Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az EU harmadik és a világ nyolcadik legnagyobb gazdasága, egyúttal Magyarország harmadik legfontosabb kereskedelmi partnere választ. A 60 millió olasz döntésének tehát komoly tétje van.
Az EU harmadik és a világ nyolcadik legnagyobb gazdasága, egyúttal Magyarország harmadik legfontosabb kereskedelmi partnere választ. A 60 millió olasz döntésének tehát komoly tétje van. Az olasz választás mégis kevés figyelmet kap. Vélhetően, mert a politikai és a választási rendszer átláthatatlan. A következőkben megpróbálom őket érthetővé tenni.
I. ’Szuper Mario’ megunta
Mario Draghi (1947) 2011 és 2019 között az Európai Központi Bank (EKB) elnökeként átvezette az eurózónát a világgazdasági válságon. Független olasz miniszterelnökként technokrata kormányával is bravúrt hajtott végre: stabilizálta Itáliát, kiszámíthatóbbá tette a politikát, sikeresen menedzselte a COVID okozta népegészségügyi és gazdasági krízist, reformok sorával kivezette a súlyosan eladósodott országot a gazdasági válságból és mindezzel súlyt adott Olaszországnak az európai színtéren és a világpolitikában. EKB elnöksége alatt a Forbes a világ 8. legbefolyásosabb személyévé (2014), a Fortune pedig a 2. legnagyobb vezetőjévé választotta (2015). 2021-ben olasz kormányfőként a Politico rangsorában Európa legnagyobb hatalmú embere lett.
Draghi júliusban egy ártalmatlanul indult politikai vita eszkalálódása után bizalmi szavazást kért maga ellen, hogy stabilizálja a gyakorlatilag a teljes politikai spektrumot lefedő kormánykoalícióját. A négy nagy pártból a két jobboldali, a ’Lega’ és a ’Forza Italia’ (FI) képviselői bejelentették, hogy tartózkodni fognak. Nem akarták megbuktatni Draghit, de kifejezett támogatni se, mert hiteltelenné tették volna a vele szemben megfogalmazott kritikáikat. A baloldali-populista ’Movimento 5 Stelle’ (5 Csillag Mozgalom, M5S) megtagadta a támogatást, mondván, a közgazdász-miniszterelnök érzéketlen a megélhetési válságba került olaszok problémái iránt. A négy nagy párt közül csak a szociáldemokraták (Partito Democratico, PD) álltak ki feltétel nélkül Draghi mellett. A nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Draghi méltatlannak érezte a helyzetet és benyújtotta a lemondását. Segio Matarella államfő nem fogadott ezt el, mondván, az eurozóna megmentése óta ’Super Mario’-ként emlegetett Draghi Itália stabilitásának záloga. Az immár 74 éves Draghiban győzött a kötelességtudat. A Szenátus előtt a kritikus (világ)politikai és (világ)gazdasági helyzetre hivatkozva mindennél fontosabbnak nevezte a stabilitást és egyöntetű támogatást kért magával és kormányával szemben, egyúttal segítséget ígért az elszabadult (energia)árak miatti megélhetési krízisben került olaszoknak. A M5S politikusait nem hatotta meg a beszéd, maradtak a ’nem’-nél. A liberális-konzervatív ’Forza Italia’ (FI), Silvio Berlusconi pártja és a nemzeti-konzervatív ’Lega’ politikusai előbb tartották magukat a ’puha igenhez’: távol akartak maradni a szavazástól. Majd néhány nap elteltével kijelentették, hogy támogatni fogják Draghit, ha a M5S nélkül és új, értsd jobboldali prioritásokkal kormányoz tovább. Ismét méltatlan helyzet Draghi számára, aki csak azzal a feltétellel vállalta a kormányzást, hogy minden számottevő politikai erő támogatja. Esetében valóban nem csak jólhangzó szlogen a függetlenség. Hivatalba lépésekor fél Itália azon tanakodott, a szavazófülke magányában kire szavazhat. Teóriája mindenkinek volt, bizonyítéka senkinek. Drgahinak ismét benyújtotta lemondását, amit Matarella államfő másodszorra kénytelen volt elfogadni és szeptember 25-ére kiírta az előrehozott választásokat.
Draghi 2021. februárjában vette át a kormányrudat. Másfél év alatt sikerült stabilizálnia a permanens válsággal küzdő és a COVID által epidemológiailag és gazdaságilag különösen sújtott Itáliát. A pénzpiacokon sosem látott bizalom van az országgal szemben. Róma Berlinnel és Párizzsal azonos súlyú lett Brüsszelben és meghatározó szereplő a G7-csoportban. Abban, hogy Draghinak most elege lett, közrejátszhatott, hogy túl gyorsnak és szigorúnak tartotta az Oroszország elleni szankciókat. Kompromisszumkereső álláspontjával azonban kisebbségben marad az EU-ban és a G7-en belül is.
II. ’Disznó’ választási rendszerek
Itáliában a II. világháború végétől a ’90-es évek elejéig arányos választási rendszer volt a törvényhozás (Parlamento) mindkét kamarája, a Képviselőház (Camera dei deputat) és a Szenátus (Senato della Repubblica) választásánál: a listákra leadott szavazatok aránya határozta meg, hány mandátumot szereznek a pártok.
