Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az EUB döntése szerint az uniós jog még akkor sem jogosítja fel a tagállamokat arra, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezőket négyhetes időszakon túl határaikon vagy valamelyik tranzitzónájukban tartsák őrizetben, ha a nemzetközi védelmet kérelmezők nagyszámú érkezése lehetetlenné teszi a tranzitzónákban az eljárások lefolytatását e határidőn belül.
Az afgán házaspár ügye
FMS és FNZ afgán állampolgársággal rendelkező, nagykorú házastársak. 2019. február 5‑én menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be a röszkei tranzitzónában az Országos Idegenrendészeti Főigazgatósághoz (a továbbiakban: menekültügyi hatóság).
Kérelmük alátámasztására kijelentették, hogy körülbelül három éve, politikai okokból hagyták el Afganisztánt Törökország irányába, egy hónapra kiállított érvényes vízummal, valamint, hogy ezt a vízumot a török hatóságok hat hónappal meghosszabbították. Előadták azt is, hogy Magyarországra a Bulgária–Szerbia útvonalon átutazva léptek be első alkalommal, nem nyújtottak be menedékjog iránti kérelmet másik országban, valamint hogy sem bántalmazás, sem a 2011/95 irányelv 15. cikke értelmében vett súlyos sérelem nem érte őket ezekben az országokban.
A menekültügyi hatóság még aznap a röszkei tranzitzónát jelölte ki a kérelmezők szálláshelyéül, ahol azóta is tartózkodnak.
2019. április 25‑i egybefoglalt döntésében a menekültügyi hatóság érdemi vizsgálat nélkül utasította el FMS és FNZ menedékjog iránti kérelmét, és azt azon az alapon nyilvánította a menedékjogról szóló törvény alapján elfogadhatatlannak, hogy FMS és FNZ olyan harmadik országon keresztül érkezett Magyarországra, amelynek területén a menekültkénti elismerés alapjául szolgáló üldözésnek vagy a kiegészítő védelemben részesítés alapjául szolgáló súlyos sérelem veszélyének nem voltak kitéve és ezekben az országokban a megfelelő szintű védelem biztosított volt számukra. A hatóság döntése szerint a kérelmezők esetében nem kell alkalmazni a visszaküldés tilalmának elvét Afganisztánnal kapcsolatban, és elrendelte a a Szerbiába való kiutasításukat.
FMS és FNZ keresetet terjesztett elő az említett döntéssel szemben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, amely a keresetet a kérelmezők menedékjog iránti kérelme megalapozottságának vizsgálata nélkül utasította el.
Az elsőfokú idegenrendészeti hatóság ugyanezen a napon megkereste a Szerbiába történő visszafogadást intéző, illetékes rendőri szervet annak érdekében, hogy intézkedjen a kérelmezők Szerbia általi visszafogadásáról. Szerbia azonban nem fogadta vissza a területére a kérelmezőket, mivel nem jogellenesen léptek Szerbia területéről Magyarország területére, ekként pedig nem teljesülnek az Unió és Szerbia közötti visszafogadási megállapodás feltételei.
Ezt követően annak ellenére, hogy Szerbia nem fogadta vissza területére a kérelmezőket, a menekültügyi hatóság azon az alapon tagadta meg menedékjog iránti kérelmük megalapozottságának vizsgálatát, hogy a menedékjogról szóló törvény értelmében a valamely harmadik ország területére való visszafogadás megtagadása esetén a menedékjog iránti kérelem vizsgálatát csak akkor kell lefolytatni, ha a kérelmet elfogadhatatlanként elutasító határozat a „biztonságos származási ország” vagy a „biztonságos harmadik ország” fogalmán alapult.
Az elsőfokú idegenrendészeti hatóság a célország tekintetében módosította a menekültügyi hatóság 2019. április 25‑i egybefoglalt döntésében szereplő, kiutasítást elrendelő határozatot, és elrendelte a kérelmezők hatósági kísérettel foganatosítandó, Afganisztánba való kitoloncolását.
