A közvetítői szerződések a magyar jog fejlődésében és az uniós jog környezetében II. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A kereskedelmi jog fejlődése a versenyszabályok szorításában új értékesítési módokat alakított ki, a termékforgalmazás (disztribúció) és a franchise már a közeli múlt részének tekinthető.

Dr. Csehi Zoltán teljes cikkét a Polgári Jog Folyóirat 2019/3-4. számában olvashatja.

6. Uniós szabályozás

6.1 Versenyjog

[34] A magyar jog írott szabályai és napi joggyakorlata mellett említettük már az Európai Unió szabályait is, így elsősorban a kereskedelmi ügynökre vonatkozó uniós irányelv és annak uniós bírói jogértelmezésének jelentőségét, amelyek a jogharmonizáció révén a magyar jogba átültetésre kerültek. Az uniós jog rendkívül fontos a versenyjogi szabályok terén, melyek a magánjogi megállapodásokat a piacra gyakorolt valós és feltételezett hatásai révén korlátozzák. A versenyjog szabályainak érvényesülését a kereskedelmi megállapodások cizellált megoldásai alapvetően nem befolyásolják, de a közhatalmi úton történő érvényesítésük abszolút jellegéből adódóan a közvetítők tevékenységét érdemben és alapjaiban befolyásolják. Ezek közt említendő a Bizottság 2010. április 20-i 330/2010/EU rendelete, amely az Európai Unió Működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 101. cikk (3) bekezdésének vertikális megállapodások és összehangolt magatartások csoportjaira történő alkalmazásáról rendelkezik. A rendelet kiveszi a versenytilalmi megállapodások közül azon vertikális megállapodásokat, amelyek az áruk és szolgáltatások termelési és értékesítési láncaiban részt-vevők közt köttetnek. A szabály általános mentességet ad az uniós versenytilalom alól bizonyos megállapodásoknak, azon az alapon, hogy a vertikális megállapodások szerződő felei közti jobb együttműködés megkönnyítése révén javíthatják a gazdasági hatékonyságot, így a tranzakciós és forgalmazási költségek csökkentéséhez, valamint eladásaik és befektetéseik optimális szintjének kialakulásához vezethetnek [lásd (6) preambulumbekezdés]. Jóllehet ezeknek a megállapodásoknak lehet versenyt korlátozó hatásuk, a rendelet abból indul ki, hogy a hatékonyságnövelő hatások túlsúlyban vannak [(7) preambulumbekezdés]. A rendelet által használt kifejezések és meghatározások túlmutatnak a rendelet alkalmazási körén, azok a kereskedelmi jogban is helyet kaptak. Ilyen például a rendeletben használt „szelektív forgalmazási rendszer”, melyet a rendelet a következők szerint határoz meg: „olyan forgalmazási rendszer, amelyben a szállító vállalja, hogy a szerződés szerinti árukat vagy szolgáltatásokat, akár közvetlenül, akár közvetve, csak meghatározott kritériumok alapján kiválasztott forgalmazóknak adja el, és ezek a forgalmazók vállalják, hogy az ilyen árukat vagy szolgáltatásokat nem szerződéses forgalmazók számára nem értékesítik a szállító által e rendszer működtetésére meghatározott területen”^[1]. A szabály alkalmazásának jelentős uniós bírósági gyakorlata alakult ki, amely bírói jog a közvetítői megállapodásokat alapvetően meghatározza.^[2] [35] Az uniós jog érvényesítésének sajátos eszköze a Bizottság 2010-ben kiadott iránymutatása a vertikális korlátozásokkal kapcsolatban (a továbbiakban: Iránymutatás).^[3] Az Iránymutatásban a Bizottság a gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva értelmezi az uniós jogot, annak gyakorlati alkalmazását, a mi szempontunkból ez azért fontos, mert az egyes közvetítői tevékenységeket a versenyjog szempontjából vizsgálja. Így például az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából a Bizottság szerint ügynöki megállapodásnak az minősül, ha az ügynök a megbízó részére megkötött vagy megtárgyalt szerződések vonatkozásában a piachoz kötődő beruházásokban, valamint a megbízó által előírt, azonos termékpiacon végrehajtandó egyéb tevékenységekben egyáltalán nem, vagy csak jelentéktelen kockázatot visel. Az ügynöknek a tevékenységével közvetlenül összekapcsolódó kockázatokat természetesen magának kell viselnie, így a működéséhez kapcsolódó ingatlanba vagy a személyzetbe történő beruházásokat, de nem sorolhatók ebbe a körbe az azon túlmenő gazdasági vállalások. A versenyjog szempontból vizsgálni kell az ügynök által esetlegesen vállalt további kötelezettségeket, szerződéses feltételeket, mint például hogy a vásárolt vagy értékesített szerződés szerinti áruk tulajdonjoga átszáll-e az ügynökre. Ilyen kötelezettség lehet az is, hogy a megbízót terhelő szerződés szerinti egyes szolgáltatásokat maga az ügynök nyújtja, valamint ha az ügynök hozzájárul a szerződés szerinti áruk vagy szolgáltatások értékesítéséhez kapcsolódó költségekhez, ideértve például az áruszállítás költségeit. Szintén túlmutat az ügynöki tevékenységen az, ha az ügynök saját költségére vagy kockázatára raktárkészletet tart fenn, és azt finanszírozza is, illetve az ezzel kapcsolatos veszteségek viselését is vállalja. Atipikus az a megállapodás is a Bizottság szerint, ha az ügynök jutalékának elvesztése kivételével felelősséget vállal a szerződés ügyfél általi betartásának elmulasztásáért, közvetve vagy közvetlenül beruház az értékesítés elősegítésébe, például hozzájárul a megbízó hirdetési költségeihez, hogy csak néhány szempontot emeljünk ki az iránymutatásból (lásd a 16. pont elemeit). Ez utóbbi kötelezettségvállalások túlmutatnak az ügynöki tevékenység ismert keretein, és a verseny korlátozására alkalmasak. [36] A közvetítői tevékenység számos esetben együtt jár védjegy, kereskedelmi név, know-how, vagy más szellemi tulajdonjogként védett jószág használatának átengedésével. A Bizottság iránymutatása ezekkel a megállapodásokkal kapcsolatban meghatározza azokat a körülményeket, amelyek esetén a csoportmentesség alkalmazható, azaz versenyjogi szempontból elfogadhatóak. Az Iránymutatás részletes ismertetése helyett csak kiragadunk néhány szempontot abból a célból, hogy érzékeltessük a versenyjogi szabályoknak a