Hajlamosak vagyunk a zaklatásos szituációkat két személy közötti konfliktusként, vagy sokszor csak nézeteltérésként aposztrofálni – fogalmaz alábbi írásának felvezetőjében a szerző. Célja, hogy rámutasson egyrészt arra, a résztvevők száma ritkán redukálható kettőre, másrészt óvatosságra inteni a konfliktus szó használatával kapcsolatban.
Rendszeresen bemutatok egy modellt a csoportjaimnak, ami azok számára, akik iskolai közegben, a kortársbántalmazás (iskolai bullying) kontextusában dolgoznak, ismerős lehet. Az oktatási projektekben a megelőzési programok által kedvelt, az alábbiakban látható ábra (Dan Olweus, A zaklatás köre) sokat segít a gyerekeknek, fiataloknak, hogy a közösségben megtalálják a felelősségüket, a lehetőségeiket egy-egy olyan szituációban, amikor valamelyik társuk sérül, bántalmazás célpontjává válik.
Meggyőződésem, hogy e „feltérképezés” a felnőtt korosztálynak is éppen annyira hasznára válik. A különbség abban rejlik, hogy felnőttként, munkavállalóként ritkán van alkalmunk tudatosan csoportdinamikai dimenziókkal dolgozni. Akiknél erre megvan a lehetőség, ott nagyon hasznosnak találom azzal a kérdéskörrel foglalkozni, hogy kik is veszik körül a zaklatásos élethelyzet főszereplőit, adott esetben hova tudjuk magunkat pozicionálni. Fel tudjuk-e mérni akár egy-egy múltbéli esetre visszagondolva azt, milyen szerepkörben is váltunk részeseivé egy zaklatásnak. A tudatosítás ebben az esetben is kiindulópontjává válhat sok mindennek; például elkezdünk azon gondolkozni, mi tartott minket vissza attól, hogy határozottan odalépjünk a másik mellé, vagy, hogy rádöbbenjünk arra, a zaklató viselkedése nem is áll olyan távol attól, ahogyan mi is működünk (saját szemünkkel látva, a fogadó fél miként áll előttünk megszégyenülve, elvörösödve).
A svéd-norvég pszichológus-kutatóprofesszor Olweus tapasztalatai, illetve elmélete szerint mindazok, akik közvetett vagy közvetlen kapcsolatba kerülnek a zaklatóval, illetve az áldozattal (én nem használom ez utóbbi kifejezést, helyette célpontot vagy fogadó felet szoktam említeni), azok az ábrán látható szerepkörök valamelyikébe sorolhatók. Talán kialakulnak tendenciák, hogy valaki jellemzően melyik szerepet választja, melyikbe kerül – ezen is érdemes elgondolkodni –, ugyanakkor nem árt konkrét szituációkat kielemezni. Korábbi írásomban részleteztem a tanúk szerepét, akik eme ábra alapján ennyiféleképpen válhatnak a történet szereplőivé.
Van, aki védelmezőként képes ott és akkor beavatkozni, támogatni, bármilyen módon, ami önazonos – úgy, ahogyan ő tud. Van, akiben megvan a potenciál, szeretne segíteni – de ott és akkor nem megy. Lehet, hogy közben együttérzéséről tesz tanúbizonyságot, jelenlétével vagy arckifejezésével igyekszik jelezni ezt, ám kifejezetten nem jelenik meg a külvilág (a körülállók) számára az, hogy ő kiáll a másik mellett. És vannak a passzívan támogatók; ezt arra mondjuk: aki az eset után megy oda, vagy hívja fel a sérelmet elszenvedett felet, ír rá a belső kommunikációs csatornán, de ilyen az a barát, családtag, coach is, akinek el lehet mesélni, hogy mi történt, aki figyelmesen meghallgat. Magamat például jogi tanácsadóként, coach-ként idesorolom. A közönyös bámészkodó az, aki az utcán is elmenne a földön fekvő, nehezen megítélhető állapotban levő embertársa mellett; aki közlekedik tovább, inkább nem néz oda, nem vesz tudomást a történtekről, hiszen nem az ő dolga, ami ott zajlik. Feleslegesen nem akar beleavatkozni semmibe, egyébként is, éppen siet valahová.