A kérelmezők egyfelől egy, az említett végzések hatályon kívül helyezése és a menekültügyi hatóság új eljárás lefolytatására kötelezése iránti keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság előtt, másfelől közigazgatási pert indítottak a kérdést előterjesztő bíróság előtt az elsőfokú idegenrendészeti hatósággal szemben, amelyben annak megállapítását kérték a bíróságtól, hogy ez a hatóság mulasztást követett el azzal, hogy a felperesek részére nem jelölt ki a röszkei tranzitzónán kívüli szálláshelyet.
Az iráni apa és fiának ügye
SA és kiskorú gyermeke, ifjabb SA iráni állampolgárok. 2018. december 5‑én menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be a röszkei tranzitzónában a menekültügyi hatósághoz. Kérelmük alátámasztása érdekében SA arra hivatkozott, hogy az Iráni Iszlám Köztársaságot két és fél évvel korábban hagyta el, mert elvált feleségétől, megismerkedett a keresztény vallással, de keresztnevet nem kapott, és mert gyermekkorában szexuális erőszakot kellett elszenvednie családtagjaitól. Azt is pontosította, hogy az őt a származási országának elhagyására kényszerítő indokok nem politikai jellegűek, illetve nem kapcsolódnak kisebbségi etnikai vagy vallási közösséghez való esetleges tartozáshoz, valamint, hogy a Törökország–Bulgária–Szerbia útvonalon érkezett Magyarországra.
SA azt is kijelentette, hogy miután az Iráni Iszlám Köztársaságot Törökország irányába elhagyta, tíz napot töltött ott, anélkül, hogy menedékjogot kért volna ebben az országban, majd körülbelül három hónapot tartózkodott Bulgáriában. Azt is állította, hogy miután azt a tájékoztatást kapta, hogy ha Bulgáriában nem nyújt be nemzetközi védelem iránti kérelmet, visszaküldik Iránba, ezért – akarata ellenére – menedékjog iránti kérelmet nyújtott be. Egyebekben azt állította, hogy Szerbiában több mint két évig tartózkodott anélkül, hogy ott menedékjog iránti kérelmet nyújtott volna be.
2019. február 12‑i egybefoglalt döntésében a menekültügyi hatóság SA és ifjabb SA menedékjog iránti kérelmét – a menedékjogról szóló törvény alapján, mint elfogadhatatlant, a kérelem megalapozottságának vizsgálata nélkül elutasította, és megállapította, hogy esetükben nem kell alkalmazni a visszaküldés tilalma elvét. Elrendelte Szerbiába való kitoloncolásukat, és megállapította, hogy Törökországban, Bulgáriában és Szerbiában nem voltak kitéve súlyos sérelem veszélyének vagy üldözésnek, valamint, hogy a megfelelő szintű védelem ott biztosított volt a számukra.
Az apa a saját és a fia nevében keresetet terjesztett elő a döntéssel szemben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, amely ezt a keresetet 2019. március 5‑i határozatával anélkül utasította el, hogy vizsgálta volna menedékjog iránti kérelmük megalapozottságát.
Szerbia azon döntéséről, Sa-t és fiát sem fogadta vissza a területére az elsőfokú idegenrendészeti hatóság a menekültügyi hatóság 2019. február 12‑i döntésében szereplő kiutasítási határozatot a célország tekintetében módosította, és elrendelte SA és ifjabb SA hatósági kísérettel foganatosítandó, az Iráni Iszlám Köztársaságba való kitoloncolását.
SA és fia ezért a fentiekhez hasonló közigazgatási pereket indított a menekültügyi hatósággal szemben.
A sürgősségi eljárásról
A kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy az EUB az előzetes döntéshozatalra utalásokat a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálja el. Kérelmének alátámasztása céljából ez a bíróság előadta, hogy FMS, FNZ, SA és ifjabb SA (a továbbiakban: kérelmezők) jelenleg de facto meg vannak fosztva szabadságuktól.
A sürgősségi eljárás feltétele, hogy az alapügyben érintett személy jelenleg meg van fosztva szabadságától, és további őrizetben tartása az alapeljárás kimenetelétől függ. E tekintetben az érintett személy helyzetét azon időpontra tekintettel kell értékelni, amelyben az előzetes döntéshozatalra utalás sürgősségi eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmet vizsgálják.
