Szeptemberben új Bundestagról, azaz szövetségi törvényhozásról döntenek a németek. A magyar választási rendszert ’89/’90 fordulóján a német mintájára alakították ki. Érdemes tehát áttekinteni, hogy néz ki a német szabályozás, miben tér el a magyartól, különösen annak néhány évvel ezelőtti, jelentős módosítása óta.
Két tény vitathatatlan: A német Szövetségi Alkotmánybíróságba (BVerfG) vetett kiemelkedően magas társadalmi bizalom a testület politikai függetlenségén nyugszik.[1] Egyidejűleg a testület számos ítélete kényes politikai témákat érint. De vajon feszül-e ellentmondás a két megállapítás között?
Az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat régtől fogva munkát adott a jogalkotónak a német kultúrkörben. Évszázadokon keresztül, mint büntetni rendelt magatartási forma, majd, mint párkapcsolatok magánjogilag szabályozandó különös esete. Miután Merkel kancellár váratlan nyilatkozata hatására a német törvényhozás rekordsebességgel megnyitotta a házasságot az azonos nemű párok számára is, a homoszexualitás megszűnt speciálisan szabályozott jogi kategóriának lenni. A következőkben az ide vezető hosszú útról adok áttekintést.
Megtartott és meg nem tartott népszavazások többször határozták meg a magyar politikai közbeszédet az elmúlt években. Ezzel párhuzamosan a népszavazások kiírásának feltételei, és az érvényességi, valamint eredményességi előírások jelentősen szigorodtak, ami nem kevés vitát váltott ki. Ezért is érdemes megismerkedni a német szabályozással, hisz mind a Weimari Köztársaság Alkotmánya, mind pedig a hatályos német Alaptörvény sok vonatkozásban példaként szolgált sok ország, így a magyar jogalkotó számára is.
A menekültkérdés körül zajló forró vitában a legtöbb féligazság és tévhit a menedékkérők számára nyújtott szociális ellátásokkal kapcsolatban él. Ezért a menedékjog németországi történetének bemutatása és az aktuális eljárásjogi szabályok összefoglalása után szerzőnk a menedékkérők számára nyújtott juttatásokról ad áttekintést a Jogászvilág olvasóinak.
Miként viszonyuljunk a demokrácia adta szabadságot kihasználva szerveződő, de a rendszer megdöntésére törekvő, szélsőséges pártokhoz? – ez a demokráciák egyik klasszikus dilemmája. Különösen kényes a kérdés Németországban, ahol a nemzetiszocialisták 1933-ban demokratikus úton kerültek hatalomra, majd a Weimari Köztársaság jogszabályait betartva diktatúrát vezettek be, és egyik első intézkedésükkel betiltottak az ellenzéki pártokat. A téma aktualitását a német Szövetségi Alkotmánybíróság nemrégiben hozott ítélete adja, az egyetlen, országos szervezettel rendelkező, a nácizmus eszméivel részben nyíltan azonosuló párt, az NPD feloszlatása ügyében.
Ismét a figyelem középpontjába került a végtelenbe nyúló szappanoperára hasonlító vita a németországi autópályák fizetőssé tételéről. Minthogy a téma az európai uniós jog egyik pillérét, az egyelő bánásmód elvét érinti, nem csak azok számára érdekes, akik rendszeresen járnak személyautóval legfontosabb gazdasági partnerünkhöz.
Aláírásra vár az EU és az Egyesült Államok között kötendő szabadkereskedelmi és befektetési egyezmény (TTIP) kistestvére, a CETA, amely Kanada és az EU között hozna létre egy szabad kereskedelmi övezetet. Ennek ellenére eddig jóval kevesebb szó esett róla, mint a TTIP-ről, habár a két egyezmény tartalma, és az általunk felvetett problémák nagyon hasonlóak. Mi több, az Európai Bizottság szándéka szerint a CETA minden későbbi szabadkereskedelmi megállapodás mintájául szolgálna. A kereskedelmi egyezmény számos (alkotmány)jogi kérdést vet fel, minek folytán a német Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) napirendjére is felkerült a megállapodástervezet.