1993-ban egy korrupciós botránysorozat az egész pártrendszert elsöpörte. A panama a kenőpénz olasz megnevezése, a ’tangento’ után a ’Tangentopoli’ nevet kapta. Nálunk jobban ismert a ’Mani pulite’, magyarul ’Tiszta Kezek’ megnevezés, ami a bűncselekménysorozatot felgöngyölítő nyomozás fedőneve volt. Az átalakuló politikai élet egy új, vegyes választási rendszert hozott: a Képviselőház és a Szenátus tagjainak háromnegyedét többségi, egynegyedüket arányos szisztéma alapján választották 4 százalékos küszöbbel, egy fordulóban. Az egyéni választókerületekben a szavazatok relatív többségének megszerzője kapta meg a mandátumot. Kompenzációs lista és második forduló nem volt. A rendszer az elaprózódott pártrendszer mellett sokpárti koalíciókat és gyakran megbukó kormányokat eredményezett.
2005-ben Silvio Berlusconi kormánya kardinális módosítást fogadott el: a legtöbb mandátumot szerző párt, illetve tipikus koalícióban indult tömörülések automatikusan megkapták a képviselői helyek 55 százalékát. Ez garantálta a stabil többséget, de súlyosan aránytalan volt. Csökkent a kormányok jogi és társadalmi legitimációjuk. Ezért lett a rendszer Itáliában közszájon forgó neve ’Porcellum’, a ’porcata’ (disznóság) kifejezésből.
2013-ban az Alkotmánybíróság (Corte costituzionale) megsemmisítette a ’Porcellum’-ot. A 2015-ben immár egy szociáldemokrata kormány Alkotmányreformot terjesztett elő, amely az államszervezet és a választási rendszer gyökeres átalakítását tervezte. Az ’Italicum’ nevet kapta és valóban unikális volt: a Szenátus gyakorlatilag törvényhozási hatáskörök nélkül működött volna tovább; mindkét kamarát pártlistás, arányos rendszerben választották volna; a győztesnek járó 55 százalékos ’bónuszt’ csak a mandátumok legalább 40 százalékát megszerző párt, illetve koalíció kapta volna meg. A tervezetet a 2015. végi referendumon megbukott, a kormány pedig lemondott.
Az új szociáldemokrata kormány és a nagyobb ellenzéki pártok 2017-re dolgozták ki az új választási törvényt, ami az előterjesztője, Ettore Rosato után a ’Rosatellum’ nevet kapta. 2018. után idén szeptember 25-én másodszor fognak ez alapján választani az olaszok.
Bonyolultabb aligha lehetne
A ’Rosatellum’[1] a vegyes választási rendszerek egy fajtája, árokrendszer (angolul ’parallel voting’, németül ’Grabenwahlsystem’): a képviselőket legalább kettő, egymástól független rendszerben választják. Lényege, hogy a pártlistás arányos rész és a relatív többségi egyéni választókerületi részből között nincs kapcsolat. A magyar rendszerrel ellentétben nincs kompenzációs lista, a nem győztes egyéni jelöltekre leadott szavazatok elvesznek.
A ’Rosatellum’ szerint is egyforma a képviselők és a szenátorok választása: 37 százalék (147, ill. 74) többségi, 61 százalék (245, ill. 122) arányos rendszerben szerez mandátumot. ’Italicum’, hogy a választónak csak egy szavazata van, és hogy a képviselők és szenátorok 2 százalékát (8, ill. 4) a külföldön élő olaszok választják többségi rendszerben.
A választó a Képviselőház és a Szenátus választásánál is egy-egy szavazólapot kap. Ezen szerepelnek a választókerület egyéni jelöltjeinek nevei, alattuk a jelölő párt, koalíciós jelölt esetén pártok logója, mellettük pedig a listás jelöltjeik.
A választó két módon szavazhat:
vagy
A ’Rosatellum’-ot tovább bonyolítja a választókerületi rendszer. Itália 28 regionális kerületre (circoscrizioni) oszlik. A 20 régió többsége egy regionális kerület, de a 4 nagyobb, például a Torino központú Piemont és a Nápoly központú Campania 2, a legnagyobb régió, a Milánó központú Lombardia pedig 4 regionális kerületet alkot. A regionális kerületek összesen 49 arányos kerületekre (collegi plurinominali) oszlanak. A pártok arányos körzetenként állítanak listákat, amelyekről a lakosságszámtól függően összesen 4-8 jelölt kerül be a törvényhozásba. Az arányos kerületeken belül van a Képviselőház 147, illetve a Szenátus 74 egyéni választókerülete (collegi uninominali).
Az olasz pártrendszer tradicionálisan elaprózott. A Szenátusban a most zárult ciklusban 8 pártnak volt frakciója, de az 52 ’független’ többsége is párthoz tartozott, amelyek képviselői túl kevesen voltak a frakcióalapításhoz. A Képviselőházban 9 frakció és 53 tucatnyi párthoz tartozó ’független’ volt.
A mandátumok több mint harmada többségi rendszerben kerül elosztásra, ezért pártoknak együtt kell működniük, hogy az azonos oldalon álló egyéni jelöltek ne egymást gyengítsék. Ezért a pártok önállóan listával (liste singole) vagy koalícióban, összekapcsolt listával (coalizioni) indulhatnak. Mindkét esetben írásbeli programmal és miniszterelnök-jelöltet kell előállniuk, minden kerületben listát és egyéni jelöltet kell állítaniuk. A koalícióban indulók mindenhol csak közösen állíthatnak jelöltet és listát.
