogasson el.

A gondolatok nemcsak kitalálhatók, hanem a figyelemfelkeltés által befolyásolhatók, irányíthatók is, amin a felhasználó saját akaratából részben úrrá lehet, de csorbul a teljes döntési szabadsága – minél több információ áll róla rendelkezésre, minél pontosabb a platform által ismert profilja és minél jobban célzott a neki szóló hirdetés, annál inkább.134 Rendkívül aggályos, hogy az adatgyűjtés a nem közölt, gondolat formájában maradó véleményekre is kiterjedhet; ennek példája az el nem küldött, ki nem posztolt üzenetek, tartalmak elemzésének bevonása a felhasználó profiljának összeállításába.135 Így az el nem küldött üzenet sem marad teljesen titokban, ami az offline világban pedig általában magától értetődő. A felhasználók túlnyomó többsége azonban különösebb aggály nélkül adja át személyes adatai kezelésének lehetőségét a platformok szolgáltatóinak, cserébe a személyre szabott, kiváló minőségű szolgáltatásért. Ez a jelenség alapjaiban kérdőjelezi meg a magánszféra-védelem jövőjét, főbb elveinek gyakorlati fenntarthatóságát.136 Amint azt már láttuk, a platform nemcsak megtippelni képes a felhasználó gondolatait, hanem manipulálni is, amint az a Facebookon zajló hírhedtté vált kísérletből is kiderült.

A magánszférával kapcsolatos szokásos problémák kezelése – például bizalmas információk közzététele, képmással való visszaélés – a social mediában hasonlóan alakul, mint a hírnévvédelem esetében. A magánélet védelmét biztosító eszközök, kártérítési (tort) tényállások vagy polgári törvénykönyvbeli rendelkezések alkalmazandók a felhasználók egymás közötti jogvitáira. Ezek megfelelő, a szólásszabadság értékére is tekintettel lévő, a közügyek nyílt vitájának érdekét szem előtt tartó alkalmazása fontos, és nincs ez másként a social medián keresztül zajló diskurzusok esetében sem.137

A magánélethez való jog platformok általi megsértését és az adatvédelmi problémákat nem tárgyaljuk itt, mivel csak közvetve érintenek szólásszabadságjogi problémákat. A platform a felhasználóiról gyűjtött adatokat nem teszi közzé, nem hozza nyilvánosságra, igaz, ezek az adatok alapozzák meg utána az érintett felhasználó számára nyújtott szolgáltatás tartalmát –például a Facebook hírfolyamát –, amelyet ha a platform véleményének tekintünk, akkor a szólásszabadságjogi kérdés szorosan összekapcsolhatóvá válik az adatvédelmi problémákkal.138

A social media-platformok nehezen tudnak megbirkózni az időközben elhunyt felhasználóik által a platformra feltöltött adatok sorsának kérdéseivel. Az elhunyt fotói, üzenetei, egyéb tartalmai a magánélethez való jog szerint a rokonoktól is megvédendő, de ez a szempont sokszor ütközik a családtagok kegyeleti jogaival, az elhunyttal kapcsolatos emlékek megőrzésének érdekével; ez a konfliktus elvszerűen szinte feloldhatatlan.139

Ahol a platformok felelőssége magánszférasértés tekintetében felmerülhet úgy, hogy annak közvetlen kihatása van a szólásszabadságra, az az Eker.-irányelvben rögzített értesítési-eltávolítási eljárás, amely hasonlóképpen alkalmazandó, mint bármely más jogsértő tartalom esetében, azaz ha a magánélet megsértésére hivatkozó értesítést kap, a platformnak kell döntenie az érintett tartalom jogszerűségéről.140 Ezzel a platform egyszerre szerkesztői és bírói szerepbe is kényszerül, dönt a tartalom törlése vagy további elérhetősége ügyében, ezáltal dönt a jogszerűsége felől is. Ez a szabályozás nyilvánvalóan aggályokat vet fel. Ha a platform úgy dönt, hogy nem távolítja el a bepanaszolt tartalmat, maga is perelhetővé válik. A magánfelek közötti jogvita platform és magánszemély közötti jogvitává alakulásának példája az északír CG v. Facebook Ireland Ltd.-ügy.141 A Facebookon egy felhasználó létrehozott két olyan oldalt, amelyen pedofil – gyermekekkel szembeni szexuális – bűncselekmények miatt elítélt bűnelkövetők adatait tette közzé. Az egyiken a felperes (a perben anonimizálva, CG néven) fényképe is szerepelt egy beszélgetés mellett, amely a lakcímére is kiterjedt. A felperest valóban elítélték pedofil bűncselekmények miatt, de büntetését kitöltötte, szabadlábon van, és a hatóságok szerint nem jelent veszélyt a társadalomra. A Facebook-oldalak nyomán azonban életveszélyes fenyegetések, zaklatások érték. A róla szóló közlés egyértelműen bizalmas információval való visszaélésnek számított, a Facebook azonban jelzése ellenére nem távolította el őket, arra hivatkozva, hogy nem a megfelelő formában kapta meg az értesítést, az ugyanis nem a saját rendszerén keresztül, hanem levélben érkezett meg hozzá. A bírósági ítélet rögzítette, hogy az értesítés formáját a platformszolgáltató nem szabhatja meg, csak maga az értesítés megtörténte számít, így a levél megérkeztétől a tartalom eltávolításáig terjedő időben (mert utóbb az mégiscsak megtörtént) a Facebook jogsértő volt.142