Az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint harmadik országbeli állampolgár idegenrendészeti fogdában való elhelyezése – akár nemzetközi védelem iránti kérelmének elbírálása során, akár kiutasítása céljából – szabadságelvonással járó intézkedést képez.
Az EUB szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések hatással lehetnek mind a kérelmezők, röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésének fenntartására, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították, mind pedig a származási országukba való kitoloncolásukat elrendelő határozatok bírósági felülvizsgálatára, ezért az EUB úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás iránti kérelmének.
Az EUB döntése
A célország módosításával kapcsolatos jogorvoslatról
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatok szerint, azt követően, hogy a menekültügyi hatóság mint elfogadhatatlanokat utasította el a kérelmezők által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmeket, és ezzel egyidejűleg elfogadta az őket Magyarország területének Szerbia irányába való elhagyására kötelező kiutasítási határozatokat, az elsőfokú idegenrendészeti hatóság módosította ezen utóbbi határozatokat, és arra kötelezte a kérelmezőket, hogy Magyarország területét Afganisztán, illetve Irán irányába hagyják el.
A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint a kérelmezők ezeket a módosító határozatokat csak oly módon tudták megtámadni, hogy azokkal szemben a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény szerint végrehajtási kifogást terjesztenek elő, valamint hogy e rendelkezés utolsó mondata értelmében az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóságnak az említett felperesek által előterjesztett végrehajtási kifogásokat elutasító döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye.
A 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése hatékony jogorvoslathoz való jogot biztosít az érintett harmadik országbeli állampolgár számára, hogy illetékes bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a független illetékes szerv előtt támadhassa meg a kiutasítási határozatokat, a tagállamok területére való beutazási tilalomról szóló határozatokat és a kitoloncolásról szóló határozatokat.
A 2008/115 irányelv 5. cikke értelmében, amennyiben az illetékes nemzeti hatóság kiutasítási határozatot tervez hozni, tiszteletben kell tartania többek között a visszaküldés tilalmának elvét.
Ezen elv tiszteletben tartását azon ország vonatkozásában kell értékelni, amelybe az érintett személy kiutasítását elrendelni tervezik. Ebből következik, hogy az illetékes nemzeti hatóságnak – mielőtt módosíthatná a célországot – ismételten értékelnie kell a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását, amely értékelésnek el kell különülnie attól, amelyet a korábbi kiutasítási határozat elfogadásakor kellett elvégeznie.
A korábbi kiutasítási határozat módosítása nem minősülhet ez EUB szerint a 2008/115 irányelv 8. cikke értelmében vett kitoloncolási határozatnak. A 8. cikkből ugyanis az következik, hogy a kitoloncolási határozatot a kiutasítási határozat végrehajtása céljából fogadják el, és annak ennélfogva tiszteletben kell tartania ezen utóbbi határozat tartalmát. Tehát a kitoloncolási határozat nem módosíthatja az általa végrehajtott kiutasítási határozatban említett célországot.
Az EUB megállapítása szerint a korábbi kiutasítási határozatban említett célország módosítása a 2008/115 irányelv 3. cikkének 4. pontja értelmében vett olyan új kiutasítási határozatot képez, amellyel szemben az érintett harmadik országbeli állampolgárnak rendelkeznie kell az ezen irányelv 13. cikkének (1) bekezdése szerinti hatékony jogorvoslathoz való joggal.
124 Ezért másodsorban az e 13. cikk (1) bekezdésében garantált jogorvoslat jellegét kell meghatározni.
Az EUB állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében említett hatékony jogorvoslat jellemzőit a Charta 47. cikkével összhangban kell meghatározni, amely értelmében mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.
A Charta 47. cikke arra kötelezi a tagállamokat, hogy az eljárás bizonyos szakaszában biztosítsák az érintett harmadik országbeli állampolgár számára a közigazgatási hatóság által elfogadott kiutasítási határozat bármiféle megtámadása érdekében a bírósághoz fordulás lehetőségét.
