Kettős mérce az Európai Unió Bíróságán

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ellentmondásosnak tűnik két idei luxemburgi ítélet: Ausztriában egy ügyész is kiállíthat európai elfogatóparancsot, míg Németországban csak egy bíró.

A német ügyészek pártosak

Nem biztosított kellő mértékben a német ügyészek függetlensége a végrehajtó hatalomtól, ezért a jövőben nem állíthatnak ki európai elfogatóparancsot – ítélkezett a luxemburgi székhelyű Európai Unió Bírósága (EUB) tavasszal.[1]

Nem biztosított a függetlensége amennyiben a nemzeti jogszabályok utasítási jogot adnak a végrehajtó hatalomnak az európai elfogatóparancs kibocsátására jogosult szervezetek, illetve tisztségviselők felé. Az európai elfogatóparancsot kiállító hatóság pártatlanságát akkor is garantálni kell, ha a kibocsátás egy korábbi, bíróság által kiállított nemzeti elfogatóparancson alapul – áll a luxemburgi ítéletben. A szigorú feltételt az európai elfogatóparancsról szóló uniós kerethatározat 6. cikkének 1. bekezdéséből vezette le a Nagytanács.[2] Ez a rendelkezés csak annyit fektet le, hogy a kibocsátás a tagállam nemzeti jogában meghatározott igazságügyi hatóság illetékességébe tartozik. Az EUB szerint a hatóság igazságügyi jellegéből függetlensége következik.

Az ítélet értemében a szigorú feltételnek nem felelnek meg a német ügyészek. A német jogszabályok ugyanis megengedik, hogy a tartományi igazságügyi miniszterek általános, vagy akár egyedi ügyekre vonatkozó utasítást adjanak az ügyészeknek.

Német reakciók

A berlini kormány értetlenséggel fogadta a döntést, tekintettel arra, hogy az ügyészek által kiállított európai elfogatóparancsok alapjául minden esetben egy bíró által kiállított elfogatóparancs szolgál.

A Német Bírák Szövetsége (DRB – Deutsche Richterbund) jó alkalomnak tartotta az EUB ítéletét a német bírósági törvény átfogó reformjára. Az igazságügyi miniszterek utasítási jogának megszűntetését javasolta, különösen egyedi ügyekben. A szervezet elnöke, Jens Gnisa szerint kiderült, hogy a német ügyészségi szervezet nincs összhangban az európai standarddal.

Carsten Löbbert, az Új Bíróegyesület (Neue Richtervereinigung) szóvivője úgy vélte, az egész német igazságügyi szervezetre kihat a luxemburgi megállapítás, amely szerint, ha egy szervezet függetlensége nem garantált, nem tekinthető igazságügyi hatóságnak. A német igazságszolgáltatás rendszerének egészét megrázó megállapítás, amellyel összefüggésben Löbbert a német jogszolgáltatás „szervezeti élethazugságáról” beszélt.[3] Ezzel harmonizál, hogy az EUB főtanácsnoka az eljárásban elhangzott zárszava szerint „régóta várt az alkalomra, hogy véleményt mondhasson a német ügyészi szervezetről”. Azonban tőle eltérően az EUB bírái nem illették általános kritikával a német ügyészséget.

Ausztria más tészta

Németország elmarasztalása után nagy meglepetés volt az október elejei, Ausztria vonatkozásában hozott határozat.[4] Ez egy előzetes döntéshozatali eljárásban született, amit éppen a tavasszal elmarasztalt Németország egyik bírósága indított. Egy osztrák ügyész által kiállított európai elfogatóparancs került egy berlini bíróság asztalára. Az eljáró bíró arra a kérdésre várt választ, hogy az osztrák rendszer garantálja-e az ügyészek függetlenségét, amely nélkül – tekintettel a tavaszi ítéletre – nem minősülnének az elfogatóparancs kiállítására jogosult igazságügyi hatóságnak.

Habár az osztrák szakminiszter is rendelkezik általános és egyedi ügyekre vonatkozó utasítási joggal, az EUB mégis az uniós joggal összeegyeztethetőnek tartja, ha Ausztriában ügyész állítja ki az európai elfogatóparancsot. Arra hivatkoztak, hogy az osztrák ügyész aktusát mindig szerteágazó bírói vizsgálat előzi meg.