A social media-platformok nemcsak a felhasználók számára biztosítanak széles körű lehetőséget a véleménynyilvánításra, hanem a munkáltatók számára is a munkavállalóik ellenőrzésére. Ha a munkáltató úgy véli, hogy a róla közzétett vélemény sérelmes volt az érdekeire nézve, szankcióval sújthatja a véleményt kinyilvánító munkavállalóját, ezt példázza a fentebb, a 2.1. alpontban már érintett Bland v. Roberts-ügy is.143 Az angol joggyakorlatból levonható következtetés szerint a munkavállaló szólásszabadsága széles körű védelmet élvez – a magántermészetű vagy közügyben kifejtett, a munkáltató érdekeit nem sértő vélemény nem szankcionálható. Ilyennek tekinthető, ha a vélemény a szólásszabadság védett határain belül marad, és egyénként sem tudható be a munkáltató véleményének, a nevében közzétett ‘hivatalos’ álláspontnak.144 Az amerikai jogot fókuszba helyezve Cara Magatelli amellett érvel, hogy munkaidőn kívül a munkavállaló bármilyen tevékenységet végezhet, amely nem jogszerűtlen, és nem sérti a munkáltató legitim gazdasági érdekeit.145 A munkaidőn belüli Facebook-használat természetesen más módon ítélhető meg, de ott az esetleges szankcionálás oka nem a közzétett üzenet, hanem a munkaidő helytelen felhasználása lesz. A strasbourgi bíróság nagytanácsa a Bărbulescu v. Romania-ügyben megállapította,146 hogy a munkavállaló e-mail-fiókjának figyelése sértette az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkében foglalt, a magánélet tiszteletben tartásához és a levelezéshez való jogot. Noha ez nem a social media használatához kapcsolódó jogeset volt, a döntés fontos következményekkel jár általában a munkavállalók munkahelyi online magánszférájához való jogait illetően, emiatt bír jelentőséggel elemzésünk szempontjából is. A bíróság szerint a kérelmezőt nem tájékoztatták a munkaadó ellenőrző tevékenységének köréről és természetéről, illetve arról, hogy esetleg hozzáférhet a közlések tartalmához. A strasbourgi jogorvoslati fórum rámutatott, hogy a helyi bíróságok nem fordítottak kellő figyelmet sem az ellenőrzés körére és mélységére, sem pedig arra, hogy volt-e ehhez jogalap. Nem jelölték meg e szigorú ellenőrzés sajátos célját, és nem vizsgálták a kérelmezőt érintő következmények súlyosságát, ahogyan azt sem, hogy milyen más, kevésbé tolakodó eszközöket lehetett volna alkalmazni.

Mary-Rose Papandrea egy cikkében sajátos kérdést feszeget, mégpedig azt, hogy kommunikálhat-e a munkavállaló munkaügyben (mintegy munkája részeként) másokkal a social medián keresztül. E kérdés különösen érzékeny problémára tapint rá a tanár-diák viszonylatban. Ha a munkáltató megtiltja a tanár számára a diákokkal való kapcsolattartást (megelőzendő a helytelen kommunikációt és a viszonyok kialakulását), az a tanár szólásszabadságát korlátozza még akkor is, ha nem oktatási ügyben kíván diákjaival beszélni. A szólásszabadság indokolt esetben természetesen korlátozható, de csak a megfelelő tesztek alkalmazásával.147 A social media használatának szabályozása egyébként nem idegen a munkahelyi közösségek számára, és nem is igen kifogásolható azon esetekben, amikor a munkáltató jogos érdeke a dolgozók tevékenységének szabályozása e tekintetben, amennyiben posztjaik, tweetjeik a munkáltató véleményeként jelennek meg. Ezen okból vezette be a The New York Times saját újságírói számára a social media használatára vonatkozó irányelveit; egyáltalán nem pikantéria nélkül való az, hogy a hagyományos média újságíróinak social mediabeli tevékenysége szabályozás alatt áll, de könnyen indokolható. Ahogy maguk az újságírók is mondják: amit ők tesznek közzé, még ha magánemberként is, az az újság véleményeként tűnik fel.148

3.6. Fenyegetés, gyűlöletbeszéd és más erőszakos, a közrendet sértő tartalmak

Az online kommunikáció sajátosságai időnként új bűncselekményi tényállások bevezetését teszik szükségessé. A mobileszközök és az internet kora előtt – a VHS-kazetták és a hagyományos fényképezés idején – senki nem gondolta volna, hogy a revenge porn jelensége ennyire elterjedtté válhat, ma pedig a korábbi partnerekről készült felvételek hozzájárulás nélküli közzététele, amely a social media-platformokon is tömegesen fordul elő,149 számos országban önálló bűncselekménynek minősül.150

A social media-platformokon közzétett fenyegetésekre, gyűlölködésre, zaklatásra, illetlen tartalmakra ezen túlmenően értelemszerűen éppúgy vonatkoznak az általánosan előírt tilalmak, mint ha e cselekményeket az offline világban vagy más technológia alkalmazásával követték volna el. A brit Communications Act 2003 például tiltja a közhasználatú elektronikus hírközlési hálózat „nem megfelelő használatát”.151 A tényállás szerint bűntettet követ el az, aki „súlyosan sértő vagy illetlen, trágár vagy fenyegető üzenetet vagy más anyagot közhasználatú elektronikus hálózat segítségével küld el”. A „súlyosan sértő” magatartás pontos meghatározásában segít a DPP v. Collins-ügyben hozott Lordok Háza-döntés.152 Az eset ugyan nem social medián, hanem a telefonhálózaton keresztül küldött rasszista üzeneteket érintett, de fontos, és más technológia hasonló használatára nézve is irányadó lehet Lord Bingham megközelítése: a szavak közzétételének kontextusa az ügy megítélésének fontos szempontja, az alkalmazandó teszt szerint pedig azt kell felmérni, hogy az üzenet súlyosan sértő-e azok számára, akikre vonatkozik.153 A sértések számának növekedésével és terjedésének sebességével a social media-platformokon tovább erősödik a feszültség e teszt alkalmazása és a szólásszabadság érvényesülése között. A social media a gyors, sokszor meggondolatlan, tömeges és kontroll vagy szűrő nélküli véleménynyilvánítás terepe.154