közvetítő tevékenységben alkalmazott egyes magánjogi megállapodásokra gyakorolható hatását. A franchise-megállapodásban foglalt licenciaadás a csoportmentességi rendelet hatálya alá tartozik, ha az Iránymutatás (31) bekezdésében felsorolt öt feltétel mindegyike teljesül. E feltételek a Bizottság iránymutatása szerint általában teljesülnek, mivel a legtöbb franchise-megállapodásban, ideértve az úgynevezett elsődleges franchise-megállapodásokat is, a franchise-adó árukat és/vagy szolgáltatásokat – különösen kereskedelmi vagy technikai segítségnyújtási szolgáltatásokat – is átad, illetve szolgáltat a franchise-vevő részére. Az iránymutatás külön kitér a franchise szerződésekre és az azokkal átadott szellemi tulajdonjogok jelentőségére. Ezek a jogok segítséget nyújtanak a franchise-vevőnek abban, hogy a franchise-adó, illetve az általa kijelölt szállító által szállított termékeket viszonteladóként értékesítse, vagy abban, hogy e termékeket felhasználja és a keletkezett árukat vagy szolgáltatásokat értékesítse. Amennyiben a franchise-megállapodás kizárólag vagy elsődlegesen szellemi tulajdonjogok licenciába adására vonatkozik, a Bizottság iránymutatása szerint nem tartozik a csoportmentességi rendelet hatálya alá (44. pont), hanem az ilyen megállapodásokra – általános szabályként – a csoportmentességi rendeletben és az ezen iránymutatásban megállapított alapelveket kell alkalmazni. A Ptk. megoldása – amely a szellemi tulajdonjogokra koncentrál – ezen a pontos közvetlenül kapcsolódik az uniós jog alkalmazásához. [37] A franchise-megállapodások cizellált megoldásait a Bizottság iránymutatása akként is tükrözi, hogy a franchise-vevő egyes lehetséges kötelezettségeit is számba veszi, így a franchise-adó szellemi tulajdonjogainak védelmét biztosító kikötéseket is. Az Iránymutatás a franchise-vevő kötelezettségei közt a következő példákat említi: a) sem közvetve, sem közvetlenül nem vesz részt hasonló üzleti vállalkozásban; b) a versenytárs vállalkozásában nem szerez részesedést, amely lehetővé tenné a franchise-vevő részére az ilyen vállalkozás gazdasági magatartásának befolyásolását; c) mindaddig nem hozza harmadik fél tudomására a franchise-adó által szolgáltatott know-how-t, amíg az még nem minősül köztudomású információnak; d) a franchise-adó részére átad minden olyan tapasztalatot, amely a franchise felhasználása során keletkezett, továbbá, hogy a franchise-adó és a többi franchise-vevő részére nem kizárólagos licenciát ad az ilyen tapasztalatból eredő know-how használatára; e) tájékoztatja a franchise-adót a licenciába adott szellemi tulajdonjogok megsértéséről, jogi eljárást indít a jogsértők ellen, illetve segítséget nyújt a franchise-adónak a jogsértők elleni jogi eljárásokban; f) a franchise-adó által licenciába adott know-how-t nem használja a franchise használatától eltérő célokra; g) a franchise-adó jóváhagyása nélkül nem ruházza át a franchise-megállapodás szerinti jogokat és kötelezettségeket (Iránymutatás 45. pont). A felsorolt szerződéses vállalások értelemszerűen a franchise megoldás védelmét szolgálják és a franchise üzleti védelmét garantálják. Ezek a lehetséges szerződéses vállalások mutatják a magánjog alapján kiköthető részletek gazdagságát, a Ptk. diszpozitív szabályozása erre lehetőséget ad, de amint láttuk, jóllehet ezek a szerződések a felek belső jogviszonyát szabályozzák, de külső hatásaikra való tekintettel a versenyjog megfogalmazza lehetséges korlátaikat, és adott esetben szankcionál is. [38] Ez utóbbi külső hatások körében az iránymutatás a verseny korlátozásának szempontjából külön foglalkozik a napjaink közvetítői tevékenységében előforduló egyes speciális szerződéses megállapodásokkal, így a kizárólagos forgalmazással,^[4] a kizárólagos ügyfélelosztással,^[5] a kizárólagos szállítással,^[6] az előzetes hozzáférési fizetésekkel (polcpénz),^[7] , a viszonteladói árral,^[8] a szelektív forgalmazással.^[9] [39] Az uniós jog a napi joggyakorlatból táplálkozik és fejlődik, az internetes értékesítés által felvetett kérdések is megjelennek már az ítéletekben. A szerződési szabadság és az uniós versenyjog határait értelmezte az Unió Bírósága legutóbbi 2017. december 6-án kihirdetett Coty ügyben (C-230/16.). A német bíróság megkeresésére lefolytatott előzetes döntéshozatali eljárásban a fentebb említett EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése értelmezése során a Bíróság az uniós versenyjog szabályaival összeegyeztethetőnek tartotta a luxusáruk esetében szelektív forgalmazás alkalmazását, mivel így biztosítható a luxusáruk image-ának megőrzése, feltéve, hogy ha valamennyi viszonteladó kiválasztására egységes, hátrány- és megkülönböztetés-mentes kritériumrendszert alkalmaznak, és az alkalmazott korlátozások szükséges mértékűek. A Bíróság ítélete szerint igazolható és nem ütközik a szabályokba az a forgalmazókkal, kiskereskedelmi eladókkal kötött korlátozó jellegű szerződéses kikötés, amely megtiltja számukra, hogy saját internetes értékesítési rendszerükön kívül egy harmadik – a perbeli esetben az amazon – cég kívülről is látható platformját is igénybe vegyék, ha az a kikötés a luxusáru image-ának megőrzését szolgálja. A Bíróság szerint ez utóbbi kikötés nem minősül a 330/2010/EU rendelet 4. cikk b) és c) pontja szerinti – a vevőkörrel és az értékesítés módjával szembeni – korlátozásnak, így alkalmazható. [40] Az uniós versenyjog tapasztalatai mutatják a való életben előforduló közvetítői megállapodások gazdagságát, amelyek a kereskedelmi jogi megállapodásokban érvényesíthetők és kiköthetők, viszont az ilyen tartalmú megállapodásokat, azok külső hatásai miatt, a versenyjog korlátok közé szorítja. A szerződéses szabadság és a kereskedelmi jog diszpozitív szabályai önmagukban nem mentesítenek a szabad verseny biztosítását célzó korlátok alól, a fenti példák mutatják a közvetítő tevékenységben alkalmazott egyes kereskedelmi jogi megállapodások versenyjogi kockázatait és korlátait.