Tehát nem tartja tiszteletben a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében és a Charta 47. cikkében szereplő követelményeket az a nemzeti szabályozás, amely értelmében a kiutasításról szóló közigazgatási határozat címzettje nem tudja vitatni annak szabályszerűségét legalább egy bíróság előtt.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy a menekültügyi hatóság a rendészetért felelős miniszter irányítása alá tartozik, ekként pedig a végrehajtó hatalom része, ezért nem tekinthető független és pártatlan bíróságnak, így a hatékony jogorvoslathoz való jog nem volt biztosított.
A kérdést előterjesztő bíróság arra is választ várt az EUB-tól, hogy az uniós jog ilyen körülmények között megengedi‑e, hogy a kérdést előterjesztő bíróság megállapítsa, hogy hatáskörrel rendelkezik a kérelmezők által azon határozatok megsemmisítése iránt előtte indított keresetek elbírálására, amelyekkel az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóság elutasította a származási országukba való kitoloncolásukat elrendelő közigazgatási határozatokkal szemben benyújtott végrehajtási kifogásaikat.
Az EUB ítélkezési gyakorlata szerint a Charta 47. cikke önmagában elegendő, és azt nem kell uniós vagy nemzeti jogi rendelkezésekkel pontosítani ahhoz, hogy önmagában hivatkozható jogot biztosítson a magánszemélyek számára.
Ennélfogva a nemzeti bíróságoknak meg kell állapítaniuk, hogy hatáskörrel rendelkeznek az érintett személy által az uniós jogban számára garantált jogok védelme céljából indított kereset elbírálására, ha a nemzeti eljárási szabályok hasonló esetben nem biztosítanak ilyen keresetet.
Tehát az uniós jog elsőbbségének elve és a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jog annak megállapítására kötelezi a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkezik a közigazgatási határozatokkal szemben előterjesztett végrehajtási kifogásokat elutasító határozatok elbírálására, valamint arra, hogy szükség esetén mellőzze bármely, ezt tiltó nemzeti rendelkezés alkalmazását.
A biztonságos harmadik országokról
A 2013/32 irányelv 33. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok nem kötelesek megvizsgálni, hogy a kérelmező a 2011/95 irányelv értelmében nemzetközi védelemre jogosultnak minősülhet‑e, ha egy kérelem e rendelkezés értelmében elfogadhatatlannak minősül. A 2013/32 irányelv 33. cikkének (2) bekezdése kimerítően felsorolja azokat a helyzeteket, amelyekben a tagállamok valamely nemzetközi védelem iránti kérelmet elfogadhatatlannak tekinthetnek.
Az EUB úgy foglalt állást, hogy ki kell zárni azt, hogy a menedékjogról szóló törvény az ezen irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a), d) és e) pontjában előírt elfogadhatatlansági okok végrehajtását képezheti, mivel a jelen ügyekben kizárólag az említett irányelv 33. cikke (2) bekezdésének b) és c) pontjában említett elfogadhatatlansági okok vehetők figyelembe.
A 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének c) pontja értelmében a tagállamok elfogadhatatlannak minősíthetik a nemzetközi védelem iránti kérelmet, ha a kérelmező esetében olyan ország minősül az említett irányelv 38. cikke értelmében biztonságos harmadik országnak, amely nem tagállam.
Az EUB már korábban megállapította, hogy a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének c) pontjának alkalmazása a 38. cikk (1)–(4) bekezdésében előírt konjunktív feltételek tiszteletben tartásától függ.
Az EUB korábban úgy foglalt állást, hogy az a körülmény, hogy a nemzetközi védelem kérelmezője áthaladt valamely harmadik ország területén, önmagában nem képezhet az említett 38. cikk (2) bekezdése értelmében vett.
A 2013/32 irányelv 38. cikkének (2) bekezdése a tagállamokra nézve előírja a „biztonságos harmadik ország” fogalmának alkalmazását illetően, hogy meghatározzák az annak eseti alapon történő értékelését szolgáló módszereket előíró szabályokat, hogy az érintett harmadik ország megfelel‑e az ahhoz szükséges feltételeknek, hogy a kérelmező számára biztonságosnak lehessen tekinteni, valamint az említett szabályoknak biztosítaniuk kell e kérelmező azon lehetőségét is, hogy vitassa az e harmadik országgal meglévő kapcsolat fennállását, ha a nemzetközi védelem kérelmezőjének az érintett harmadik országon való puszta áthaladása e tekintetben elegendő vagy jelentős kapcsolatnak minősülne.