Amikor 2012-ben egy walesi futballista, Daniel Thomas homofób üzenetet tett közzé Twitter-oldalán a brit olimpiai műugrócsapattal kapcsolatban,155 a Director of Public Prosecutions (DPP) véleménye szerint az üzenet sértő volt, de nem „súlyosan sértő”, mert szerzője humorosnak szánta, és a saját követőinek küldte (főleg barátoknak és családtagoknak), nyilvánosságra kerülését követően gyorsan eltávolította, megbánást tanúsított, a futballcsapata is megbüntette, a megcélzott műugrók pedig nem szerepeltek a címzettek között, csak a nyilvánosságra kerülést követően szereztek tudomást az üzenetről.156 Ebből pedig az következik, hogy a social mediabeli beszéd kontextusa egészen tágan értelmezve fontos és vizsgálandó szempont a bűncselekménnyé minősítést megelőzően. Más esetekben azonban a viccnek szánt megjegyzések nyomán börtönbe került a szerzőjük, igaz, a pályán szívrohamot kapott fekete futballistán viccelődő szerző más felhasználókkal vitába keveredve további rasszista és sértő megjegyzést tett, magatartása tehát nem tekinthető egyszeri és a kontextus ismeretében bűncselekményként nem értékelendő ‘hibának’.157

A Chambers v. DPP-ügyben a Communications Act 2003 127. szakasza 1. bekezdésének a) pontja szerinti másik tényállási elemet, az üzenet fenyegető jellegét kellett a bíróságnak megítélnie.158 Paul Chamberst azért vádolták meg és ítélték el, mert a doncasteri Robin Hood reptér felrobbantásával ‘fenyegetőzött’, amikor azzal szembesült, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt törölték a járatát. Az ügy Angliában „Twitter-joke trialként” híresült el, mert valójában soha nem állt fenn annak veszélye, hogy Chambers beváltja meggondolatlan fenyegetését.159 Az, hogy az alsóbb fokú bíróságok elítélték, annak volt a következménye, hogy szerintük az üzenet önmagában fenyegető volt, egy átlagember annak tekinthette, és aggodalmat válthatott ki belőle.160 A Legfelső Bíróság végül felmentette a vádlottat valós fenyegetés hiányában, tekintve, hogy az üzenet nem volt alkalmas félelem és nyugtalanság előidézésére azokban, akiknek küldték, vagy akik láthatták.161 Az embert, aki kutyáját náci ‘karlendítésre’ tanította, és erről a YouTube-on videót tett közzé, 800 angol fontra büntették az üzenet súlyosan sértő jellege miatt.162

Más szabályok is érinthetik a social mediában megjelenő meggondolatlan üzeneteket, például a Malicious Communications Act 1988, amely a másoknak elektronikus hírközlési hálózaton keresztül küldött illetlen, súlyosan sértő, fenyegető üzenetek stb. küldését szankcionálja,163 a Public Order Act 1986 pedig a fenyegető, zaklató vagy sértő szavak használatát vagy magatartás tanúsítását, illetve a rasszista és vallási alapú gyűlöletbeszédet is tiltja.164 Az általános büntető- vagy más közrendvédelmi szabályok tehát a social media kontextusának és sajátos módon, egyedileg alakuló nyilvánosságának figyelembevételével, megfelelően alkalmazandók.165

A fenyegetés megvalósulása volt a kérdés az Egyesült Államok Legfelső Bírósága által eldöntött Elonis v. the United States-ügyben is.166 Anthony Elonis a válása közepén volt, amikor több Facebook-posztot tett közzé feleségével, munkatársaival, a szövetségi bűnüldöző szervekkel és egy óvodai csoporttal kapcsolatban is, külön-külön meggyilkolásukkal, illetve óvodai lövöldözéssel fenyegetve. Az alsóbb fokú bíróságok a másoknak sérelemokozással való fenyegetés közzétételének szövetségi bűncselekménye miatt ítélték el.167 Elonis arra hivatkozott, hogy az üzeneteket rapszövegként tette közzé, Eminem zenéje által inspirálva, így a szólásszabadság védelmét élvezik.168 A Legfelső Bíróság végül nem foglalkozott az Első Alkotmánykiegészítést közvetlenül érintő kérdéssel, hanem azt vizsgálta, hogy a büntető tényállás alapján az elkövető megfelelő tudatállapota (a fenyegetés szubjektív szándékossága arra, hogy valakit megfenyegessen), a közzétett szavak fenyegető jellege vagy egy észszerűen gondolkodó személy általi fenyegetésként értelmezés elegendő-e a bűncselekmény megvalósulásához.169 Kívánta-e az elkövető a megcélzott személyek sérelmét, megvolt-e a „bűnös tudata” (mens rea)? A Legfelső Bíróság szerint a tényállást biztosan kimeríti az az eset, amikor az elkövető „azzal a céllal közöl valamit, hogy fenyegessen, vagy annak tudatában teszi ezt, hogy a közleményt fenyegetésnek fogják tekinteni”.170 Az elkövető szándékát az alsóbb fokú bíróságok nem vizsgálták, de mivel a szavak jelentéséből és az észszerűen gondolkodó címzettek általi megértéséből indult ki, a Legfelső Bíróság megváltoztatta a korábbi döntéseket, és felmentette a vádlottat.

