Sándor mester (1220–1287)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A tatárjárásról és egy hősről szól a következő történet: Sándor mesterről, György comes (megyeispán) fiáról. De mielőtt az ő életéről mesélnék, egy kevés szót ejtsünk az akkori időkről.

I.

Az 1236. évben IV. Béla királyunk uralkodása alatt visszatért Juliánus Domonkos-rendi szerzetes – aki az őshazában maradt rokonainkat kereste társaival – hírt és Batu kán fenyegető levelét hozta. Ebben a levélben önkéntes megadásra szólította fel Bélát, akire elsősorban azért neheztelt, mert oltalmába vette a tatárok elől menekülő kunokat, Kötöny fejedelmük vezetésével.
A kunok nomád állattenyésztő, vándorló nép volt, ezért sok összetűzés volt a földművelő magyarokkal. A harcok során megölték Kötöny fejedelmet, erre a kunok kivonultak az országból, holott segítettek volna a tatárok ellen.
A tatárok Kijev elfoglalása után hazánk felé törtek. A határőrséget szétszórták. Előrenyomulásukat Béla nem tudta megállítani, noha az országos mozgósítás révén tekintélyes sereg állt rendelkezésére. Egységes és erélyes vezetést nélkülöző serege 1241. április 11-én a Sajó melletti Mohi falunál súlyos vereséget szenvedett.
Elszánt, vad, harcra jól kiképzett mongol katonák tízezrei özönlötték el az országot és szinte akadály nélkül rohanták le a már szépen megmunkált földeket.
A kis falvak, közepén templommal, mind áldozatul estek a kegyetlen gyilkolásnak, gyújtogatásnak, mészárlásnak. A tatárok foglyot nem ejtettek. Mindent, ami mozgott kegyetlenül lenyilazták, legyen az állat, ember, öreg-fiatal elpusztult általuk. Minden házat leromboltak, minden kunyhót felgyújtottak. Kegyetlen pusztítást végeztek.
A csata során a védelmi rend felbomlott, mindenki menekült, ahogy tudott a Sajó folyótól, muhi pusztáról. Még a király védelmét ellátó csapatok is menekültek s a király élete is veszélybe került.
Egy kis lovas csapat küzdött a legbátrabban a támadókkal szemben egy kis mokány, bátor fiú vezetésével. Szó szerint a vezetésével, mert a harcok során mindig elöl küzdött, félelmet nem ismerve.

Ez a bátor fiú György comes fia, Sándor volt.
Kemény, katonás nevelésben részesült, nyilazni, karddal, buzogánnyal, dárdával harcolni jól meg tanult.
Vezetésével a kis csapat örökösen harcolva kísérte a királyt. Ezer veszély fenyegette őket. Részben a vizenyős lápban meg kellett találni a menekülés útját. A tatárok legerősebb csapatai tűzték ki a király elfogását. A kunok megtérítése és befogadása miatt különös bosszút tápláltak ellene.
Külön kisebb-nagyobb csapatok csatangoltak és irtották a lakosságot. A megrémült lakosok gyakran a kőből épített templomokba menekültek, de a tatárok őket is kegyetlenül kivégezték, elpusztították őket. Az ország lakosságának felét, több mint egymillió embert megöltek.

Bátorságával többször is kitűnt Sándor. Akadályozták a tatárok előre jutását, fegyveres harccal. Nyílzáport zúdítottak egyes csapatokra, nemegyszer személyes küzdelembe került ez a kis csapat.
Gyalogosan az erdő fáin rejtőztek el és az arra haladó lovas tatárokra vetették magukat. Minden céljuk a király és kis kísérőcsapata védelme volt.

Először Ausztriába menekültek, de ott a királynak nemhogy menedéket adtak volna, hanem elfogták családjával együtt és Frigyes osztrák herceg csúnyán kihasználta szorult helyzetüket. Elfogta őket és megsarcolta a menekülő királyt. Így kénytelenek voltak tovább menekülni Dalmáciába, Trau várába.
Sándor még az abéli monostornál súlyosan megsérült. Ellenséges nyílvessző fúródott a combjába. De ő kiszaggatta a nyilat. Vérző sebét egy kendővel átkötötte és bátran harcolt tovább.
Mind a király, mind a főurak látták hősies magatartását.
Trau várában Sándor sérülései már nagyon elmérgesedtek. Rendkívül piros és dagadt volt a lába, alig tudta húzni a jobb lábát. De még pihenni sem akart. Végül eszméletét is elvesztette. Ekkor kezdték társai ápolni, hideg vizes ruhákkal takargatták égő testét. Amikor magához tért, azonnal folytatta szolgálatát királya mellett. Erős léceket kötött lábára, ezekkel merevítette ki lábát, hogy egyáltalán, ha sántítva is, de tudjon lépkedni.