6.2 Termékfelelősség

[41] Az uniós jog fogyasztóvédelmi terméke a termékfelelősség, amely a hibás termékért való objektív alapú kártérítés szabályát a gyártóra, a termék importálójára, illetve annak forgalmazójára vonatkoztatja.^[10] A szabály a magyar jogrend részét képezi már 1984 óta. Importtermék esetében a gyártó mellett a terméket az Európai Gazdasági Térség területére importáló vállalkozással szemben is érvényesíthető a kártérítési igény (a Tanács 1985. július 25-ei a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló 85/374/EGK irányelve, a magyar jogban jelenleg a Ptk. 6:553. skk. §-aiban). Ezen túlmenően, ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék minden forgalmazójával szemben érvényesíthető az igény, attól függően, hogy a forgalmazó a gyártót vagy azt a forgalmazót nem nevezi meg, akitől a terméket beszerezte [6:553. § (3) bekezdés]. A szabály célja a károsodott fogyasztó védelme, és a szabály a fogyasztónak olyan személy, forgalmazó, értékesítő közvetlen perlését teszi lehetővé, aki számára az európai piacon könnyebben elérhető, és a per vele szemben könnyebben megindítható. A termék értékesítésében részt vevő közvetítők bevonása a termékfelelősség körébe olyan kógens norma, amelynek kockázatával a feleknek számolniuk kell, és amelyet a termék közvetítésében részt vevő felek közti megállapodás nem írhat felül harmadik fél, így a fogyasztók irányába. Ha a gyártó és a forgalmazó közt van is valamilyen megállapodás, az nem hat ki a kártérítést érvényesítő fogyasztóra. A forgalmazóval szemben érvényesített kártérítés következményeit a szabály nem érinti, így nem zárja ki a gyártóval vagy más forgalmazóval szemben a kártérítésre marasztalt forgalmazó visszkereseti igényét. Azt, hogy e visszkereseti igényt a gyártó és a forgalmazók közti szerződéses láncban miként rendezik, az irányelv nem szabályozza. [42] A korábbi magyar jogszabály, a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény vezette be a „forgalmazó” megnevezést a termékfelelősségi szabályba,^[11] így vélhetően emiatt került bele az új Ptk. szövegébe is. A 85/374/EGK irányelv nem tartalmazza a Ptk.-ban olvasható forgalmazó kifejezést, hanem a „szállító”-t használja.^[12] Az irányelv angol,^[13] német^[14] és francia^[15] szövegváltozatai is alátámasztják ezt az értelmezést. Az uniós jog bírói gyakorlatában már felmerült, hogy mely vállalkozást kell „szállítónak”, a terméket forgalomba hozónak minősíteni, kit perelhet a károsult fogyasztó. A C-217/04. ügyben a Bíróság az irányelv kapcsán értelmezte a forgalomba hozatalt, megfogalmazása szerint egy terméket akkor hoznak forgalomba, amikor kikerül a gyártó által végzett gyártási folyamatból, és forgalmazási folyamatba kerül, amelynek során a vásárlóközönség számára felhasználás vagy fogyasztás céljára kínálják (32. pont). A C-358/08. ügyben az irányelv 3. cikk (3) bekezdése kapcsán a Bíróság kimondta, ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék szállítója tekintendő gyártónak, kivéve, ha az észszerű időn belül tájékoztatja a károsultat a gyártó vagy a saját beszállítója személyéről (54. pont). A C-402/03. ügyben a Bíróság tovább pontosította a szállító felelősségét.