Bár az Elonis-ügy is arra utalt, hogy a kontextus számít, a sértő üzenetet közzétevő szándékának vizsgálata nehéz helyzetbe hozza a social media-platformokat. Nekik Európában tárhelyszolgáltatóként értelemszerűen kötelességük a fenyegető, gyűlölködő, közrendbe ütköző tartalmak eltávolítása, amint tudomást szereznek róluk. Szövetségi bűncselekmény esetén a CDA 230. szakasza sem biztosít mentesülést, és az Egyesült Államokban is a platform kötelessége az ilyen tartalmak eltávolítása. Ha azonban valóban csak a jogsértő tartalmakat kívánnák törölni, akkor szükségessé válhat a teljes kontextus és a közlő szándékának vizsgálata is, amire a platformszolgáltatóknak egyébként nincsen – valamennyi lényeges körülményre kiterjedően – valós lehetőségük.171

A valós fenyegetés és a közvetlen veszély amerikai doktrínájának nehézkes alkalmazhatóságára mutat rá Daniel Harawa is.172 A platformokon használt közvetlen, informális és sokszor vulgáris nyelvezet sajátos módon kétségeket ébreszt egy-egy fenyegetés valós jellegét illetően, a veszély közvetlensége pedig nehezen értelmezhető akkor, ha fizikailag távol lévő emberek között zajlik a kommunikáció. Ez még a terrorizmust támogató tartalmakkal szembeni fellépést is megnehezíti,173 miközben a terrorizmus támogatása mint szövetségi bűncselekmény szintén kivételt képez a CDA 230. szakasza alól, így a platformoknak kötelességük fellépni ezekkel szemben.174 Egy-egy terrortámadás áldozatainak családtagjai pereket is indítottak már a platformokkal szemben a nem kellően erélyes fellépés miatt, összefüggést vélelmezve a gyilkosságok és a platformon keresztül zajló kommunikáció között.175

A social mediabeli kommunikáció helyes megítélése céljából Rowbottom javasolja az alacsony szintű beszéd (low level speech) kategóriájának bevezetését a jogalkalmazást vezérlő doktrínák közé. A magas és alacsony értékű beszéd megkülönböztetése már ismert – például a közügyek vitái tartoznak az előbbi körbe, a pornográfia vagy a kereskedelmi beszéd pedig az utóbbiba. A doktrína szerint minél inkább egy közügy vitáját érinti a megszólalás, annál ‘értékesebb’, annál szigorúbban védendő. Az új kategória nem a beszéd tartalmát, hanem közzétételének kontextusát érinti, így a social mediában zajló vitákat, veszekedéseket, fenyegetéseket, a gyűlölet kifejeződéseit a platformon keresztül zajló kommunikáció általános jellegzetességeit értékelve ‘alacsony szintűnek’ minősítené, és kevésbé szigorúan korlátozná, mint például a hagyományos médiában vagy a jelenlévők között elhangzó hasonló tartalmú beszédet.176 Paul Bernal pedig a rágalmazó állítások alapjául szolgáló források erőteljesebb értékelésének kérdését veti fel: ha egy forrás okkal tekinthető megbízhatónak, a social media-felhasználó pedig az onnan származó információt továbbította, akkor utóbb indokolatlan a felhasználót felelőssé tenni a rágalmazó információ továbbadásáért.177

Egyes európai államok nem érik be a platformszolgáltatókat terhelő, az Eker.-irányelv 14. cikkéből következő eltávolítási kötelezettséggel, hanem azzal párhuzamosan további terheket is rónak rájuk. A német törvény jár ebben elöl, amely 2018. január 1-je óta hatályos.178 A törvény szerint a hatálya alá tartozó (2 milliónál több németországi felhasználóval rendelkező) platformszolgáltatóknak egyes, a törvényben kifejezetten nevesített bűncselekményt megvalósító felhasználói tartalmakat el kell távolítaniuk a rendszerükből. Ilyennek minősülnek többek között a rágalmazó, gyűlöletet keltő, holokauszttagadó, rémhírterjesztést megvalósító tartalmak.179 Ha az érintett tartalom „nyilvánvalóan jogsértő”, akkor az értesítéstől számított 24 órán belül, ha pedig ‘csak’ jogsértő, akkor 7 napon belül kell törölni.180 Ha ezt a platform elmulasztja, bírságot kaphat, amelynek maximuma (elvben, sokszoros és súlyos mulasztás esetén) 50 millió euró.181 Egyes nézetek szerint a szabályozás ellentétes az Eker.-irányelvvel, mert nem egyedi esetekben, hanem általánosan képez kivételt a szolgáltatások szabad áramlása alól. A kivétel tagállami hatóság általi alkalmazásához az irányelv ráadásul sürgős helyzetet vár el, a német törvény viszont nem konkrét tartalmakra vonatkozik, így nem is felelhet meg e kritériumnak.182 A német törvényt a szólásszabadságért aggódók súlyos kritikája fogadta,183 bár valójában nem megy sokkal messzebb, mint az uniós irányelv, inkább csak pontosítja annak tartalmát, lefekteti a követendő eljárás szabályait, és persze súlyos szankciókkal fenyegeti a platformokat. A szabályozás mindenesetre a gyakorlatban érvényesül, a Facebook is engedelmesen eleget tesz a belőle fakadó kötelezettségeinek.184 A német szabályozás példája is jól mutatja az általános hatályú törvények és a platformokra vonatkozó speciális szabályozás furcsa, nehezen elkerülhető együttélését és az állami törekvést arra, hogy a platformokat a felhasználói tartalmak jogszerűségének bírájává tegyék.