Sándornak ekkor még volt lova és azon bátran visszaindult felderíteni az ország helyzetét. Még mindig tartani kellett a tatároktól. Ugyanis télen a befagyott Dunán a Dunántúlra is át tudtak jönni. Sándor a felderítésről futárokkal értesítette a királyt és kíséretét.
A királyt üldöző tatárok egészen a tengerig eljutottak, amikor Ögödej nagykán halálának híre az ősi dobok távközlési rendszerével Batu kánhoz eljutott. Mivel ő is pályázott a nagykán rangra, csapatával azonnal visszafordult és elhagyták Magyarország területét.

A kénytelen menekülésből csak hosszú idő után mert a király és főúri kísérete visszatérni. Sándor jelzései alapján indultak vissza. Segesden már előkerültek a különböző magas rangú tisztségviselők: főlovász, udvarnokok, pohárnokok, bírák, írnokok, papok, és egyéb méltóságok. A királyt ekkor már megint fényes ruhákban gazdagon felékszerezett főurak és úrasszonyok vették körül csapatostul.
A fiatal Sándor mester nem is maradt itt – igaz, nem is tartóztatták –, hanem édesapját kereste meg, aki az ország egyik jelentős megyéjének comese, vezetője volt. Nagyon megörült fia megérkezésének, de segíteni nem tudta. Sándor az erős lécekkel a lábán mégis dolgozni kezdett, és mindenben segített, habár a mozgás fájdalmat okozott neki. Édesapjának – és mindenki másnak is – segített helyreállítani fából és szalmából készült házát, kunyhóját. Segített az állatok gondozásában, a földek megművelésében. Mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett. Tisztelték és szerették is a helyi lakosok.

A tatárok visszavonulása után a királyra hatalmas országépítő feladatok vártak. Összegyűjteni az elmenekült lakosokat. Helyre kellett állítani a közigazgatást. Mindenekelőtt azonban várakat kellett építeni, mert féltek a tatárok visszatérésétől.

A király járta az országot. A sok főtisztviselő körülvette, kísérte és tanácsokkal látta el. Nagy volt a tolongás körülötte. A papok mint írástudók készítették a különböző okiratokat. A fontos munka során igyekeztek elfeledni a szörnyű katasztrófát. Sündörögtek a király körül mindazok, akik rangot, pénzt, vagyont, birtokot akartak kapni. Kaptak is a királytól hatalmas birtokokat, mert csak így tudta benépesíteni a pusztaságokat, és így tudta rávenni az urakat várak építésére, a földek megművelésére, a katonai szolgálat és más szolgáltatások ellátására.

Sándor ekkor már nem volt ott, mindebből az osztogatásból kimaradt. Hamarosan elhunyt szülei kis házában húzta meg magát Segesdtől nagyon távol, a távollévőket pedig nagyon hamar elfeledik. Pedig sokan köszönhették az életüket ennek a kis fiatal vitéznek. A hála azonban nem tartós dolog, érzése hamar köddé válik.

II.

Sándor mester betegen, nyomorékan, és szegényen élte életét falujában. Pénzt nem költött semmire, mivel nem is volt neki. Mégis, a szerencse annyiban nyomába szegődött, hogy talán sajnálatból, de szeretetből is felkarolta őt a falu legszegényebb, de ráérős, csinos leánya. Árva volt, nagynénje nevelte, de ő dolgozott többet.
Sándor szívesen vette Annuska közeledését, hiszen régen tetszett már neki ez a leány. A falu papja is helyeselte, hogy házasságot kössenek.
Szerény kis lakodalomnak indult. Néhány tyúkot és csirkét vágtak le a lakodalmi vacsorára, néhány liter bor is jutott a férfi vendégeknek.
A falu lakosai azonban egyenként is adtak tyúkot, csirkét, kacsát, lisztet a vacsorához, így hát mindenkit meg is hívtak a lakodalomba. Ha külsőségekben szegényes is volt a lagzi, a két szegény ember tiszta lelke lángolt az örömtől. Bizakodni kezdtek a jövőben. Elsősorban bíztak a maguk erejében, szorgalmukban, szerelmükben. Házas felekként is szorgalmasan dolgoztak, egymást segítették, és ami a legfőbb, egymást szerették. Nem voltak elégedetlenek sorsukkal. Ha lovat nem is tudtak tartani, egyéb háziállatuk – tehén, szárnyasok – azért volt. Kertjüket szorgalmasan megművelték. A termésből télire is tudtak eltenni, így nem szenvedtek nagy hiányt.

A harcias katonából jó, békés földművelő lett. Munkájukkal elérték, hogy nem voltak a falu legszegényebbjei, bár gazdagnak sem számítottak. A házat ki kellett javítani, bútorokat kellett csináltatni, sőt, később bölcsőt is, mert megjött a várva-várt kisgyermek is. Erős, egészséges fiú szaladgált néhány év múltán az udvaron.

Így éltek, éldegéltek szolidan, sok munkával, de boldogan. A kis falu, Balogd, nyugodt és csendes életet biztosított részükre. Nem is vágytak többre. Boldogok voltak. A csendet csak reggelente verte fel a kondás tülökje, azonkívül béke és nyugalom honolt a kis faluban.