6.3 Joghatósági szabályok

[43] Az értékesítési jogviszony az uniós jogban nemcsak a versenyjogi, hanem a joghatósági kérdésekkel kapcsolatban is felmerült már. Joghatóság alatt azt értjük, hogy a felek közti jogvitában mely állam bírósága járhat el, mely állam bírósága előtt kezdeményezhető per. Ez a kérdés az Európai Unió tagállami közt egységesen van szabályozva. A Granarolo ügyben^[16] az Unió Bírósága értelmezte a joghatóságot szabályozó Brüsszel I. rendeletet^[17] egy forgalmazási szerződés kapcsán. Az olasz Granarolo élelmiszeripari cég termékeit a francia Ambrosi társaság körülbelül 25 éven keresztül értékesítette Franciaországban, írásba foglalt keretszerződés nélkül. Fontos utalni arra, hogy Granarolo nem biztosított kizárólagosságot francia partnerének. Az olasz cég 2012 decemberében írásban közölte a francia forgalmazóval, hogy 2013. január 1-jétől egy másik francia társaság fogja értékesíteni termékeit Franciaországban. Az Ambrosi a marseille-i kereskedelmi törvényszék előtt, a francia kereskedelmi törvénykönyv alapján – szerződésen kívüli – kártérítési keresetet terjesztett elő korábbi partnerével szemben. Az olasz cég arra hivatkozott, hogy a marseille-i törvényszéknek nincs joghatósága és nem járhat el, mivel nem szerződésen kívüli károkozásról van szó az alkalmazandó Brüsszel I. rendelet alapján. [44] Az ügy egyik alapkérdése az volt, vajon a felek közti értékesítésnek mi volt a tartalma, egyes adásvételi szerződések megkötése, azaz a francia cég megvette az olasz partnerétől az árukat, és azokat maga értékesítette, vagy más szolgáltatást is nyújtott az olasz termékek franciaországi terjesztése terén. Ha a felek közti szerződéses jogviszony csak adásvételi szerződésnek minősül, mint az egyes vásárlások jogi lebonyolításának a jogi keretei, akkor a Brüsszel I. rendelet alapján ingó áru értékesítésének minősítendő, akkor az áru (dolog) leszállításának helye szerinti bíróság bír joghatósággal, ott kell a keresetet benyújtani, azaz a jelen ügyben Olaszországban, mert a francia cég ott vásárolt (gyárból, ex works) (5. cikk 1. pont b alpont első francia bekezdés). Ha a felek közti szerződés szolgáltatás nyújtására irányult, akkor a Brüsszel I. rendelet szerint a teljesítés helyének az a hely minősül, ahol a szerződés szerint a szolgáltatást nyújtották, vagy ahol azokat kellett volna nyújtani (5. cikk 1. pont b alpont második francia bekezdés).^[18] Az Unió Bírósága ítéletének 37-41. pontjaiban ad iránymutatást abban a kérdésben, hogy a szolgáltatásnyújtás mely elemeit kell vizsgálni annak megállapításához, hogy ez a kérdés eldönthető legyen. Ide sorolta a Bíróság a következő tényeket: a forgalmazó által olyan kedvezmények és szolgáltatások nyújtása az adott piacon, amelyeket az egyszerű viszonteladó nem tudna adni (39. pont), a forgalmazó részére a gyártó részéről nyújtott egyéb segítségek, mint reklámanyagok, know-how átadása, fizetési „könnyítések” (41. pont). [45] A konkrét ügyben az uniós bíróság a tényállás ezen elemeit nem vizsgálta, hanem a tagállami perbíróság körébe utalta ezek értékelését. Az értékesítési szerződés szempontjából mindez azért bír jelentőséggel, mivel az Európai Unión belüli értékesítési szerződések valós tartalma, a közvetítő által nyújtott szolgáltatások köre meghatározza azt is, hogy a felek jogvitájában mely állam bírósága járjon el.^[19] Visszatérve kiinduló problematikánkhoz, a Ptk. diszpozitív szabályozása által megengedett szerződéses kikötések adott esetben lényegi ponton képesek meghatározni és eldönteni az alkalmazandó joghatóságot egyes közvetítői ügyletek esetében. Másként fogalmazva, ilyen ügyletek esetében a felek szerződéses szabadsága révén választott és kialkudott jellemző szolgáltatás a szerződésből eredő joghatóságot is meghatározza.