Amikor szervezetikultúra-fejlesztésről beszélünk, azon dolgozunk, a munkavállalók figyeljenek egymásra, hogy mindannyian jól legyünk, és felismerjük a közös felelősséget abban, együttesen vagyunk letéteményesei az egészséges légkörnek. Elmondjuk, hogy valahol itt kezdődik a munka; lépjünk ki a közönyös bámészkodó szerepköréből. Miközben vannak olyan szerepek, melyek a zaklató fél értékrendjéhez, attitűdjéhez kapcsolódnak. A csatlósok aktívan közreműködhetnek a zaklató magatartásban, gondoljunk egy kifigurázási folyamatra, amikor többen űznek gúnyt valakiből. Tapasztalatom szerint óvatosnak kell lennünk a poénkodással, a viccelődéssel, mert az nagyon könnyen átfordulhat megalázásba, megszégyenítésbe. Van, amikor a zaklató körül olyanok is feltűnnek, akik képesek egyetérteni a történésekkel – netán még tetszik is nekik például a stílus –, de ők maguk inkább csak élvezik, jól érzik magukat a helyzetben; nem tesznek megjegyzést, maguk nem valósítják meg aktívan a zaklatás ernyője alá sorolható elemeket.
A szerepkörökből ki-és belépés életszerű; van, hogy egy tíz évvel ezelőtti esetre visszagondolva azt mondanám, ha ma történne hasonló, egészen másképpen tudtam volna fellépni. Tudunk példát arra, hogy az áldozatokból lesznek a legaktívabb védelmezők, vagy, hogy az általában bámészkodó egy napon útját állja egy zaklatónak, és azt mondja: ne tovább. A csatlósok is felébredhetnek, és átállhatnak a támogatói oldalra. Erős önismeret, önérdek-érvényesítési képesség kell ahhoz, hogy kiálljunk a másik mellett. És természetesen komoly önbizodalom, vagy egy olyan értékrend felvállalása, ami fontos számunkra. Az emberi méltóság ugyanis elidegeníthetetlen.
Ígértem egy gondolatkört a zaklatásos helyzetekkel kapcsolatos konfliktus szó használatáról. Konfliktusról akkor beszélünk, amikor érdekellentét áll fenn a felek között; mindkettőnek megvan a maga igaza: meggyőzni a másikat. Megosztom a saját álláspontomat, a másik az övét – a kettő ütközik, szembe megy. Érvelünk, vitázunk, még az is lehet, hogy indulatosan is elhangzanak szavak, mert lendületben vagyunk. Amikor viszont zaklatásról beszélünk, ott nem adom meg a másiknak a tiszteletet, nem tartom tiszteletben a méltóságát, hanem leuralom, dominálom, megszégyenítem. Ellenséges és támadó vagyok vele szemben – sérelmet okozok. (Miközben nem feltétlenül ez a célom, attól ugye ő még megélheti sérelmesnek.) Tehát, amíg egy konfliktus úgynevezett normális keretek között zajlik – normál hangnemben, egymás meggyőzése céljából –, az nem zaklatás. Ugyanakkor, ha a másik méltóságát figyelmen kívül hagyom, sérelmet okozok, bántok, az pedig nem konfliktus. A nézeteltérés ugyanez. Nagyon fontos, hogy nevén nevezzük a történéseket. Ez egészen pontosan olyan, mint amikor szerelemféltésről szól a fáma, ahelyett, hogy szándékos emberölésről beszélnénk, aminek motívumai közé sorolhatjuk, hogy valaki nem tudja feldolgozni, ha elveszített egy fontos szereplőt az életéből.