3.7. A hamis hírek

A „hamis hírek” 2016 óta vált széles körben használt kifejezéssé, az amerikai elnökválasztási kampányhoz kapcsolódóan – e kifejezést itt a propaganda azon fajtájára használjuk, amelyik a hagyományos hírcsatornákon vagy az online (social) média segítségével terjeszt széles körben tévinformációkat. Legismertebb példája talán az úgynevezett pizzagate, a demokrata elnökjelöltről, Hillary Clintonról terjesztett hír, miszerint egy washingtoni pizzériában gyermekkereskedő hálózatot működtet. Az étterem tulajdonosa és dolgozói halálos fenyegetéseket kaptak, egyvalaki pedig a gyermekek megsegítésére érkezett fegyverrel, amelyet el is sütött az étteremben.185 A hamis hírek és a félrevezetés korában eszünkbe juthat egy 20. századi anekdota. Szilárd Leó, a fizikus és feltaláló 1933-ban rájött a nukleáris láncreakció nyitjára, szabadalmaztatta az atomreaktor ötletét, majd részt vett a Manhattan-tervben, amelynek során megépítették az atombombát. Hans Christian von Baeyer szerint „a fizikus Szilárd Leó azt mondta Hans Bethének, azon gondolkodik, hogy naplót kellene vezetnie. »– Nem akarom megjelentetni. Pusztán csak Isten tájékoztatása végett szeretném lejegyezni a tényeket. – Nem gondolod, hogy Isten ismeri a tényeket? – kérdezte Bethe. – Ismeri, de nem ezt a változatot!« – felelte Szilárd.” 186

A tények szabad meghatározásának szándéka tehát nem új keletű,187 ahogyan a valótlan tények médiabeli megjelenése sem az.188 A social media korában ezek mennyisége és terjedési sebessége jelent csak újdonságot, de ezek miatt a hamis hírekkel szembeni hatékony jogi fellépés szinte lehetetlen. A fellépés első szóba jöhető eszköze a szólásszabadság legitim korlátainak megfelelő alkalmazása. A United States v. Alvarez-ügyben azonban kiderült, hogy az Egyesült Államok joga a valótlan állításokat is védelem alá helyezi.189 A védelem annál erősebb, minél inkább közügyek tárgyalását érinti.190 A döntés szerint a valótlan állítások ellenszere a megfelelő válasz, a beszélővel szembeni vitába szállás.191 A rágalmazási jog persze bizonyos mértékig lehetőséget ad a megrágalmazottal szembeni fellépésre, a közügyek vitájában a New York Times Co. v. Sullivan-ügy mércéje szerint,192 azaz a tényleges rosszhiszeműség (actual malice) bizonyítása esetén. (Hillary Clinton ennek megfelelően eséllyel kísérelhette volna meg sérült hírnevének helyreállítását, de a hír terjedésének sebessége, az azt megosztók, továbbítók tömege, valamint a kampányban rendelkezésre álló rövid idő eleve ellehetetlenítette ennek tényleges megtörténtét.) Ezen túlmenően más kártérítési tényállások, például az érzelmi megrázkódtatás szándékos okozása193 is alkalmas lehet a hamis hírekkel szembeni fellépésre, ha az a célpontnak ilyen sérelmet okoz.194 A social media-platformokat pedig védi a CDA 230. szakasza, így azok még csak a hamis hír eltávolítására sem kötelezhetők.195

Az európai jogrendszerek valamelyest szélesebb körben engednek fellépést a hamis hírekkel szemben (a rágalmazás, a gyűlöletbeszéd vagy a rémhírterjesztés tilalma alapján), a tárhelyszolgáltatói felelősség miatt a platformok pedig kötelezhetők a náluk kifogásolt jogsértő tartalmak eltávolítására, de ezen eszközök önmagukban aligha alkalmasak a helyzet megnyugtató kezelésére. Az EU 2017 óta több dokumentumban is foglalkozott a kérdéssel. E dokumentumokban közös, hogy ajánlásokat fogalmaznak meg a platformszolgáltatók számára a hamis hírekkel szembeni hatékonyabb fellépés érdekében, tehát alapvetően az önszabályozásra építenek, egyúttal óvakodnak az új, kötelező jogi szabályok bevezetésének felvetésétől. Ezzel párhuzamosan érintetlenül hagynák a tárhelyszolgáltatói felelősségnek az Eker.-irányelvben lefektetett alapjait, így nem várnak el teljes körű előzetes ellenőrzést vagy monitorozást a platformok szolgáltatóitól. Az államokkal szemben mindenesetre szigorúbb elvárásokat fogalmaznak meg, de azok nem a platformokkal szembeni szigorúbb felelősségi szabályokat, hanem elsősorban a működésük szorosabb felügyeletét és a tudatos internethasználatot célzó programok bővítését érintik.

A jogellenes tartalmakkal szembeni fellépésről szóló közlemény azonban rögzíti azon kívánalmat, hogy a platformok ne csak értesítés esetén, hanem a nélkül is, proaktív módon lépjenek fel a jogsértésekkel szemben, ami azonban nem vezethet a felelősség alóli mentesülés elvesztéséhez (azaz ezzel együtt sem viselnek szerkesztői felelősséget a felhasználói tartalmakért).196 A közleményt követő ajánlás megerősíti az indokolt esetekben alkalmazott, arányos proaktív intézkedések elvárását, amely a jogellenes tartalmak azonosítása érdekében automatizált eszközök alkalmazását is lehetővé teszi. 197