Az önállóan induló pártokra 3 százalékos bejutási küszöb vonatkozik. A Szenátusba azonban mandátumokat kap az országos átlagban kevesebb mint 3, de egy régióban több mint 20 százalékot szerzett párt az adott régióban állított listáiról. Ebből korábban a történetét észak-itáliai regionális pártként kezdő ’Lega’ profitált. A mostani választásokon pedig a jobb-közép koalíció legkisebb tagjának, a ’Noi, Moderati’ (’Mi, Mérsékeltek’) nevű tömörülésnek kedvezhet, amelynek vezetője Liguria karizmatikus elnöke, aki az észak-nyugat-itáliai tartományból az országosan mért 1,5 százaléknál több szavazatra számít.
A kapcsolt listákra 10 százalékos bejutási küszöb vonatkozik, de csak azok a résztvevő pártok kapnak mandátumot, amelyek országos átlagban elérték a 3 százalékot. Ha egy kapcsolt listával induló párt 1 és 3 százalék között teljesít, a rá leadott szavazatokat egyenlő arányban elosztják a koalíció többi, a küszöböt megugró pártja között. Az 1 százaléknál kevesebbet teljesítő pártokra leadott voksok elvesznek. A kapcsolt listával induló párt, amelyik több mint 3 százalékot kapott, akkor is mandátumot szerez, ha a közös lista nem érte el 10 százalékot. Egy 3-4 százalék körül mért pártnak tehát érdeke, hogy 1-2 százalékos kicsikkel együtt induljon, mert maga akkor is bejut, ha együtt 10 százalék alatt maradnak, viszont a be nem jutó, de 1 százalék felett teljesítő koalíciós partnerek szavazatait megszerezve akár meg is háromszorozhatja a listás szavazati arányát. Így értelmet nyer az a szabály, hogy a választó a helyett, hogy egy egyéni jelöltre és ezzel automatikusan az összes jelölő párt listájára szavazna, x-elhet csak egy pártra a kapcsolt listáról.
Az egyéni jelöltek csak egy egyéni választókerületben, de akár 5 listán indulhat. Ráadásul a különböző arányos kerületekben szerepelhet más-más párt listáján is, ha azok kapcsoltak. ’Ejtőernyős jelölt’ – mondják az olaszok a lehetőséggel élőkre.
A listákra és az egyéni jelöltjeik összességére is vonatkozik a nyelvileg különösen megfogalmazott szabály, mi szerint „egyetlen nem aránya sem haladhatja meg a 60 százalékot”[2]. Praktikusan az egyéni és listás jelöltek legalább 40 százalékáénak is hölgynek kell lennie.
Jobb-közép: ’Három dudás egy csárdában’
A közelgő választásokon, ahogy általában, a jobboldalnak van nagyobb esélye győzni. A kapcsolt listával induló négy párt 45 százalékára számíthat. A magát jobb-középnek nevező szövetség az egész jobboldalt átfogja a polgári konzervatívoktól a posztfasisztákig.
A ’Forza Itáliát’ (FI) Silvio Berlusconi (1936) alapította 1994-ben, a korábbi olasz pártrendszer összeomlása után. A sikeres üzletemberből lett négyszeres miniszterelnök kvázi egyszemélyes pártjával 20 éven át uralta a jobboldalt és Itália politikai életét is. Az olasz gazdasági elitre támaszkodva vállalkozóbarát, pro-európai, konzervatív politikát visz. Azonban, ahogy neve elválaszthatatlan a korrupciós és magánéleti botrányoktól, úgy a politikában sem állnak tőle távol a váratlan fordulatok. Polarizál: az olaszok egyik fele az ördögöt látja benne, aki tévébirodalmával Itália kulturális lejtmenetéért felel; másik felük csodálja lazaságáért és elhiszi neki, hogy ha a semmiből vállalatbirodalmat épített, akkor Itáliát is fel tudja virágoztatni.
A 85 éves politikus pártjával együtt leszálló ágban van. Imázsa megkopott. Továbbra is bírja az olasz (felső)középosztály és a gazdasági elit támogatását, de összesen 9 év kormányzás után már elvakult hívei sem hiszik, hogy csodát fog tenni. A pártból pedig hiányzik a karizmatikus politikus, aki átvehetné Berlusconi helyét. A FI támogatottsága 7 százalék, ami a 2018-as, a korábbiakhoz képest gyenge választási eredményének is csak a fele! Ezért kérdés, hogy a jobboldal választási győzelme esetén Berlusconi és a párt gazdasági holdudvara mennyire lesz képes továbbvinni Draghi neoliberális, Európa-párti irányát.