A 2013/32 irányelv 35. cikke első bekezdésének a) és b) pontja szerint a nemzetközi védelem egy adott kérelmezője esetében egy ország csak akkor tekinthető az első menedékjogot nyújtó országnak, ha ez az ország a kérelmezőt menekültként ismerte el, és a kérelmező még mindig igénybe veheti ezt a védelmet, vagy ha a kérelmező ebben az országban egyébként elegendő védelmet élvez, beleértve a visszaküldés tilalmának elvét is, feltéve, hogy ez az ország őt visszafogadja.
Az EUB-hoz benyújtott iratokból kitűnik, hogy az alapeljárásban szóban forgó nemzeti szabályozásban előírt elfogadhatatlansági ok alkalmazásának nem feltétele, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személy az érintett országban menekült jogállást vagy egyébként elegendő védelmet élvezzen, így szükségtelen lenne megvizsgálni az EU-n belüli védelem iránti igényt.
A kérelem hivatalból való újravizsgálása vagy ismételt kérelemként értékelése
A 2013/32 irányelvet a Charta 18. cikkével és a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elvével összefüggésben akként kell értelmezni, hogy a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság nem köteles hivatalból újból megvizsgálni azt a menedékjog iránti kérelmet, amelynek tárgyában jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasító határozatot hoztak azt megelőzően, hogy az említett határozat uniós jogba ütközését megállapították.
A 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontját akként kell értelmezni, hogy a Bíróság által hozott, az azon nemzeti szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét megállapító ítélet, amely lehetővé teszi egy nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásával kapcsolatos, az e rendelet értelmében vett új körülményt képez.
Egyebekben az említett rendelkezés nem alkalmazható a 2013/32 irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti ismételt kérelemre, amennyiben az eljáró hatóság megállapítja, hogy a korábbi kérelem jogerős elutasítása ellentétes az uniós joggal. Ennek megállapítása szükségszerűen kötelező ezen eljáró hatóságra nézve, amennyiben az uniós jogba ütközés az EUB valamely ítéletéből ered, illetve amennyiben azt járulékosan, valamely nemzeti bíróság állapította meg.
A nemzetközi védelmet kérelmezők őrizete
Az EUB ítélkezési gyakorlatra tekintettel először is hangsúlyozni kell, hogy ezen irányelv 2. cikkének h) pontja értelmében ez a fogalom kiterjed a kérelmező tartózkodásának olyan meghatározott helyre történő bármely, a tagállam általi korlátozására, ahol a kérelmezőt mozgásszabadságától megfosztják. Tehát az őrizet a mozgásszabadságtól való megfosztást, nem pedig annak puszta korlátozását feltételezi, és hogy ezt a megfosztást az jellemzi, hogy az érintett személyt egy maghatározott helyen különítik el a népesség többi részétől.
Az irányelv 8. cikkének (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy őrizetbe vételi intézkedés csak akkor rendelhető el, ha kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony. Egyebekben az említett irányelv 8. cikkének (4) bekezdése értelmében a tagállamok biztosítják, hogy nemzeti jogukban megállapítják az őrizet alternatíváival – úgymint a hatóságoknál való rendszeres jelentkezéssel, pénzügyi biztosíték letétbe helyezésével vagy egy kijelölt helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséggel – kapcsolatos szabályokat. Az őrizet ezen utóbbi alternatíváját akként kell érteni, hogy az visszautal a nemzetközi védelmet kérelmező mozgásszabadságának a 2013/33 irányelv 7. cikkében megengedett korlátozásaira, figyelemmel arra, hogy e cikk értelmében ezek a korlátozások nem érinthetik a kérelmező magánéletének elidegeníthetetlen terét, és azoknak kellő lehetőséget kell teremteniük az ezen irányelvben biztosított valamennyi kedvezményhez való hozzáférésre.