6.4 Soft law – elméleti törekvések

[46] Az uniós gazdasági térségben a kereskedelmi gyakorlat számos soft law megoldást is meghonosított, így a franchise terén a „European Code of Ethics for Franchising”-ot, amely 1972-ben született meg, és melynek legújabb hatályosítására 2016-ban került sor. A magatartási kódex lényegében a franchise-adó és a franchise-vevő kötelezettségeit fogalmazza meg, jogi pontossággal. Mint magatartási kódex, nem bír jogszabályi érvénnyel, a felek szerződéses megállapodásának a részévé tehető. [47] Az összeurópai polgári jog tudományos munkálatainak az egyik gyümölcse a 2006-ban közzétett Principles of European Law on Commercial Agency, Franchise and Distribution Agreements (a továbbiakban: PAL CAFDC).^[20] A tudományos laboratóriumban született szabálytervezet a magyar Ptk. disztribútori és franchise szabályainak megfogalmazásainál is szerepet játszott.^[21] A PAL CAFDC első fejezete általános szabályokat fogalmaz meg, a második fejezet a kereskedelmi ügynök, a harmadik a franchise, a negyedik a disztribútori szerződés szabályait tartalmazza. A szabályok a professzionális piaci szereplők egymás közti (belső) viszonyait érintik csak.^[22] A PAL CAFDC-vel szemben viszonylag már korán meglehetősen markáns kritika jelent meg a gyakorlat részéről.^[23] [48] Az európai jog fejlődésének egy másik kiemelkedő fejezete a Principles, Definitions and Model Rules of European Private Law címmel kiadott összeurópai áttekintéssel megírt és összeurópai szintézist célzó munka, amelynek eredményeként a Draft Common Frame of Reference (a továbbiakban: DCFR) címmel egy lehetséges európai polgári és kereskedelmi törvényi szabályozás alapjai kerültek megfogalmazásra 2009-ben.^[24] A külsőleg kódexként megjelenő, jogi normák formájába öntött szabálytervezet a kereskedelmi ügynökről, a franchise-ról és a disztribútori szerződésről egyaránt szól (IV. könyv E részében olvasható szabálytervezet a PAL CAFDC által kidolgozott szöveg finomított változata). Mind a három speciális szerződéstípus nevesítésre kerül, de a szabályozás elején erre a három szerződéstípusra közös normákat is találunk. Háttér szabályként a megbízási szerződés alkalmazandó. A három szerződéstípus közös szabályai a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségre, a felek együttműködési és folyamatos tájékoztatási kötelezettségére, a bizalmas információk megtartására, a szerződés felmondására és annak kártérítési és egyéb következményeire vonatkoznak (például meglévő készlet visszavásárlásának kötelezettségére IV.E – 2:306), ezt követik a kereskedelmi ügynök, a franchise és a disztribútori szerződés szabályai. A franchise esetében a szerződés tárgya a franchise üzleti tevékenység végzésére való jogosultság megadása, és az ezen üzleti tevékenység végzéséhez szükséges kereskedelmi név, védjegy vagy más szellemi alkotás, know-how használatának joga (IV.E. 4:101).^[25] A disztribútori szerződés meghatározása a folyamatos szerződéses kapcsolatot hangsúlyozza, valamint a szállító szállítási kötelezettségét emeli ki egyrészről, és a disztribútor vételi, illetve termékátvételi (to take) és fizetési kötelezettségét (azaz nem feltétlenül két adásvételi ügylet kapcsolódik össze a disztribútor személye révén – lásd IV.E. 5:101).^[26] Ez a normagyűjtemény inspirálója lehet mind az uniós, mind a tagállami jogalkotónak, de segítségül hívható értelmezési kérdésekben is.