Tovább nehezíti Berlusconi helyzetét, hogy közismerten jó viszonyban áll(t) Putyin elnökkel. A veterán politikus igyekszik nem megszólalni az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. Ezt azonban hiteltelenné teszi, hogy olasz sajtóhírek szerint az FI és gazdasági holdudvarának prominensei folyamatos kapcsolatban állnak a római orosz követséggel, Berlusconi pedig többször beszélt telefonon a nagykövettel.[3]
A ’Lega Nord’ (Északi Liga) a tehetős észak-olasz tartományok autonómiára törekvő mozgalmaként jött létre a ’90-es években, majd lett regionálisan meghatározó párt, amelynek az észak-olasz tartományok nagy népességnek köszönhetően mindig sikerült jócskán átlépnie a parlamenti küszöböt. Miután a ’90-es években számottevő posztfasiszta párt, az ’Alleanza Nazionale’ (Nemzeti Szövetség, AN) mérsékelté vált, majd 2009-ben fuzionált Berlusconi pártjával, a ’Lega’ 2014-ben megválasztott elnöke, Matteo Salvini (1973) a nemzeti-konzervatív, euroszkeptikus, bevándorlóellenes olaszok országos pártjává tette a ’Legát’. A szavazótáborát azzal növelte tovább, hogy megszólította a permanens gazdasági válság miatt gazdaságilag leszakadó egykori baloldali törzsszavazókat, majd Berlusconi népszerűségének megkopásával a konzervatívokat. A 2018-as választásokon a szavazatok 18 százalékával lekörözte a jobboldal korábbi vezető erejét, a FI-t és a szociáldemokratákkal holtversenybe második lett. A jobboldali szövetségnek azonban nem volt többsége, ezért a ’Lega’ – nagy meglepetésre – a baloldali-populista M5S-vel kötött koalíciót. Salvini belügyminiszterként Európa-szerte ismert politikussá vált az Afrikából érkező menedékkérők elleni szigorú fellépéssel.
Az elmúlt években Salvini és a Lega leszálló ágban van. Egyrészt, mert továbbra is a migráció a fő témájuk, de az olaszokat ennél most jobban foglalkoztatja a megélhetési válság. Másrészt, mert részesei voltak Draghi koalíciójának, programjukban azonban nem tudták megvalósítani. Így a most leköszönő kormányfővel szembeni kritikájuk hiteltelen az olaszoknak. A ’Lega’ támogatottsága 14 százalék, ami 3 százalékos visszaesés a 2018-as választási eredményhez képest, de ennél sokkal jobban mutatja súlyvesztésüket, hogy a ’Lega’ már távolról sem a jobb-közép koalíció legjelentősebb pártja.
A Lega és Salvini helyzetét is nehezíti az ’orosz-ügy’. Tényfeltáró újságíróknak köszönhetően tudható, hogy a ’Lega’, ahogy sok más nyugat-európai szélsőjobb párt, anyagi támogatást kapott Moszkvától, sőt, még idén is érkezett pénz a számlájukra.[4]
A bájos Giorgia Meloni (1977) a korábban a parlamenti bejutásért küzdő formációt Olaszország legnépszerűbb pártjává tette. A 2000-es évek elején vált közismerté, amikor a római közgyűlés képviselőjeként Mussolini ideológiai örököseként írta le magát. 2008-ban a Berlusconi-kormány sportminisztere lett, a legfiatalabb tárcavezető Itália történetében. Miután a ’90-es évek eleje óta számottevő posztfasiszta párt, az Alleanza Nazionale (Nemzeti Szövetség, AN) fuzionált Berlusconi pártjával, Meloni tucatnyi elvbarátjával megalapította a FdI-t. A siker váratott magára. Egyrészt, mert a szélsőjobb szavazótábor kicsi, másrészt, mert a nemzeti-konzervatív, de Meloninál kevésbé szélsőségesen gondolkozó olaszok a ’Legára’ szavaztak. 2013-ban elbukták a parlamenti küszöt és a 2018-as választásokon a szavazatok 4 százalékával éppen, hogy sikerült bekerülniük.
Az utóbbi egy évben robbanásszerűen növekszik a FdI támogatottsága. Ebben döntő szerepe van, hogy az egyetlen számottevő parlamenti pártként nem csatlakoztak Draghi ’népfront-kormányához’, így csak az ő kritikájuk hiteles a miniszterelnökkel szemben. Így sikerrel szólítják meg a ’Lega’ és a M5S kiábrándult szavazóit, akik többségükben az elszabaduló infláció és a megélhetési krízis áldozataiként elégedetlenek Draghival.
A FdI, ahogy általában a nyugati szélsőjobb, hagyományosan oroszbarát és szoros kapcsolatot ápol(t) Putyinnal. Meloni igyekszik kerülni a témát, és ha finoman is, de próbál elhatárolódni Putyintól. Többször elítélte ’az orosz támadó háborút’.
Az olasz gazdasági elitet és a pénzpiacokat aggasztja, hogy nem világosok a FdI gazdasági elképzelései, ahogy az se, miként képzelik Itália viszonyát az EU-hoz, valamint a NATO-hoz. Meloni kerüli ezeket a témákat, újságírói kérdésekre pedig csak általános, homályos válaszokat ad – hívja fel a figyelmet Lorenzo Castellani a római Libera Università Internazionale (LUISS) politológus professzora.[5]
Szintén ködösítés jellemzi Meloni viszonyulását a fasizmushoz. Viszont beszédes, hogy a FdI lobójának középpontjában a zöld-fehér-piros öröktűz áll, amely Mussolini sírját is díszíti. „Nincs semmi az életemben és a jobboldal történetében sem, amiért szégyenkezni vagy bocsánatot kérni kellene” – mondta egy tévé-interjúban, amikor a fasizmushoz fűződő viszonyáról kérdezte az újságíró.[6] Általában idegesen reagál, ha felhozzák a témát: „Az aktuális problémákról és nem történelmi kérdésekről kell beszélni.”