Az alapügyben foganatosított őrizetről
A főtanácsnok indítványa szerint a benyújtott iratokból az következik, hogy az alapeljárások felpereseinek a röszkei tranzitzónában való elhelyezése nem különbözik az őrizet rendszerétől.
A magyar kormány által az írásbeli észrevételeiben és a tárgyalás során felhozott érv, amely szerint az alapeljárások felperesei Szerbia irányába szabadon elhagyhatják a röszkei tranzitzónát, nem kérdőjelezheti meg azt az értékelést, amely szerint a kérelmezők tranzitzónában való elhelyezése nem különbözik az őrizet rendszerétől.
Egyrészről ugyanis az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból az tűnik ki, hogy a kérelmezők Szerbiába való esetleges belépését Szerbia jogellenesnek tekintené, következésképpen pedig, hogy a kérelmezők ott szankcióknak tennék ki magukat. Ennélfogva – különösen ezen ok miatt – nem lehet úgy tekinteni, hogy a felpereseknek tényleges lehetőségük van a röszkei tranzitzóna elhagyására.
Másrészről, amint azt a kérelmezők is hangsúlyozzák, Magyarország területének elhagyásával fennáll a kockázata annak, hogy a kérelmezők elveszítik minden lehetőségét annak, hogy Magyarországon menekült jogállást szerezzenek. A menedékjogról szóló törvény értelmében ugyanis új menedékjog iránti kérelmet csak a röszkei és a tompai tranzitzóna valamelyikében nyújthatnak be. Ezen túlmenően, ugyanezen törvényből következik, hogy a menekültügyi hatóság dönthet úgy, hogy megszünteti a nemzetközi védelem iránti eljárást, ha a kérelmező e két zóna valamelyikét elhagyja, valamint, hogy ez a határozat közigazgatási perben nem támadható meg.
Az őrizetnek a 2013/32 irányelvben és a 2013/33 irányelvben előírt körülményeiről
A kérdést előterjesztő bíróság arra is választ kívánt kapni, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a nemzetközi védelmet kérelmezőknek négy hetet meghaladó időtartamban egy tranzitzónában fenntartott őrizete.
Az EUB felhívta a figyelmet, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikkének (1) bekezdése felkínálja a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy határaikon vagy tranzitzónáikban különös eljárásokat állapítsanak meg annak érdekében, hogy döntést hozzanak az ezen irányelv 33. cikke alapján ezeken a helyeken benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmek elfogadhatósága tárgyában vagy az említett irányelv 31. cikkének (8) bekezdésében előírt valamely esetben e kérelem érdemét illetően, feltéve hogy ezek az eljárások tiszteletben tartják az ugyanezen irányelv II. fejezetében említett alapelveket és garanciákat. A 2013/32 irányelv 43. cikkének (2) bekezdése értelmében ezeket a különös eljárásokat észszerű határidőn belül kell lefolytatni, amellett, hogy ha a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító döntés négy héten belül nem születik meg, az érintett tagállamnak a kérelmező részére engedélyeznie kell a területére való belépést, a kérelmet pedig e négyhetes határidőn belül az általános eljárásnak megfelelően el kell bírálni.
A tagállamok számára ily módon megengedett, hogy arra kötelezzék a nemzetközi védelmet kérelmezőket, hogy legfeljebb négyhetes időszakban a határaikon vagy valamely tranzitzónájukban tartózkodjanak azt megelőzően, hogy döntést hoznának arról, hogy a kérelmező beléphet‑e az ország területére, ha kérelmük – a 2013/32 irányelv 33. cikke értelmében – elfogadhatatlan, illetve ha azt ezen irányelv 31. cikke (8) bekezdésének megfelelően nem kell megalapozatlannak nyilvánítani.
Ebből következik, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikke engedélyezi, hogy a tagállamok – az e 43. cikkben említett feltételek mellett és az ott előírt eljárások hatékony érvényesülésének biztosítása céljából – a 2013/33 irányelv 2. cikkének h) pontja értelmében vett „őrizetbe” vegyék a határaikra érkező nemzetközi védelmet kérelmezőket.