A hamis hírekkel és az internetes félretájékoztatással foglalkozó magas szintű munkacsoport 2018 márciusában tette közzé jelentését,198 amely a címe ellenére kifejezetten az internetes félretájékoztatással összefüggésbe hozható problémákra, tehát nem a hamis hírekre fókuszált, annak kategóriája ugyanis a szerzők szerint nem foglalja magában teljes egészében a félretájékoztatás okozta valamennyi problémát.199 A jelentés a félretájékoztatást „haszonszerzés vagy szándékos, nyilvánosság előtti károkozás céljából előállított, közzétett és terjesztett helytelen, pontatlan vagy félrevezető információként” határozza meg.200 A definíció pontos, de a jelentés óvakodik az állami szabályozás kérdésének felvetésétől, és teljes egészében a platformok által önkéntesen alkalmazható, rendelkezésükre álló eszközök, lehetőségek áttekintéséből áll. A jelentés leglényegesebb pontja az az alig burkolt fenyegetés, hogy a munkacsoportot megbízó Európai Bizottság 2019 tavaszán újravizsgálja a kérdést, az időközben bevezetett önszabályozási mechanizmusok, a platformok esetlegesen módosult irányelveinek hatását, és ha szükséges, további kezdeményezésekkel él, amelyek magukban foglalhatják akár a versenyjogi vagy más jogi eszközök alkalmazását is.201

A bizottság a magas szintű munkacsoport jelentésére alapozva, rendkívüli sebességgel, már 2018 áprilisában közzétette közleményét az online félretájékoztatás kezelésével kapcsolatban.202 E dokumentum megerősíti a platformok által önként alkalmazott eszközök elsődlegességét, egyúttal szelíd erőszakkal együttműködésre próbálja kényszeríteni az érintett szolgáltatókat (egy, a bizottság által összehívott fórum formájában). Ha az önkéntes vállalások nem lesznek kellően hatékonyak, felmerülhet majd a jogi szabályozás szüksége.203 A platformok önként vállalt kötelezettségeit tartalmazó kódex (Code of Practice) tervezetét 2018 júliusában tették közzé.204

Az egyes európai uniós tagállamok által bevezetett vagy elfogadni tervezett új szabályozások szintén igyekeznek nem felborítani a közös európai szabályozás jelenlegi logikáját, az értesítési-eltávolítási eljárás alapjait megtartva, az eljárási szabályok és a szankciók szigorításával igyekeznek kezelni a kérdést. A már említett német törvény ennek megfelelően nem általában a félretájékoztatással szemben, hanem a német büntető törvénykönyvbe ütköző tartalmakkal szembeni fellépést teszi lehetővé.205 A tervezett francia törvény pedig a hamis hírekkel szembeni fellépésként 48 órán belüli bírósági döntéshozatalt irányozna elő, azonban kizárólag választási kampányidőszakban.206

Lábjegyzetek:

115 L. New York Times Co. v. Sullivan 376 US 254 (1964); Reynolds v. Times Newspapers Ltd. [2001] 2 AC 127; Defamation Act 2013, 4. szakasz; Lingens v. Austria, no. 9815/82, 1986. július 8-ai ítélet

116 Mills i. m. (103. lj.) 26.

117 Muwema v. Facebook Ireland Ltd. [2016] IEHC 519.

118 L. az ír Defamation Act 2009 27. szakaszát. Az angol jogban a védelem a „vétlen terjesztés” lenne, l. a Defamation Act 1996 1. szakasz 3. bekezdését

119 Az angol szabály tartalma ugyanez. Megjegyzendő, hogy a kontinentális (civil) jogrendszerekben a jogsértésért való felelősség megállapításának feltétele lehet objektív is, azaz a jogsértő közlés tényén alapul, és legfeljebb azzal menthetné ki magát a platformszolgáltató, hogy nem tekinthető közlőnek a sérelmes kijelentés vonatkozásában

120 Eoin O’Dell: Ireland: Reform of the law of defamation – the defence of innocent publication (Muwema v. Facebook, part 2). Inforrm’s Blog, 2016. szeptember 29., inforrm.org/2016/09/29/ireland-reform-of-the-law-of-defamation-the-defence-of-innocent-publication-muwema-v-facebook-part-2-eoin-odell/

121 Muwema v. Facebook Ireland (117. lj.) 40. bek.

122 Uo., 65. bek.

123 O’Dell i. m. (120. lj.).

124 L. pl. Franco Caraccioli v. Facebook, Inc. no. 16-15610 (9th Cir. 2017)

125 Batzel v. Smith 333 F.3d 1018, 1033 (9th Cir. 2003)

126 A továbbítás és a CDA 230. szakasza szerinti immunitás összefüggéseiről l. Daxton R. C. Stewart: When Retweets Attack: Are Twitter Users Liable for Republishing the Defamatory Tweets of Others? 90(2) Journalism & Mass Communication Quarterly (2013) 233.

127 New York Times Co. v. Sullivan (115. lj.)

128 Lyrissa Lidsky – RonNell Andersen Jones: Of Reasonable Readers and Unreasonable Speakers: Libel Law in a Networked World. 23 Virginia Journal of Social Policy and the Law (2016) 155.

129 L. pl. Karsai v. Hungary, no. 5380/07, 2009. december 1-jei ítélet

130 Uo., 161–173.

131 Lidsky–Andersen Jones i. m. (128. lj.) 177.

132 Megan Richardson: Honour in a Time of Twitter. 5 Journal of Media Law (2013) 45. A példaként hozott Lord McAlpine azért egy pert is indított, l. McAlpine v. Bercow (10. lj.)

133 Jacob Rowbottom: In the Shadow of the Big Media: Freedom of Expression, Participation and the Production of Knowledge Online. Public Law (2014) 491.

134 Susie Alegre: Rethinking Freedom of Thought for the 21st Century. 3 European Human Rights Law Review (2017) 221., 226–227.