A FdI kommunikációja középpontjában Draghi elhibázottnak tartott válságkezelése, az Észak-Afrikából érkező migránsok és társadalmi témák, mint a melegek állnak. Meloni nemrégiben egy kampányrendezvényen lényegre törően összefoglalta nézeteit: „Igen a természetes családra – nem a LMBG-lobbira. Igen a keresztény értékekre – nem az iszlám erőszakra. Igen az ellenőrzött határokra – nem a tömeges migrációra. Igen a polgártársainkra – nem a nemzetközi pénztőkére. Igen a népek önrendelkezésére – nem a brüsszeli bürokráciára.”[7]
A FdI támogatottsága 25 százalék, ami 20 százalékos emelkedés a 2018-as választási eredményhez képest és ezzel a legnépszerűbb párt Itáliában!
Az NM-ról volt már röviden szó. A választásokra létrehozott formáció maga is egy koalíció több kisebb, változó nevek alatt, de már a ’90-es évek óta létező pártból. A pártszövetség jelenleg legmeghatározóbb alakja Liguria tartomány karizmatikus elnöke, az újságíróból lett politikus Giovanni Toti (1968).
Meloni, Salvini és Berlusconi a szinte csak abban értenek egyet, hogy a választás után együtt akarnak kormányozni. A megállapodás a programról és a miniszterelnökről nem lesz könnyű, a ’három dudás egy csárdában’ tipikus esete. Meloni minden esetre eltökét: „Készen állunk. A Fratelli d’Itali készen áll. Én is készen állok. És szerintem a jobb-közép tábor is készen áll.”[8] A már idézett Castellani professzor megalapozottnak tartja az ambíciót: a jobb-közép szövetség várhatóan abszolút többséget szerez és a FdI az együttműködés messze legerősebb pártja, több szavazatra számíthat, mint a koalíció másik három pártja együtt.[9]
A jobboldalt segítheti az EU-ból és a NATO-ból való kilepés szlogenjét a frissen bontott zászlajára író Italexit. Igaz, a 2,5 százalékos támogatottsággal a küszöb körül táncoló párt még a FdI-hoz képest is radikális programja miatt vélhetően legfeljebb kívülről támogatna egy Meloni vezette kormányt.
Bal-közép, helyesebben mindenki más: Draghi örökségével a szélsőjobb ellen
Itália legnagyobb bal-közép pártjának története kusza, mint az egész olasz politikai élet: a ’90-es évek elején a 1945 utáni évtizedek legnagyobb ellenzéki pártja, az Olasz Kommunista Párt (PCI) szakított a kommunista ideológiával és felvette a ’Partito Democratico della Sinistra’ (Baloldali Demokrata Párt, PDS) nevet. Nem sokkal később a már említett korrupciós botrány, a ’Tangentopoli’ hatására átrendeződött a politikai paletta. Ekkor a balliberális értelmiség meghatározó alakja, a baloldali-kereszténydemokrata Romano Prodi ’L’Ulivo’ (Az Olajfa) néven egyesítette a PDS-t és tucatnyi baloldali pártot és megnyerte a 1996-os választásokat. 2002-ben csatlakozott hozzájuk a centrista-liberális pártok szövetsége, a ’La Margherita’, és megszületett a PD, amely 2006-ban Prodi vezetésével megdöntötte Berlusconi hatalmát. Abszolút többség híján féltucat kisebb baloldali párttal kényszerült koalícióba és a kormány hamar megbukott. 2014-ben kerültek ismét hatalomra, ekkor már a Tony Blair-féle gazdaságilag liberális szociáldemokráciát képviselő Matteo Renzi (1975) vezetésével. A 41 százalékos választási eredmény bravúr volt. Utoljára a 1945 és 1990 között folyamatosan kormányon lévő Kereszténydemokrata Pártnak (Democrazia Cristiana, DC) sikerült önálló pártként a 40 százalékos határt átlépnie. Renzi minden idők legfiatalabb olasz kormányfője lett, de két évvel később lemondott, mert az olaszok az ügydöntő népszavazáson elutasították a már említett alkormányreformot, az ’Italicum’-ot.
A PD a 2018-as választáson második lett, de a ’Lega’-M5S-kolaíció bukása után, 2019-től előbb a M5S-vel és a bukott kormány független miniszterelnöke, Giuseppe Conte, majd 2021-től Draghi sokpárti koalíciójának részeként irányította Itáliát.
Most Enrico Letta (1966) igyekszik megnyerni a választást a PD-nek. A pályája kezdetén a már említett liberális pártszövetsége, a ’La Margherita’ színeiben politizáló politikus 2013 és 2014 között volt már Itália kormányfője. Korábban gazdaságilag liberális szociáldemokráciát képviselő Renzi baloldalibb beállítottságú párton belüli ellenfeleleinek vezetője volt. Most azonban visszatért liberális gyökereihez és Draghi politikájának továbbvitelét ígéri a kampányban. A PD az elmúlt másfél évben Itália legnépszerűbb pártja volt, de a folyamatosan olvadó előnyéből a legfrissebb felmérések szerint hátrány lett: a PD 23 százalékkal csak második a FdI mögött. A PD-nek a választások megnyerése esetén se lenne nagy esélye a kormányalakításra, mert önállóan távol állnak az abszolút többségtől, szövetségeseik pedig túl kicsik.