Az őrizet időtartama nem haladhatja meg a négy hetet. Ez az időszak abban az időpontban kezdődik, amikor a nemzetközi védelem iránti kérelmet a 2013/32 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése értelmében benyújtották, és ezt az időpontot kell az e kérelem megvizsgálására irányuló eljárás kezdő időpontjának tekinteni.
Ebből következik, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező tranzitzónában foganatosított, a kérelme – 2013/32 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerinti – benyújtásának időpontjától számított négyhetes időszakon túli őrizete nem igazolható ezen irányelv 43. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében.
A 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése tehát lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy nagyszámú nemzetközi védelmet kérelmező érkezésének sajátos helyzetében továbbra is alkalmazzák az e cikk (1) bekezdésében előírt eljárásokat, akkor is, ha túllépik azt a négyhetes időszakot, amelyen belül ezeket az eljárásokat ugyanezen cikk (2) bekezdése értelmében rendesen le kell folytatni.
Annak megkövetelésével, hogy ezeket a kérelmezőket rendes körülmények között helyezzék el, a 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése szükségszerűen kizárja, hogy őrizetüket fenntarthassák. A nemzetközi védelmet kérelmezők rendes elhelyezésének körülményeire ugyanis a 2013/33 irányelv 17. és 18. cikke az irányadó, amelyek értelmében főszabály szerint minden nemzetközi védelmet kérelmező jogosult a számára a szállást lehetővé tevő pénzjuttatásra vagy az idegenrendészeti fogdától eltérő helyen, természetben biztosított szálláshelyre.
Tehát a 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése még akkor sem jogosítja fel a tagállamokat arra, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezőket négyhetes időszakon túl határaikon vagy valamelyik tranzitzónájukban tartsák őrizetben, ha a nemzetközi védelmet kérelmezők nagyszámú érkezése lehetetlenné teszi az ezen irányelv 43. cikkének (1) bekezdésében említett eljárások e határidőn belüli alkalmazását.
A magáról gondoskodni nem tudó őrizetbevétele
Elsősorban meg kell állapítani, hogy a 2013/33 irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdése kimerítően sorolja fel azokat a különböző indokokat, amelyek igazolhatják a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetbe vételét, azonban ezek egyike sem vonatkozik azon nemzetközi védelmet kérelmező esetére, aki nem tud saját magáról gondoskodni.
Az EUB szerint az anyagi fedezettel nem rendelkező nemzetközi védelmet kérelmező számára nyújtani kell vagy egy, a szállását lehetővé tevő pénzjuttatást, vagy pedig természetbeni szálláshelyet az ezen irányelv 18. cikkében említett valamelyik helyen, amelyeket nem szabad összetéveszteni az ugyanezen irányelv 10. cikkében említett idegenrendészeti fogdákkal. Ennélfogva az anyagi fedezettel nem rendelkező nemzetközi védelmet kérelmező számára az e 18. cikk értelmében vett természetbeni szálláshely biztosítása nem eredményezheti a kérelmezőnek a mozgásszabadságától való megfosztását.
Az EUB azt is megállapította, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét igazságügyi vagy közigazgatási hatóságok írásban rendelik el, és az őrizetbe vételt elrendelő intézkedésben egyebekben fel kell tüntetni az őrizet alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokokat.
A fentiekből következik, hogy a 2013/33 irányelv 8. cikkének (2) és (3) bekezdésével, valamint 9. cikkének (2) bekezdésével ellentétes, ha a nemzetközi védelmet kérelmezőt anélkül veszik őrizetbe, hogy előzetesen vizsgálták volna ezen intézkedés szükségességét és arányosságát, valamint anélkül, hogy sor került volna az ezen őrizet alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokokat feltüntető közigazgatási vagy igazságügyi határozat elfogadására.
Harmadsorban, a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdésének első albekezdése megköveteli, hogy amennyiben a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét közigazgatósági hatóság rendeli el, a tagállamok gondoskodjanak arról, hogy az őrizet jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát hivatalból és/vagy az őrizetbe vett személy kérésére mielőbb elvégezzék. Ezért a 2013/33 irányelv 9. cikkének (3) és (5) bekezdésével ellentétes, ha egy tagállam nem írja elő a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségének semmiféle bírósági felülvizsgálatát.