Luxemburg szerint a kerethatározat követelményei teljesülhetnek ügyészi kiállítás esetén is, ha azt megelőzően egy bíró tartalmilag megvizsgálta és jóváhagyta a határozattervezetet. Erről akkor lehet beszélni, ha a bírónak „hozzáférése volt minden ügyirathoz” és „objektíven megvizsgálta, hogy az elfogatóparancs kiállításának feltételei fennállnak-e, valamint, hogy eleget tesz-e az arányosság követelményének”.

A német ítélet újraértelmezése

Az Ausztria vonatkozásában hozott ítéletből levonható az a következtetés, hogy az igazságügyi miniszter utasítási joga önmagában nem sérti az európai jogot. Fontos, hogy a szabadságkorlátozással járó döntések esetén, például elfogatóparancs kibocsátásakor a bíróságé legyen a végső szó.

A német kormány fellegezhet. Nem kell átalakítania az ügyészségi rendszert. Legalábbis Luxemburg nem kényszeríti erre. Az európai elfogatóparanccsal összefüggő eljárásokban is maradhat a nyáron elfogadott, akkor még ideiglenesnek gondolt szabály. A szövetségei igazságügyi miniszter júniusban utasította tartományi kollégáit, hogy a belső iránymutatások módosításával gondoskodjanak arról, minden németországi elfogatóparancson szerepeljen egy bíró aláírása.

Akik tavasszal üdvözölték Németország elmarasztalását, most értetlenségüket fejezték ki az osztrák ítélet kapcsán. Hozzátették, a luxemburgi döntésektől függetlenül fennállnak a kifogásaik a német ügyészi rendszerrel szemben, és szükségesnek tartják az átfogó reformját. Mindenekelőtt az ügyészi függetlenség biztosítását.

További fontos ítéletek

Más nagy horderejű luxemburgi határozatok is születtek az európai elfogatóparanccsal összefüggésben az utóbbi időben. Október közepén a romániai fogva tartás körülményeivel összefüggésben ítélkeztek.[5] Eszerint, ha egy bíróság tudomására jut, hogy az elfogadóparancsot kiállító országban a börtönviszonyok embertelenek, az átadás jóváhagyása előtt pontos képet kell alkotnia a helyzetről.

Az EUB ítéletének hosszú németországi előzményei vannak. A döntés alapjául szolgáló eljárást a Hamburgi Fellebbviteli Bíróság (OLG Hamburg) kezdeményezte. Először jóváhagyta egy németországi szabadságvesztését töltő román állampolgár átadását hazájának különböző okirathamisítási és vagyon elleni bűncselekmények miatt. A Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) azonban megsemmisítette a határozatot, és arra kötelezte a hamburgi kollegákat, kezdeményezzenek előzetes döntéshozatali eljárást az EUB előtt.[6] Azt kellett megtudakolni, mennyire alaposan és miként kell vizsgálni a külföldi fogva tartás körülményeit. Ezen túl a BVerfG álláspontja szerint az EUB-nak tovább kellene pontosítania, hogy az EU Alapjogi Chartájából milyen fogva tartási minimálkövetelmények vezethetők le, amelyek nem teljesülése esetén meg kell tagadni az átadást.

Az OLG a börtönkörülményekkel összefüggésben leginkább arra volt kíváncsi, hogy az Alapjogi Chartából levezethető-e egy minimális cellaméret és felszereltségi követelmény, továbbá, mennyi testmozgást kell biztosítani a fogvatartottaknak.

Az EUB főtanácsnoka, Campos Sánchez-Bordona álláspontja szerint a bíróság korábbi, elsősorban magyar vonatkozású döntéseiben már válaszolt ezekre a kérdésekre. Csak a cella minimális méretét tartotta szükségesnek tisztázni. Ezt az EUB-nak attól függetlenül le kellene fektetnie, hogy a Chartából egy pontos szám nem vezethető le.

A bírák többségében követték a főtanácsnoki állásfoglalást. Kimondták, hogy az átadás előtt alaposan meg kell vizsgálni a fogva tartási körülményeket. Ennek során az eljáró bíróságnak fel kell vennie a kapcsolatot az elfogatóparancsot kiállító ország bv-szerveivel és a konkrétumokba menően kell garanciát kérni tőlük az európai jogszabályokban és ítéletekben lefektetettek teljesülésére. Ehhez tartozik a cella mérete, felszerelése és a testmozgási lehetőségek. Az EUB megnevezte a jogalapot, az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 3. cikke szerint kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát. A számokkal és az egzakt követelményekkel azonban adós maradt.