135 Sauvik Das – Adam Kramer: Self-Censorship on Facebook. Proceedings of the Seventh International AAAI Conference on Weblogs and Social Media (2013), www.aaai.org/ocs/index.php/ICWSM/ICWSM13/paper/viewFile/6093/6350

136 L. The Future of Privacy. Pew Research Center (2014), assets.pewresearch.org/wp-content/uploads/sites/14/2014/12/PI_FutureofPrivacy_1218141.pdf

137 Von Hannover v. Germany, [2004] EMLR 379; Campbell v. MGN Ltd. [2004] UKHL 22.

138 E tekintetben érdekes fejleményt hozott a C-10/16 sz. Unabhängiges Landeszentrum für Datenschutz Schleswig-Holstein kontra Wirtschaftsakademie Schleswig-Holstein GmbH-ügy [2018. június 5-ei ítélet (GC)], amelyben az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy egy Facebookon nyitott rajongói oldal adminisztrátorai által a felhasználókról kezelt adatokkal kapcsolatos, a Facebook által elkövetett adatvédelmi jogsértésért nemcsak a platform, hanem az oldal adminisztrátorai is felelősek

139 L. Damien McCallig: Facebook after death: an evolving policy in a social network. 22 International Journal of Law & Information Technology (2014) 107.; Bo Zhao: Posthumous Defamation and Posthumous Privacy Cases in the Digital Age. 3 Savannah Law Review (2016) 15.

140 Eker. irányelv (86. lj.) 14. cikk

141 CG v. Facebook Ireland Ltd. (108. lj.)

142 Lorna Woods: When is Facebook liable for illegal content under the E-commerce Directive? CG v. Facebook in the Northern Ireland courts. EU Law Analysis, 2017. január 19., eulawanalysis.blogspot.com/2017/01/when-is-facebook-liable-for-illegal.html

143 L. e fejezet 2.1. alpontját

144 L. Smith v. Trafford Housing Trust [2012] EWHC 3221 (Ch). A joggyakorlatról bővebben l. Dominic McGoldrick: The Limits of Freedom of Expression on Facebook and Social Networking Sites: A UK Perspective. 13(1) Human Rights Law Review (2013) 125., 139–149. De a munkahelyi szólásszabadsághoz való jog védelmének nehézségeit illetően l. Paul Wragg: Free Speech Rights at Work: Resolving the Differences between Practice and Liberal Principle. 44(1) Industrial Law Journal (2015) 1. L. még David Mangan: Online Speech and the Work­place: Public Right, Private Regulation. 39(2) Comparative Labor Law and Policy Journal (2018) 357.

145 Cara Magatelli: Facebook is Not Your Friend: Protecting a Private Employee’s Expectation of Privacy in Social Networking Content in the Twenty-First Century Workplace. 6 Journal of Business, Entrepreneurship & the Law (2012) 103.

146 Bărbulescu v. Romania, no 61496/08, 2017. szeptember 5-ei ítélet.

147 Mary-Rose Papandrea: Social Media, Public School Teachers, and the First Amendment. Boston College Law School, Legal Studies Research Paper Series No. 267 (2012)

148 The Times Issues Social Media Guidelines for the Newsroom. The New York Times, 2017. október 13., www.nytimes.com/2017/10/13/reader-center/social-media-guidelines.html

149 Nick Hopkins – Olivia Solon: Facebook flooded with ’sextortion’ and ’revenge porn’, files reveal. The Guardian, 2017. május 22., www.theguardian.com/news/2017/may/22/facebook-flooded-with-sextortion-and-revenge-porn-files-reveal

150 L. pl. az angol törvényt: www.gov.uk/government/publications/revenge-porn

151 Communications Act 2003, 127. szakasz (1) bek. a) pont

152 DPP v. Collins [2006] UKHL 40.

153 Uo., 9. bek.

154 Peter Coe: The Social Media Paradox: An Intersection with Freedom of Expression and the Criminal Law. 24(1) Information & Communications Technology Law (2015) 16., 32–33.

155 „If there is any consolation for finishing fourth at least Daley and Waterfield can go and bum each other #teamHIV.”

156 DPP statement on Tom Daley case and social media prosecutions. Crown Procesution Service Blog, 2012. szeptember 20., blog.cps.gov.uk/2012/09/dpp-statement-on-tom-daley-case-and-social-media-prosecutions.html

157 Steven Morris: Student jailed for racist Fabrice Muamba tweets. The Guardian, 2012. március 27., www.theguardian.com/uk/2012/mar/27/student-jailed-fabrice-muamba-tweets

158 Chambers v. DPP [2012] EWHC 2157.

159 Martin Beckford: Twitter joke trial conviction quashed in High Court. The Telegraph, 2012. július 27., www.telegraph.co.uk/technology/twitter/9431677/Twitter-joke-trial-conviction-quashed-in-High-Court.html

160 Chambers v. DPP (158. lj.) 17. bek.

161 Uo., 30. bek.

162 Man who filmed dog giving Nazi salutes fined £800. The Guardian, 2018. április 23., www.theguardian.com/uk-news/2018/apr/23/man-who-filmed-dog-giving-nazi-salutes-fined

163 1. szakasz (1) bek. a) pont

164 Racial Hatred Act 2006 által módosított Public Order Act 1986, 3A rész

165 L. Coe i. m. (154. lj.) 21–39.; Ammar Oozeer: Internet and social networks: freedom of expression in the digital age. 40(2) Commonwealth Law Bulletin (2014) 314., 351–356.; McGoldrick i. m. (144. lj.) 125–138.