7. Nemzetközi jogi elemek

[49] Az Európai Unión túlmenően a globális nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok javítására, a nagyobb jogbiztonságra törekedve számos eredmény született a vizsgált tárgykörben, ezek közül kiemeljük a Hague Convention on the Law Applicable to Agency (1978) egyezményt, amely a képviselet nemzetközi magánjogi szabályozására vonatkozik, valamint az UNIDROIT keretében a nemzetközi adásvételhez kapcsolódó kereskedelmi ügynöki egyezményt (Convention on Agency in the International Sale of Goods, 1983, Genf). Nagyon leegyszerűsítve, az utóbbi egyezmény főszabályként a nemzetközi vonatkozású ügyletekre kimondja, hogy az ügynök által megkötött ügylet az ügynök megbízóját köti az ügynökkel szerződést kötő fél irányába (12. cikk). A nemzetközi szabályozás indoka, hogy az egyes államok szabályai eltérően szabályozzák a megbízó-ügynök, valamint az ügynök-harmadik fél, továbbá a megbízó és az ügynökkel szerződő fél jogviszonyait, mely bizonytalanság nemzetközi vonatozású szerződések esetében eltérő jogkövetkezményekkel járhat. Az egyezmény ezt a bizonytalanságot kívánja csökkenteni, és a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban tevékenykedő ügynökök által kötött szerződések kötőerejét növelni. [50] A nemzetközi szabályozás terén elért eredmények közül utalunk az UNIDROIT keretében a franchise ügyletre elkészített modellszabályra, amelyet Model Franchise Disclosure Law (2002) címmel adtak ki. A szabályozási modell célja, hogy az egyes tagállamok számára segítséget, hasznos szabályozási megoldásokat mutasson a franchise szabályainak a megalkotásához. [51] Röviden utalunk még az UNIDROIT Principles of International Commercial Contract nagyszabású munkájára, amelynek legutóbbi módosítására 2016-ban került sor. A Principles képviseleti szabályai a képviselet (agency disclosed – Art. 2.2.3.) mellett említik a nemzetközi kereskedelemben előforduló agency notdisclosed (art. 2.2.4) intézményét is.^[27]