Az EUB lefektette, hogy a jogállamiság követelményeinek mindenben megfelelő panasztételi lehetőség a fegyencek számára és a hatósági kontroll nem helyettesíti a megfelelő börtönkörülményeket.

A konkrét ügyre vonatkozóan annyit jegyeztek meg a bírák, hogy „erős a gyanú az embertelen bánásmódra a román bv-intézetekben, tekintettel arra, hogy a többágyas cellákban kevesebb, mint 3 négyzetméter jut egy fogvatartottra.”

Az EUB azonban kiemelte, hogy a rossz börtönkörülmények önmagukban nem akadályozzák az igazságügyi együttműködést. Megalapozzák ugyan egy-egy átadás megtagadását, de nem adnak okot a tagállamok közötti kölcsönös bizalom és a határozatok kölcsönös elismerése elvének megkérdőjelezésére. Figyelemre méltó kijelentés. Meg kellene bízni egy olyan tagállam hatóságaiban, ahol a bv-szervek embertelenül bánnak a fogvatartottakkal?!

Az EUB által korábbi, Magyarország[7] és Románia[8] vonatkozásban hozott határozatai is kimondták, hogy „az általában rossz fogva tartási körülmények” nem adnak elegendő okot egy európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására. A jogsértésnek, illetve veszélyének a konkrét ügyben kell fennállnia.[9] Ez az ítélet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) hasonló tényállású ügyekben hozott határozataira figyelemmel született.[10]

A lengyelektől semmi nem jó?

Egy másik nagy horderejű ítéletben, 2018 júliusában az EUB kimondta, hogy a vitatott varsói igazságügyi reformra való tekintettel meg lehet tagadni a lengyel hatóságok által kiállított elfogatóparancsok végrehajtását.[11] Egy általános megtagadás azonban nem lehetséges. A konkrét ügyben kell vizsgálni, hogy sérül-e, illetve veszélyben van-e az érintett személy fair eljáráshoz fűződő joga, és hogy független-e az ügyben eljáró bíróság. Ennek megítélése – a szükséges információk beszerzése után – az elfogatóparanccsal megkeresett tagállam bíróságának feladata.

A bírák az EB főtanácsnokának záróindítványát követték ítéletükben. Evgeni Tanchev szerint az Európai Bizottság 2017. decemberi jelentése értelmében Lengyelországban általában veszélyben van a bírói függetlenség és nem garantált a fair eljárás, ami miatt a testület az Európai Tanácsnál kezdeményezte az EUMSzSz 7. cikke szerinti, a jogállamiság és a demokrácia elveinek megsértése miatti eljárás megindítást.[12] Így joggal merülhet fel, hogy az európai elfogatóparancsokkal érintett személyek jogsérelmet szenvednek – érvelt Tanchev. Az absztrakt veszély azonban nem elengedő. A végrehajtás megtagadásához az alapjogsértésnek, illetve veszélyének a konkrét ügyben kell fennállnia.

Lábjegyzetek:

[1] EUB-ítélet, 2019.05.27., Az. C-508/18.

[2] A Tanács az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról kerethatározata, 2002.06.13., 2002/584/IB.

^[3] https://www.lto.de/recht/justiz/j/eugh-europaeischer-haftbefehl-deutsche-staatsanwaelte-nicht-unabhaengig/

^[4] EUB-ítélet, 2009.10.09., Az. C-489/19 PPU.

^[5] EUB-ítélet, 2019.10.15., Az. C-128/18.

^[6] Beschl. v. 19.12.2017, Az. 2 BvR 424/17.

^[7] EUB-ítélet, 2018.07.25., C-220/18 PPU.

^[8] EUB-ítélet, 2016.04.05., Az. C-404/15 u. C-659/15.

^[9] EUB-ítélet, 2016.04.05., Az. C-404/15 és C-659/15

^[10] Románia vonatkozásban: ítélet, 2014.06.10, Az. 22015/10, 13054/12, 51318/12, 79857/12; Magyarország vonatkozásban: ítélet, 2015.03.10., Az. 14097/12, 45135/12, 73712/12, 34001/13, 44055/13 und 64586/13

^[11] EUB-ítélet, 2018.07.25., Az. C-216/18 PPU

^[12] COM (2017) 835 final 2017/0360 (NLE), 20.12.2017

---