Az elállás díja

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Milyen követeléssel léphet fel a szolgáltató, ha a szerződés teljesítését a fogyasztó kérésére az elállási idő lejárata előtt megkezdte?

Az alapügy

A németországi székhelyű PE Digital társaság üzemelteti a „Parship” internetes társkereső oldalt (www.parship.de). Felhasználóinak két típusú tagságot kínál, vagyis az ingyenes alaptagságot, amely nagymértékben korlátozott lehetőséget biztosít a más felhasználókkal való kapcsolatfelvételre, valamint a díjköteles, úgynevezett „prémium” tagságot 6, 12 vagy 24 hónapra. Ez utóbbi tagság lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy tagságuk időtartama alatt bármely más „prémium” taggal – vagyis Németországban több mint 186 000 felhasználóval – kapcsolatot vegyenek fel, és üzeneteket váltsanak, valamint képeket cseréljenek velük.

EU magánszemély (a továbbiakban: fogyasztó) fogyasztóként 12 hónapra szóló „prémium” tagságról szóló szerződést kötött a PE Digitallal, 523,95 euró teljes ár ellenében (a továbbiakban: a szóban forgó szerződés). Ez az ár több mint kétszer magasabb volt annál az árnál, amelyet a PE Digital egyes más felhasználóknak ugyanazon évben kötött ugyanilyen időtartamú szerződésért számlázott. A PE Digital a német polgári törvénykönyv követelményeinek megfelelően tájékoztatta a fogyasztót elállási jogáról, és ez utóbbi megerősítette a PE Digital felé, hogy az elállásra nyitva álló határidő lejártát megelőzően meg kell kezdenie a teljesítést.

A fogyasztó elállt a szerződéstől, az alperes azonban összesen 392,96 eurót kitevő kompenzációs kártalanítást követelt.

Az Amtsgericht Hamburghoz (hamburgi helyi bíróság, Németország) benyújtott keresetében a fogyasztó a PE Digital javára teljesített valamennyi kifizetés visszatérítését kérte.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint azt a díjat, amelyet a fogyasztónak a megkötött szerződéstől való elállás esetén a 2011/83 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése és a BGB 357. §‑ának (8) bekezdése értelmében a szolgáltatónak fizetnie kell, elsődlegesen a szerződésben meghatározott különböző részszolgáltatásokat megkülönböztetve kell kiszámítani.

Másodszor a különböző részszolgáltatások árát az említett szerződés céljára tekintettel az átlagos fogyasztó számára képviselt értéküket figyelembe véve, a fogyasztók magatartásával kapcsolatos statisztikák felhasználásával kell meghatározni.

Harmadszor, a különböző részszolgáltatásokért fizetendő összeg elemeit egyrészt a már nyújtott részszolgáltatások volumenére, másrészt pedig a nyújtott szolgáltatások értékére tekintettel kell kiszámítani.

Negyedszer, az így kiszámított összegek összeadásával megkapjuk a fogyasztó által fizetendő teljes ellenértéket.

A kérdést előterjesztő bíróság a 2011/83 irányelv (50) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 14. cikkének (3) bekezdésére hivatkozva úgy véli, hogy a többi felhasználónak ugyanazon szolgáltatásért kiszámlázotthoz képest kétszeres teljes ár e rendelkezés értelmében nem tekinthető „túlzottan magasnak”, ameddig nem éri el vagy csak kis mértékben haladja meg a nyújtott szolgáltatás piaci árának szintjét.

A fentiekre tekintettel az Amtsgericht Hamburg az eljárást felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából az EUB-hoz fordult.

Az EUB döntése

A szerződésben meghatározott ár

A kérdést előterjesztő bíróság első és második kérdésével arra várt választ, hogy a 2011/83 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a fogyasztó által az eladónak vagy szolgáltatónak fizetendő arányos összeg meghatározása érdekében – ha e fogyasztó kifejezetten kérte, hogy a megkötött szerződés teljesítése az elállásra nyitva álló határidő alatt kezdődjön meg, és a szerződéstől eláll – figyelembe kell venni az említett szerződésben az abban megállapított összes szolgáltatásra vonatkozóan meghatározott árat, és a fizetendő összeget időarányosan kell meghatározni, avagy azt a körülményt kell figyelembe venni, hogy a szerződés tárgyát képező valamely szolgáltatást a fogyasztó számára már azelőtt maradéktalanul nyújtották, hogy elállt volna a szerződéstől.

Az EUB szerint a fogyasztó által a 2011/83 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének megfelelően fizetendő arányos összeget a szerződés tárgyát képező valamennyi szolgáltatás – azaz a főszolgáltatás és az e főszolgáltatás biztosításához szükséges járulékos szolgáltatások – figyelembevételével kell kiszámítani. Amikor ugyanis a szerződő felek a nyújtott szolgáltatások árát rögzítik, ez az ár főszabály szerint tartalmazza az főszolgáltatások és a járulékos szolgáltatások összességét.