8. Záró gondolatok

[52] A fenti áttekintés alapján az értékesítés kereskedelmi jogi megoldásai színes és változatos képet adnak, az általános kereskedelmi jogi szabályok mellett az egyes üzletágakra vonatkozó speciális normák a biztosítás és pénzügyi szolgáltatások terén mutatják a szabályozás sokféleségét. A jog által kínált megoldások egyik választóvonala, hogy az értékesítő a gyártó, a szolgáltató képviselőjeként jár-e el, vagy saját nevében és saját vagyonára szerződve. A képviseletre alapított értékesítés esetében a képviselő által kötött szerződés jogi és gazdasági következményei és hatásai, előnyei és hátrányai közvetlenül a megbízót érintik, a képviselő vagyoni önállósága, vagyoni kockázata és felelőssége limitált a megbízójával szemben. A nem képviselőként, hanem saját nevükben, saját vagyonra, saját kockázatra és saját számlára eljáró értékesítők az értékesítési, forgalmazási piac önálló szereplői, önállóan gazdálkodó vállalkozások, akik szerződéseik gazdasági és jogi következményeit maguk viselik, az a saját vagyonukat érinti, a piaci tevékenységük saját jóhírnevük, saját üzleti hírük és saját vállalkozásuk önálló növekedését is jelenti, nem csak a terjesztett termékét. Minél nagyobb az önállóságuk, annál nagyobb a kockázatuk, és kevesebb a jog által biztosított védelem a kevésbé független közvetítőkhöz képest. Az általuk kiépített ügyfélkör, piac elsődlegesen tevékenységükhöz, így üzleti vagyonukhoz kapcsolódik, természetesen az általuk értékesített áru vagy szolgáltatás kapcsán. Ez utóbbi körben is lényegesen eltér az ügynök tevékenysége és üzleti kockázata a saját gazdasági önállóságát irányító bizományosétól, viszonteladótól vagy forgalmazótól. A bizományos jóllehet saját nevében, de megbízója javára köt üzletet, díjazás ellenében, hozzá képest is eltérést mutat a forgalmazó jogi helyzete, aki saját nevében és saját vagyonára, előnyére lép fel a piacon, a gyártó érdekével párhuzamosan a termék sikeres értékesítése terén. A franchise egy harmadik modell a piaci szereplők közt, annak tárgya az adott szolgáltatás vagy termék piaci megjelenítése, ahol a megbízó-megbízott viszony helyett egy értékesítési közösség áll, és nem értelmezhető egy egyszerűbb megbízó-megbízott viszonyként, továbbá franchise esetében legtöbbször nem egy már elkészített áru vagy létrehozott termék-szolgáltatás továbbításáról van szó, hanem adott esetben a termék előállításáról, a szolgáltatás nyújtásáról, a megbízásnál bonyolultabb üzleti tevékenységről. [53] Az értékesítések esetében a másik alapvető eltérés az értékesítő szolgáltatás tárgyában jelentkezik: ügynök esetében a vevők, szolgáltatást igénybe vevők felkutatása, vagy ezen túlmenően a kereskedelmi képviselő esetében szerződések előkészítése, vagy még ezen is túlmenve szerződések megkötése a megbízó javára egyrészről, másrészről önálló tevékenységként a saját üzleti tevékenység végzése, a saját értékesítési piac és ügyfélkör kiépítése a gyártótól/forgalmazótól átvett áru piacra juttatása érdekében. Egyes közvetítők tevékenysége a megkötött szerződések teljesítésének koordinálására, sőt, a teljesítés utáni egyes feladatokra is kiterjed. A franchise esetében a franchise-vevő részéről eltérőek a kötelezettségek, hiszen számos franchise esetében már maga a szolgáltatás vagy termék előállítása is az értékesítő tevékenységébe tartozik, sőt, a szerződéskötésen túl a szerződés teljesítése is az ő kötelezettsége, ami alapjaiban eltér egy közvetítői tevékenységtől. [54] A harmadik alapvető eltérés az üzleti tevékenység javadalmazásának a megoldásában mutatkozik, a közvetítő vagy díjra jogosult vagy pedig az üzleti forgalom hasznából részesedik. Ha a közvetítő csak díjra jogosult, legtöbbször a díjazása csak a sikeres közvetítéshez kapcsolódik, amikor a szerződés aláírásra kerül, így eredménykötelem, eredményorientált. Az ügynök díjazása ennél már bonyolultabb, az ügynöki tevékenységnek fontos része a piacépítés, az ügyfélkör bővítése, megtartása, amelynek ellentételezése megjelenik a jutalékban és az ügynöki szerződés megszűnése esetén járó kiegyenlítési igényben. A forgalmazó, a bizományos üzleti profitja jóllehet alapvetően a közvetített termék gyártójától függ, hogy az milyen áruval, milyen határidővel és feltételekkel képes és akarja közvetítőjét ellátni, de ezen túlmenően saját üzleti sikerességén is múlik. [55] A szabályozási modellek mellett fontos, hogy az adott ország szabályai a közvetítői viszony szereplőit miként védik, mennyire biztosított a közvetítő jogi pozíciója megbízójával és a vele szerződő féllel szemben. Amint láttuk, az uniós piacon tevékenykedő kereskedelmi képviselőt erős uniós szabályok védik, sőt ismertek olyan államok is, amelyek a nemzetközi vonatkozású ügyekben tevékenykedő kereskedelmi képviselőt további eljárási normákkal is támogatják,^[28] például azzal, hogy csak a saját országában lehet vele szemben pert indítani (sem külföldön, sem nemzetközi választottbíróság előtt nem lehet perelni, így a jogi védelmét saját államának joga jelenti).^[29] [56] A többféle értékesítési rendszer közül megkülönböztethetünk az értékesítők csoportos együttműködésén alapuló megoldást, vagy azok versenyét célzó modellt, amikor a gyártó egymással versenyezteti a termékét piacra vivő vállalkozásokat. Ez összefügg a gyártó irányában fennálló kizárólagossággal, hiszen ha a gyártó több értékesítőt alkalmaz, és versenyezteti őket a piacon, ezektől kizárólagosságot nehezen tud követelni, nem várhatja el, hogy más termékét ne forgalmazzák. Ismert a termékkizárólagosság megoldása, valamint a termék kizárólagos forgalomba hozatalára irányuló megoldás is, az adott terméket csak egy kiválasztott közvetítő értékesíti, amely egyúttal egy gazdaságilag és jogilag szorosabb gyártó-értékesítő jogviszonyt jelent. Azt gondolhatjuk, hogy a termék gyártója, adott esetben importálója dönt minden esetben az értékesítési modellről, az abban résztvevő pedig ehhez a modellhez igazodik, de ez erős és komoly piaci részesedéssel rendelkező kereskedői hálózat esetében fordítva is igaz lehet, ahol az értékesítő tudja érdemben befolyásolni az értékesítés feltételeit. A kereskedelmi jog gyakorlata mindezeket a helyzeteket rugalmasan kezeli, ellenben a versenyjog, a fogyasztóvédelmi jog szabályai nincsenek tekintettel az értékesítési láncban érvényesíthető szabadságokra. A kereskedelmi jog fejlődése a versenyszabályok szorításában új értékesítési módokat alakított ki, a termékforgalmazás (disztribúció) és a franchise már a közeli múlt részének tekinthető.^[30] Korunkban új fejezet nyílt az interneten keresztül történő piacra lépéssel, melynek további fejlődése számos termék és szolgáltatás terén jelentősen átalakítja a kialakult értékesítési módokat.

Dr. Csehi Zoltán teljes cikkét a Polgári Jog Folyóirat 2019/3-4. számában olvashatja.

^[1] 1. cikk (1) bekezdés c) pont.

^[2] Nem érintjük a Bizottság 1400/2002/EK rendeletét a Szerződés 81. cikke (3) bekezdésének a gépjármű-ágazatbeli vertikális megállapodások és magatartások egyes csoportjaira történő alkalmazásáról.

^[3] Európai Bizottság: A vertikális korlátozásokról szóló iránymutatás. Európai Unió Hivatalos Lapja, 2010. május 19., C 130/1.

^[4] Iránymutatás 151. pont: A kizárólagos forgalmazási megállapodásban a szállító vállalja, hogy termékeit egy adott területen történő viszonteladásra csak egy forgalmazónak értékesíti. Ugyanakkor a forgalmazó általában korlátozva van más (kizárólagosan kijelölt) területeken történő aktív értékesítéseiben. A lehetséges kockázatok a versenyre nézve főként a márkán belüli verseny csökkenése és a piacfelosztás, amelyek különösen az árdiszkriminációt segíthetik elő. Ha az összes vagy a legtöbb szállító kizárólagos forgalmazást alkalmaz, ez enyhítheti a versenyt, és erősítheti az összejátszást mind a szállítók, mind pedig a forgalmazók szintjén. Végezetül a kizárólagos forgalmazás más forgalmazók kizárásához vezethet, és ezáltal csökkentheti a versenyt az adott szinten.