Néhány év múlva azonban verítékes paripákon több lovas katona vágtázott be a faluba. Persze mindenki kicsődült megtudni, miért jöttek. Ők közöltük, hogy napokon belül maga a király jön erre és az ő érkezését készítik elő. Ezért aztán nagyon rendezkedni kezdtek. Utasították a lakosokat, hogy a falu közepét szépen takarítsák ki, házaikat tapasszák meg, és meszeljék ki. Mindent tisztogassanak meg, mert a király és kísérete itt kíván lepihenni. Meg is kezdődött a nagy készülődés, mindenki takarította a házát, udvarát, de még állataikat is megtisztították.

Hamarosan nagy ökrös szekerek érkeztek. Sok élelmet, tyúkokat, disznókat, borjakat hoztak, nagy kondérokat, és egyéb főzőeszközöket. Sürögtek-forogtak a szakácsok, készülődtek a fontos napra, a király érkezésére. Azt viszont sem a lovasok, sem a szakácsok nem tudták megmondani, miért is érkezik a király ebbe a kicsiny faluba. Sokféle találgatás hangzott el, de az igazságot senki sem tudta, csak mindenki kíváncsian várta a nagy eseményt.

Másnap már katlanokat építettek, sátrakat emeltek, asztalokat hoztak, de érdekes módon széket csak egyet. Szőnyegeket terítettek le, pihenőhelyeket készítettek. Gyors, szakszerű előkészítő munka folyt. A harmadik napra minden készen állt. A szerény kis falu fel lett cicomázva. Mindenki a legjobb ruháját vette fel, noha meleg volt.
Nemsokára egy lovascsapat élén megérkezett maga a király nagy kísérettel. Akkoriban 35 éves volt, sovány, de a mozgása lendületes, gyors. Könnyedén leugrott lováról és azonnal különböző parancsokat adott ki, amit az összesereglett nép nem hallott, de a személyzet azonnal intézkedett.

Először is György comes fiát, Sándort keresték meg, és kísérték a király eleibe. A király felismerte Sándort, szorosan megölelte és megcsókolta a homlokán. Majd hangosan háláját és köszönetét fejezte ki Sándornak, amiért a nehéz és vészes időkben hősiesen védelmezte királyát. Ezért örökké hálás vagyok, mondotta.
Intett az írnokoknak, akik gyorsan egy szép latin nyelvű oklevelet vettek elő, amit a király nagy és kedves meghajlással adott át Sándornak. Egyben el is magyarázta hangosan, hogy ez okirat lapján Palkonya nevű, húsz ekealjnyi lakatlan földet ad néki örökbe, a tatárjárás idején tanúsított vitéz magatartásáért.

A király hangsúlyozta, hogy ez az ajándék nem elegendő hálájának kifejezésére, mert Sándor kiemelkedő szolgálatokat tett, és kockáztatta magát a parancs teljesítésében. Noha súlyosan megsebesült, a tatároktól való félelem miatt a szolgálatból nem vonta ki magát, ezért Őt királyi kegyből teljes joggal, királyi hatalommal beiktatta az ingatlan örökös tulajdonosának. Sándor a meghatottságtól szólni sem tudott, csak letérdelt az uralkodó elé és megcsókolta aranyos köntöse szegélyét. A király még sorolta emlékeit Sándor hőstetteiről. A falu népe megéljenezte a királyt, és nagyon büszkék voltak Sándorra.

Az ünnepély végén a király tovább vonult kíséretével fontos dolgai intézése végett. A kíséret is pakolt a szekerekre, de sok jó falatot hagytak a falu népének, amit vidám mulatság közepette elfogyasztottak.

Sándor mester a falusi pap segítségével, örömmel olvasgatta a földdarabot ajándékozó latin nyelvű okiratot.
„Nos in memoriam multiplicium servitiorum eius et fidelitatis eximie non tamen in plenam recompensationem, cum teneamur gratiam gratiae cumulare.”
„Sokszoros szolgálatai és irántunk való kiemelkedő hűsége emlékezetére, de mégsem teljes kiegyenlítésképpen – holott kegyet kegyre kellene halmoznunk.”
Az oklevél kelte: 1245. augusztus idusa előtt a 6. napon.

A jeles ünnepségen jelen volt István, a nyitrai ispán, udvarbíró, egyben lovászmester, az orbászi ispán és számos előkelőség, és együttesen végezték a beiktatást.
Az oklevél szerencsére épen nyugszik az egri levéltárban.

Kicsiny, de ritka szép pillanata volt ez a magyar történelemnek, amikor megvalósult az a közmondás „Jótett helyébe jót várj!”
Ez a kis epizód is bizonyítja a király emberi nagyságát, akinek másodszor is meg kellett alapítani Magyarországot. Nem feledkezett meg egy hűséges emberéről, György comes fiáról, Sándor mesterről.

Ez a kis megemlékezés az eseménytől 764 évvel később készült, szívből.

Dr. Szalóky László, a jogi tudományok kandidátusa, ügyvéd

---