A fogyasztó kizárólag abban az esetben dönthet hasznosan arról, hogy a 2011/83 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése alapján az eladónak vagy szolgáltatónak az elállási jog gyakorlására nyitva álló határidőn belül meg kell‑e kezdenie a szolgáltatásnyújtást, ha a szerződés kifejezetten előírja, hogy egy vagy több szolgáltatást a szerződés teljesítésétől kezdve külön‑külön, elkülönülten fizetendő ár ellenében maradéktalanul kell nyújtani. Tehát az eladónak vagy szolgáltatónak az ezen irányelv 14. cikkének (3) bekezdése alapján járó összeg kiszámítása során csak ebben az esetben kell figyelembe venni az ilyen szolgáltatás vonatkozásában előírt teljes árat.

A szóban forgó szerződés azonban nem írt elő külön árat olyan szolgáltatásért, amelyet az e szerződésben előírt főszolgáltatástól elválaszthatónak lehetne tekinteni.

Az EUB szerint tehát a 2011/83 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy – amennyiben a fogyasztó kifejezetten kérte, hogy a megkötött szerződés teljesítése az elállásra nyitva álló határidő alatt kezdődjön meg, és e szerződéstől elállt – e fogyasztó által az eladónak vagy szolgáltatónak fizetendő arányos összeg meghatározása érdekében főszabály szerint az említett szerződésben megállapított árat kell figyelembe venni az ugyanezen szerződés tárgyát képező valamennyi szolgáltatás tekintetében, és a fizetendő összeget időarányosan kell meghatározni.

Túlzottan magas ár

Negyedik kérdésével, az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy melyek azok a szempontok, amelyeket alkalmazni kell annak értékelése során, hogy a 2011/83 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése szerint túlzottan magas‑e a teljes ár.

Az EUB emlékeztetett, hogy e rendelkezés értelmében „[a]mennyiben a teljes ár túlzottan magas, az arányos összeget az addigi teljesítés piaci értéke alapján kell kiszámítani”.

A 2011/83 irányelv (50) preambulumbekezdésének kimondja, hogy piaci értéket a szerződéskötéskor egy másik eladó vagy szolgáltató által nyújtott ugyanolyan szolgáltatás árával összehasonlítva kell meghatározni.

Ebből következik, hogy a nyújtott szolgáltatás piaci értékével kapcsolatos valamennyi körülmény releváns a teljes ár esetlegesen túlzott jellegének értékelése, vagyis mind az érintett eladó vagy szolgáltató által más fogyasztóktól ugyanolyan feltételekkel kért árral, mind pedig a más kereskedők által nyújtott ugyanolyan szolgáltatás árával való összehasonlítás szempontjából.

Elállás digitális tartalom értékesítése esetén

Harmadik kérdésével, az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy milyen következményt kell levonni a fogyasztó által az eladó vagy szolgáltató részére a 2011/83 irányelv 14. cikke (3) bekezdésének megfelelően fizetendő összeg meghatározása érdekében abból, hogy a megkötött szerződés tárgyát képező valamely szolgáltatás olyan, nem tárgyi adathordozón rögzített digitális tartalom értékesítésére vonatkozik, amelytől a fogyasztó ezen irányelv 16. cikkének m) pontja alapján nem tud elállni.

A 2011/83 irányelv 16. cikke m) pontja értelmében a tagállamok nem biztosítanak elállási jogot a nem tárgyi adathordozón rögzített digitális tartalom szolgáltatására vonatkozó távollevők között kötött szerződések esetében, amennyiben a teljesítést a fogyasztó előzetes kifejezett hozzájárulásával kezdték meg, aki azt is tudomásul vette, hogy ezáltal elveszíti elállási jogát.

A „digitális tartalmat” a 2011/83 irányelv 2. cikkének 11. pontja azt úgy határozza meg, hogy az „digitális formában előállított vagy szolgáltatott adat”.

Amint azt ezen irányelv (19) preambulumbekezdése kimondja, „[a] digitális tartalom digitális formában előállított vagy szolgáltatott adat, úgymint számítógépes programok, alkalmazások, játékok, zene, videók vagy szövegek, függetlenül attól, hogy azokhoz letöltésen vagy folyamatszerű adatátvitelen, tárgyi adathordozón keresztül, vagy más módon lehet hozzáférni”.

A fentiekre tekintettel az EUB megállapította, hogy az olyan szolgáltatás, mint amelyet az alapügyben szóban forgó internetes társkereső oldal nyújt, és amely lehetővé teszi a fogyasztó számára adatok digitális formában történő létrehozását, kezelését vagy tárolását, vagy az azokhoz való hozzáférést, és amely lehetővé teszi a fogyasztó vagy e szolgáltatás más felhasználója által továbbított vagy létrehozott, digitális formában megjelenő adatokkal való megosztását vagy más interakcióját, önmagában nem tekinthető a 2011/83 irányelv 2. cikke 11. pontjával együttesen és a (19) preambulumbekezdés fényében értelmezett 16. cikkének m) pontja szerinti „digitális tartalom” értékesítésének.

Ugyanígy, az olyan, személyiségre vonatkozó szakvélemény valamely internetes társkereső oldalhoz kapcsolódó elkészítése, mint amilyen a jelen ítélet 15. pontjában szerepel, nem tekinthető a 2011/83 irányelv 2. cikkének 11. pontjával összefüggésben értelmezett 16. cikkének m) pontjában előírt kivétel hatálya alá tartozónak sem.

(curia.europa.eu)

---