A 2010-es évek elején a komikus Beppe Grillo (1948) közéleti blogja köré mozgalom szerveződött a permanense gazdasági krízisbe, a PD liberális válságkezelő intézkedéseibe és Berlusconi botrányaiba beleunó olaszokból. A M5S 2018-ban a szavazatok 33 százalékával választásokat nyert. A politikai elitet alkalmatlansággal és korrupcióval vádoló párt a szintén ’elitellenes’ nemzeti-konzervatív ’Legával’ alakított koalíciót a politikában addig ismeretlen jogászprofesszor Giuseppe Conte (1964) vezetésével. Az M5S a közvetlen demokráciával, az alapjövedelemmel és a környezetvédelemmel kampányolt, de programjából keveset valósított meg. Így a szavazok elpártoltak, a párton belüli hatalmi harcok kezdődtek, majd a kormány megbukott. A Contének sikerült új, M5S-PD-kormányt felállítania, amellyel átvezette Itáliát a súlyos COVID-válságon. 2021 elején Conte egy jelentéktelen politikai vitában eltaktikázta magát és megbukott, de a M5S idén nyárig Draghi sokpárti koalíciójának tagjaként kormányon maradt.
A M5S-t immár Giuseppe Conte vezeti. A PD be akarta vonni őket a bal-közép koalícióba, de az M5S inkább a 2018-as recepthez nyúl: igyekszik megszólítani a PD-vel elégedetlen baloldali szavazókat, a megélhetési válság kárvallottjait. De az olaszok most kevésbé kérnek a szociális demagógiából egy olyan párttól, amely az elmúlt 4 évet kormányon töltötte és Draghi válságkezelő intézkedéseit megszavazta. A M5S támogatottsága 11 százalék, a párt tehát elvesztette 2018-as szavazótáborának kétharmadát!
Az AVS egy 2018-ban létrejött pártszövetség, amely csatlakozott a bal-közép kapcsolt listához. Támogatottságuk növekszik, de továbbra is csak 4 százalék. Látva a PD csökkenő népszerűségét, gyanítható, hogy csak a táboron belüli szavazóvándorlás zajlik.
Carlo Calenda korábbi technokrata gazdasági miniszter formációja, a nem rég alakult ’Azione’ előbb a bal-közép koalícióba akart belépni, de végül Matteo Renzivel szövetkezett. A PD korábbi elnöke és kormányfője, 2019-ben alapított ’Italia Viva’ nevén pártot, amikor a neoliberális elveivel kisebbségben maradt a PD-ben. Az ’Azione’-’Italia Viva’ együtt 7 százalékára számíthat. Nem részei a bal-közép választási koalíciónak, de részt vennének egy bal-közép kormányban.
Az +Europa liberális párt. Csak 1,5 százalékon áll, de karizmatikus vezetője, Emma Bonino (1948) okán érdemes beszélni róluk. Bonino a ’70-es években az abortusz legalizálása indított mozgalmával vált közismerté. A ’80-as évektől fontos posztokat töltött be Rómában és Brüsszelben, volt uniós biztos, a Szenátus elnöke és külügyminiszter. Gyakran utazott háborús övezetekbe, például Boszniába, Afganisztánba, Szomáliába és Ruandába. Érdekesség, hogy Bonino a ’90-es években az akkor számottevő pártjával a jobb-közép szövetség részese volt és Berlusconi jelölésére lett az EU kereskedelmi biztosa. Az ’+Europa’ csatlakozott a bal-közép listához.
A Impegno Civico (IC) csak 1,5 százalékon áll. Története sokat elmond az olasz viszonyokról. Angelino Alfano (1970) alapította, aki 2008 és 2013 között a Berlusconi-kormány igazságügyminisztere volt. Amikor Berlusconi 2013-ban bejelentett, hogy visszavonul, Alfanot jelölte utódjának. A választások után a szociáldemokrata Enrico Letta alakított kisebbségi kormányt. Alfano az ellenzéket vezette, mígnem összeveszett Berlusconival és tucatnyi képviselőtársával megalapította a CD-t, oldalt váltott és többséghez juttatta a baloldalt. A következő években három szociáldemokrata kormány váltotta egymást, de az egyébként a sajtóban rendszeresen maffia-kapcsolatokkal vádolt Alfano Letta, Renzi, majd Paolo Gentiloni kabinetjében is kormányfő-helyettes volt. Mindezt a választók nem toleráltak: a 2018-as választásokon csak 0,5 százalékát kapott a CD! Alfano visszavonult, a párt pedig a gazdasági liberalizmus felé fordult. Jelenlegi vezetője Luigi di Maio, aki 2018-ban még a M5S vezetője volt és ebben a minőségében külügyminiszter és maradt is mostanáig a pártból való kilépése ellenére.
A szavazólapon szerepel ez 1,5 százalékos támogatottságú baloldali formáció is. Vezetője, Luigi de Magistris ügyészként lett híres maffiózók és a maffia-kapcsolattal vádolt politikusok elleni eljárásaival. 2011 és 2021 között Nápoly polgármestere volt. Pártja önállóan indul, de támogatnák a baloldali kormányt.
Mivel a PD-vel induló ’+Europa’ és a IC támogatottsága 1,5 százalék körüli van, bejutásra nincs esélyük. A PD csak abban reménykedik, hogy az 1 százalékot elérve a választási matematikával megszerzi a két kicsire leadott szavazatokat.