166 Elonis v. the United States 575 US (2015).

167 USC 18. cím 875. § c) pont

168 Elonis (166. lj.) 14.

169 Uo., 13–17.

170 A bíróság azonban nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a szándékosságon túl büntethető-e a felelőtlen, a következményekkel nem törődő közlés (recklessness) is

171 Emily Laidlaw: What is a Joke? Mapping the Path of a Speech Complaint on Social Networks. In: David Mangan – Lorna E. Gillies: The Legal Challenges of Social Media. Cheltenham, Edward Elgar, 2017. 127., 140.

172 Daniel S. Harawa: Social Media Thoughtcrimes. 35(1) Pace Law Review (2014) 366., 384–388.

173 Alexander Tsesis: Terrorist Speech on Social Media. 70 Vanderbilt Law Review (2017) 651.

174 Alexander Tsesis: Social Media Accountability For Terrorist Propaganda. 86 Fordham Law Review (2017) 605.

175 Andrew Buncombe: Orlando nightclub shooting victims’ families sue Facebook and Twitter For ’providing support’ to Isis. Independent, 2016. december 20., www.independent.co.uk/news/world/americas/orlando-nightclub-shooting-victims-families-sue-facebook-twitter-isis-material-support-provide-a7486906.html

176 Rowbottom i. m. (88. lj.) 370–376.

177 Paul Bernal: A Defence of Responsible Tweeting. 19(1) Communications Law (2014) 12.

178 Act to Improve Enforcement of the Law in Social Networks (Network Enforcement Act, 2017), www.bmjv.de/SharedDocs/Gesetzgebungsverfahren/Dokumente/NetzDG_engl.pdf?__blob=publicationFile&v=2

179 Gesetz zur Verbesserung der Rechtsdurchsetzung in sozialen Netzwerken (Netzwerkdurchsetzungsgesetz – NetzDG) Artikel 1 G. v. 01.09.2017 BGBl. I S. 3352 (Nr. 61), 1. szakasz

180 Uo., 3. szakasz

181 Uo., 4. szakasz

182 Gerald Spindler: Internet Intermediary Liability Reloaded: The New German Act on Responsibility of Social Networks and its (In-) Compatibility with European Law. 8 Journal of Intellectual Property, Information Technology and E-Commerce Law (2017) 166., 167–170.

183 L. pl. Germany: Flawed Social Media Law. Human Rights Watch, 2018. február 14., www.hrw.org/news/2018/02/14/germany-flawed-social-media-law

184 Facebook deletes hundreds of posts under German hate-speech law. Reuters, 2018. július 27., uk.reuters.com/article/us-facebook-germany/facebook-deletes-hundreds-of-posts-under-german-hate-speech-law-idUKKBN1KH21L

185 Amanda Robb: Anatomy of a Fake News Scandal. Rolling Stone, 2017. november 16., www.rollingstone.com/politics/politics-news/anatomy-of-a-fake-news-scandal-125877/

186 Spencer R. Weart – Gertrud Weiss Szilard (szerk.): Leo Szilard: His version of the Facts. Cambridge, MA, MIT, 1978. 149.

187 L. még az ún. alternatív tények kategóriáját a Trump-adminisztráció kommunikációjában: Aaron Blake: Kellyanne Conway says Donald Trump’s team has ’alternative facts.’ Which pretty much says it all. The Washington Post, 2017. január 22., www.washingtonpost.com/news/the-fix/wp/2017/01/22/kellyanne-conway-says-donald-trumps-team-has-alternate-facts-which-pretty-much-says-it-all/?noredirect=on&utm_term=.12c228961a16

188 Bernal i. m. (63. lj.) 500–503.

189 United States v. Alvarez 567 US 709 (2012).

190 Uo., 722.

191 Uo., 726.

192 New York Times Co. v. Sullivan (115. lj.)

193 Uo.

194 David Klein – Joshua Wueller: Fake News: A Legal Perspective. 20 Journal of Internet Law (2017) 1.

195 Joel Timmer: Fighting Falsity: Fake News, Facebook, and the First Amendment. 35 Cardozo Arts & Entertainment Law Journal (2017) 669.

196 Communication on Tackling illegal content online: Towards an enhanced responsibility of online platforms. 28.9.2017, COM(2017) 555 final. 10., 3.3.1. pont

197 Commission Recommendation of 1.3.2018 on measures to effectively tackle illegal content online, C(2018) 1177 final. 12., 18. pont

198 Final report of the High Level Expert Group on Fake News and Online Disinformation (2018),
ec.europa.eu/digital-single-market/en/news/final-report-high-level-expert-group-fake-news-and-online-disinformation

199 Uo., 10. Kimondatlanul is ok lehet még ezenfelül az, hogy Trump amerikai elnök rendszeresen fake newsnak nevezte a tradicionális médiavilág vele nem szimpatizáló részének egyes orgánumait, pl. a The New York Timest. L. Levi i. m. (62. lj.) 257–262.

200 High Level Expert Group (198. lj.) 10.

201 Uo., 6.

202 A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának – Európai megközelítés az online félretájékoztatás kezelésére, 2018. április 26., COM(2018) 236 végleges

203 Uo., 9., 3.1.1. pont

204 EU Code of Practice on Disinformation (2018), ec.europa.eu/information_society/newsroom/image/document/2018-29/msf_on_disinformation_17_07_2018_-_proofread_99F78DB7-9133-1655-990805803CDCCB67_53545.pdf

205 Netzwerkdurchsetzungsgesetz (179. lj.) 1. szakasz

206 Laura Smith-Spark – Saskya Vandoorne: As France debates fake news bill, critics see threat to free speech. CNN, 2018. június 7., edition.cnn.com/2018/06/07/europe/france-fake-news-law-intl/index.html

---