A kiutasítási őrizetről
Az EUB a 2008/115 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése alapján megállapította, hogy harmadik országok valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizete – olyan más elégséges, de kevésbé kényszerítő intézkedés hiányában, amely hatékonyan alkalmazható – kizárólag akkor igazolható, ha arra ezen állampolgár kiutasításának előkészítése és/vagy a kitoloncolásának végrehajtása céljából kerül sor, különösen ha fennáll a szökés veszélye, vagy az említett állampolgár meghiúsítja vagy akadályozza a kiutasítás előkészítését vagy a kitoloncolási eljárást.
A tagállamok így őrizetbe vétel útján kizárólag abban az esetben foszthatják meg a szabadságától az érintettet, ha az egyes konkrét helyzetek értékelésére tekintettel a kiutasítási határozat kitoloncolás formájában történő végrehajtását veszélyezteti az érintett magatartása.
Teház az a körülmény, hogy a harmadik országbeli állampolgár kiutasítási határozat hatálya alatt áll, és nem tud saját magáról gondoskodni, nem elegendő ahhoz, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikke alapján őrizetbe vegyék.
A 2008/115 irányelv 15. cikkének (2) bekezdéséből következik, hogy az őrizetet írásban, az annak alapjául szolgáló tényállás ismertetésével és jogi indokolással ellátva közigazgatási vagy igazságügyi hatóságoknak kell elrendelniük.
A fentiekből következik, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az, ha harmadik országok valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizetére anélkül kerül sor, hogy előzetesen vizsgálták volna ezen intézkedés szükségességét és arányosságát, valamint anélkül, hogy elfogadtak volna egy, az őrizetbe vételről szóló, az őrizet alapjául szolgáló tényállás ismertetésével és jogi indokolással ellátott határozatot.
A jogellenes őrizet következményeiről
A 2008/115 irányelv 15. cikke (2) bekezdésének utolsó albekezdése és a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdésének utolsó albekezdése kifejezetten akként rendelkezik, hogy amennyiben az őrizet nem jogszerű, az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani.
Ebből az EUB szerint az következik, hogy ilyen esetben a nemzeti bíróság számára lehetségesnek kell lennie, hogy a közigazgatási hatóság őrizetbe vételt elrendelő határozatát a saját határozatával váltsa fel, valamint hogy határozatot hozzon vagy egy, az őrizet alternatívájának minősülő intézkedésről, vagy az érintett személy szabadon bocsátásáról. Az őrizet alternatívájának minősülő intézkedés elrendelése azonban csak akkor irányozható elő, ha az érintett személy őrizetét igazoló ok érvényes volt, és továbbra is az, de ezen okra tekintettel az őrizet nem vagy már nem tűnik szükségesnek vagy arányosnak.
Tehát a 2008/115 irányelv 15. cikkének (2) bekezdése és a 2013/33 irányelv 9. cikkének (3) bekezdése feljogosítja a kérdést előterjesztő bíróságot arra, hogy elrendelje a kérelmezők haladéktalan szabadon bocsátását, ha úgy véli, hogy az alkalmazandó uniós jogi rendelkezésekkel ellentétes őrizetet képez a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésük, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.
Ez EUB felhívta a figyelmet, hogy a szabadon bocsátását követően a kérelmezők továbbra is nemzetközi védelmet kérelmezőknek minősülnek, így a befogadás anyagi feltételei körében a kérelmezőknek szállást lehetővé tevő pénzjuttatást vagy természetbeni szálláshelyet kell biztosítani.
A 2013/33 irányelv 26. cikke megköveteli, hogy azok a nemzetközi védelmet kérelmezők, akiknek az őrizetét megszüntették, a nemzeti jog értelmében hatáskörrel rendelkező bíróság előtt hivatkozhassanak a számukra a szállást lehetővé tevő pénzjuttatás biztosításához vagy természetbeni szálláshely biztosításához való jogukra, mivel az uniós jog értelmében ez a bíróság rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy végleges határozatának meghozataláig ideiglenes intézkedéseket hozzon.