A M5S kivételével az egész baloldal Draghi politikáját folytatná. Ebből is leginkább a gazdaság zöld átalakítására helyezék a hangsúlyt, amivel Itália sikeresen hív le támogatásokat az uniós ’Recovery Fund’-ból, amely a gazdaság COVD utáni helyreállítását összekapcsolja a 2050-re klímasemleges Európa célkitűzésével. A PD programjának másik sarkalatos elemét a M5S is képviseli: bevezetnék az európai minimálbért. Szintén közös az egész baloldalban, hogy kampányuk középpontjában nem programjuk áll. Ahogy a múltban Berlusconi, most Meloni ellen folytat kampányt. ’Aki ránk szavaz, a szélsőjobb veszély ellen tesz’ – hirdetik. A többségtől azonban messze állnak. A baloldal féltucat pártja csak 33 százalékos támogatottságot mutat fel, ami 10 százalékkal a jobboldalé mögött van.
Európa aggódik – Joggal?
Az olasz pártrendszer áttekinthetetlen: folyamatosan alakulnak, újraalakulnak, megszűnnek, nevet váltanak a pártok és a koalíciók összetétele is állandó változik. Ráadásul párhuzamos harc folyik bal- és jobb-közép tábor között, valamint a szövetségeken belül. Ezért külföldön általában kevés szó esik az olasz politikáról. A nyugat-európai sajtó most az átlagosnál többet foglalkozik a választással. Brüsszel és a tagállami fővárosok a szokottnál szintén jobban figyelnek. Hozzá vannak szokva a turbulens olasz viszonyokhoz, most mégis aggódnak. „Az olaszok arról döntenek, hogy Itália az EU és a NATO vezető tényezője marad-e, vagy antidemokratikus, euroszkeptikus, oroszbarát országgá, az orbáni Magyarország ’nagytestvérévé’ válik-e” – magyarázta a választás tétjét a Palermoban élő német politológus, Roman Maruhn a német közszolgálati rádiónak.[10] Ha az européer Draghi helyét a posztfasiszta múltú Meloni veszi át, aki de keveset árul el a programjáról, 180 fokos fordulatot vehet Itália, az EU harmadik legnagyobb gazdaságú és népességű országa, amely Nagy-Britanniát megelőzve a NATO ötödig legnagyobb fegyveres erejét adja!
Az olasz elemzők hűtik a kedélyeket. Egyrészt, mert a szavazni készülők harmada, még tudja, kire voksoljon. Másrészt, mert a bonyolult választási rendszer és pártkoalíciók miatt nehéz prognosztizálni, milyen kormány alakul. Erre példa 2018, amikor hosszú huza-vona után a kampányban élesebb csatákat vívó nemzeti-konzervatív ’Lega’ és baloldali-populista M5S alakított kormányt a független jogászprofesszor, Giuseppe Conte vezetésével. Ezt váltotta két év után a M5S-PD-kolalíció szintén Conte vezetésével, majd másfél év után jött Draghi sokpárti kormánya. Mind erre a választás éjszakáján senki nem számított.
Fürdőruháéban az urnákhoz
Augusztus az olaszoknak a nyaralás szinonimája. Ki a strandra, ki a hegyekbe menekül a mindennapok elől. Amikor az államfő szeptember végére hívta őket az urnákhoz, 100 éves tabut döntött meg: kampányidőszakká tette az augusztust.
Az olaszok többségét ennél jobban bosszantja, hogy nem tudja, kit válasszon. A bal- és a jobboldal, valamint az elitellenes M5S és ’Lega’ is voltak már kormányon, alapvetően mégsem változott semmi. Az olaszok tudják, hogy az államadósság a GDP 135 százalékánál áll. Nem hisznek az adócsökkentést ígérő jobb- és a nyugdíjak, valamint a szociális juttatások emelésével kampányoló baloldalnak sem.
’Mario szuper, de nem kérünk belőle’
Az olaszok 60 százaléka bízik Draghiban és haragszik a pártokra, amiért megbuktatták. 50 százaléka szerint rosszabb irányba fognak menni a dolgok, 70 százaléka ’aggódva’ tekint a jövőbe. Tartanak a jobboldal győzelmétől, a Meloni-Salvini-Berlusconi hatalmi harcától, Meloni kormányfővé választásától, a piacok bizalomvesztésétől, az európai és világpolitikai súlycsökkenéstől. Mind erre a FdI és a ’Lega’ szavazók 40 százaléka is számít.[11]
Ha közvetlenül választanák a kormányfőt 21 százalék Draghira voksolna, kétszer annyian, mint a holtversenyben második Contéra és Melonira (12%). Őket messze lemaradva Berlusconi (6%), a PD elnöke, Letta (4%) és a ’Legát’ vezető Salvini (3%) követi. A többség, 27% százalék egyikükkel sem szimpatizál.[12] A miniszterelnök-jelöltek támogatottsága tehát köszönőviszonyban sincs az általuk vezetett pártokéval; ez is mutatja, hogy a választás kimenetele nyitott.
Meloni folyamatosan támadta a kormány neoliberálisnak mondott gazdaságpolitikáját. Salvini és Berlusconi viszonya Dragihoz ellentmondásos: ’Mi tovább kormányoznánk vele, de a M5S és a PD megbízhatatlan partner, lehetetlen velük irányítani az országot’ – érvelt a két jobboldali politikus a bizalmi szavazás előtt. Továbbra is ’kompetens válságkezelő szakembernek’ tartják, a ’Lega’ és a ’FI’, mégis jóval kevesebb szavazatra számíthat, mint a FdI, ahogy a Draghi politikájának továbbvitelét ígérő baloldalról is. De, ha a többség sajnálja a visszafogott, konzervatív-liberális Mario Draghi távozását, miért készül Melonira szavazni?
A magyarázat a 40 százaléknyi bizonytalan és a szociális válság áldozatai. Szavaztak már a jobb- és a baloldalra, valamint az elit-ellenesekre is. Mindannyiszor csalódtak. Meloni és a FdI nem vezették még az országot, nem járatták le magukat.
Megélhetési válság
A pénzromlás Itáliában éves összehasonlításban 8,4 százalék; nem tűnik drámainak. Alacsonyabb a 9,6 százalékos európai átlagnál és messze van a legnagyobb inflációval küzdő országokban mérttől: a Baltikumban 20, a visegrádi államokban 15 százalék körüli az infláció és kétszámjegyű a hollandoknál, a spanyoloknál és a görögöknél is. Németországban, Ausztriában és a skandináv országokban pedig az olaszhoz hasonló.
De Itáliában az élelmiszerek ár az átlagnál többel, 23, az áramé és a gázé pedig 100 százalékkal emelkedett! Mindez úgy, hogy az elmúlt 30 évben 2,9 százalékos reálbér-csökkenés volt, az átlagjövedelem bruttó 2.500 euró. Az olaszok 10 százaléka, 6 millióan már 2020-ban ’szegénységben’ éltek, tehát a kiegyensúlyozott táplálkozásra és a szükségesség váló ruházati és háztartási cikkek pótlására sem volt pénzük. Az OECD országok többségében 1990 és 2020 között az inflációnál jóval nagyobb mértekben nőttek a bérek, Németországban például 37 százalékkal, bruttó 3.600 euróra, az olasznál alacsonyabb közterhek, de hasonló árszínvonal mellett.[13]
Az elmúlt két évtizedben a jobboldalról Silvio Berlusconi, a baloldalról Matteo Renzi ígért átfogó reformokat és ’új olasz csodát’. Berlusconi 2008-ban, Renzi 2014-ben átütő választási sikert ért el, de a csoda elmaradt. 2018-ban Beppe Grillo reformok helyett szociális demagógiával kampányolt és győzött, de kormányra kerülve belátta, hogy az osztogatás finanszírozhatatlan.
Érthető, és hogy a bizonytalan többsége távol maradna az urnáktól. Itália azonban a világ 22 demokratikus országa közé tartozik, ahol a választási részvétel kötelezettség.[14] 1993 óta ugyan már nem kötődik szankció a távolmaradáshoz, 70-80 százalék mégis az urnákhoz járul. Szeptember 25-én este kiderül, kire adták a voksukat és igazolják-e a közvélemény-kutatók méréseit: ’Fratelli d’Italia’ (FdI) 25%, ’Partito Democratico’ (PD) 23%, ’Lega’ 14%, ’Movimento 5 Stelle’ (M5S) 11%, ’Forza Italia’ (FI) 7%, ’Azione’-’Viva Italia’ 7%, ’Alleanza Verdi e Sinistra’ 4%, ’Italexit’ 3,5%, ’Noi Moderati’ (NM) 1,5%, Centro Democratico (IC) 1,5%, ’+Europa’ 1,5%, ’Unione Popolare’ (UP) 1,5%.[15]
Dr. Petrus Szabolcs LL.M.
[1] Legge 3 novembre 2017, n. 165.
[2] „Nessuno dei due generi può essere rappresentato per più del 60 per cento sia nelle candidature nei collegi uninominali sia come capolista (ossia come primo nome nelle liste dei candidati) nei collegi plurinominali.”
[3] https://www.repubblica.it/politica/2022/07/29/news/berlusconi_russia_telefonate_ambasciatore_razov-359574890/
[4] https://www.repubblica.it/politica/2022/03/25/news/linterrogazione_della_lega_pagata_20_mila_euro_dai_russi-342734157/
[5] https://sog.luiss.it/sites/sog.luiss.it/files/LUISS_SOG_policybrief%2017.pdf
[6] https://www.corriere.it/politica/21_ottobre_09/meloni-con-me-non-c-posto-nostalgici-fascismo-sinistra-sempre-li-usa-come-utili-idioti-24c40cec-2871-11ec-8a6d-f17b9efd9487.shtml
[7] https://video.sky.it/news/politica/video/meloni-in-spagna-no-a-lobby-lgbt-si-a-famiglia-naturale-756127
[8] https://www.tgcom24.mediaset.it/politica/speciale-elezioni-2022/elezioni-meloni-sono-pronta-a-governare-questa-nazione-calenda-il-terzo-polo-crescera-e-cambiera-lo-scenario_54306102-202202k.shtml
[9] https://s-citizenship.com/socialmente/e-lezioni22-intervista-a-lorenzo-castellani/
[10] https://www.deutschlandfunk.de/italienwahl-100.html
[11] https://www.repubblica.it/politica/2022/07/25/news/sondaggi_politici_dopo_crisi_governo_fdi_pd_lega_m5s_draghi-359141743/
[12] https://www.money.it/sondaggi-politici-draghi-premier-preferito-berlusconi-davanti-letta
[13] https://stats.oecd.org/Index.aspx?DataSetCode=AV_AN_WAGE
[14] Art. 48 Costituzione italiana: „Sono elettori tutti i cittadini, uomini e donne, che hanno raggiunto la maggiore età. Il voto è personale ed eguale, libero e segreto. Il suo esercizio è dovere civico.”
[15] https://www.repubblica.it/politica/2022/08/30/news/sondaggi_politici_fratelli_ditalia_allunga_e_sfiora_il_25-363454879/