^[5] Iránymutatás 168. pont: Kizárólagos ügyfélelosztási megállapodásban a szállító vállalja, hogy termékeit csak egy forgalmazónak adja el egy adott fogyasztói csoportnak történő viszonteladásra. Ugyanakkor a forgalmazó általában korlátozott más (kizárólagosan kijelölt) ügyfélcsoportoknak történő aktív értékesítéseiben.

^[6] Iránymutatás 192. pont A kizárólagos szállítás címszó alá azok a korlátozások tartoznak, amelyeknek központi eleme, hogy a szállító köteles arra, vagy a szállítót arra késztetik, hogy a szerződés szerinti árukat általában csak egyetlen vevőnek vagy leginkább egy vevőnek, illetve meghatározott felhasználási célra értékesítse. Az ilyen korlátozás olyan kizárólagos szállítási kötelezettség formájában valósulhat meg, amely arra korlátozza a szállítót, hogy csak egyetlen vevőnek értékesítsen viszonteladás vagy meghatározott felhasználás céljára, de megvalósulhat például a szállítóra alkalmazott mennyiségi kényszer formájában is, amennyiben a szállító és a vevő között olyan, ösztönzőkre vonatkozó megállapodás jön létre, amely miatt az előbbi értékesítéseit főként egy vevőre összpontosítja. Közbenső termékek és szolgáltatások esetében a kizárólagos szállítást gyakran ipari szállításként említik.

^[7] Iránymutatás 203. pont: Az előzetes hozzáférési kifizetések olyan rögzített díjak, amelyeket a szállítók vertikális kapcsolat keretében egy érintett időszak kezdetén annak érdekében fizetnek a forgalmazóknak, hogy hozzáférést szerezzenek forgalmazási hálózatukhoz, és amellyel a kiskereskedő által a szállítónak nyújtott szolgáltatásokat ellentételezik. Ez a kategória különböző gyakorlatokat foglal magában, például a polcpénzt https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=OJ:C:2010:130:FULL&from=EN 56-C_2010130HU.01000101-E0056, az úgynevezett listán tartási díjakat https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=OJ:C:2010:130:FULL&from=EN 57-C_2010130HU.01000101-E0057, valamely forgalmazó promóciós kampányaihoz való hozzáférésre jogosító kifizetéseket stb.

^[8] Iránymutatás 223. pont: A III.3. szakaszban kifejtetteknek megfelelően különösen súlyos korlátozásnak minősül a viszonteladási ár meghatározása, azaz az olyan megállapodás vagy olyan összehangolt magatartás, amelynek közvetett vagy közvetlen célja olyan rögzített összegű vagy minimális viszonteladási ár, illetve rögzített összegű vagy minimális árszint meghatározása, amelyet a vevőnek figyelembe kell vennie.

^[9] Iránymutatás 171. pont: A szelektív forgalmazási megállapodások – a kizárólagos forgalmazási megállapodásokhoz hasonlóan – egyrészről a szerződéses forgalmazók számát, másrészről pedig a viszonteladás további lehetőségeit korlátozzák. A kizárólagos forgalmazáshoz képest az az eltérés, hogy a kereskedők számának korlátozása nem a területek számától, hanem olyan kiválasztási szempontoktól függ, amelyek elsősorban a termék jellegéhez kapcsolódnak. A kizárólagos forgalmazáshoz képest a másik különbség az, hogy a viszonteladási korlátozás nem egy adott területre vonatkozó aktív értékesítési tilalom, hanem a nem szerződéses forgalmazóknak történő bármely értékesítésre vonatkozik, így lehetséges vevőként csak a szerződéses kereskedők és a végső ügyfelek maradnak. A szelektív forgalmazást csaknem mindig márkás végtermékek forgalmazása esetében használják.

^[10] Darázs Lénárd: Termékfelelősség a franchise rendszerekben. In: Kisfaludi András (szerk.): Liber Amicorum. Studia E. Weiss dedicata. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2002, 45-80. o.

^[11] Bevezette: 2002. évi XXXVI. törvény 12. §-a, 2003. jan. 1-től: 4. § (1) Ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék minden forgalmazóját gyártónak kell tekinteni mindaddig, amíg a forgalmazó a gyártót vagy azt a forgalmazót, akitől a terméket beszerezte, a károsultnak meg nem nevezi. E szabály import termék esetén akkor is megfelelően alkalmazandó, ha a termék gyártója feltüntetésre került, de importálója nem állapítható meg.

^[12] 3. cikk (3) Ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék minden szállítója gyártónak tekintendő, kivéve, ha ésszerű időn belül tájékoztatja a károsultat a gyártónak vagy annak a személyéről, akinek a terméket szállította. Ugyanez vonatkozik az importált termékekre, ha ezek tekintetében a (2) bekezdés szerinti importőr nem állapítható meg, abban az esetben is, ha a gyártó neve fel van tüntetve.

^[13] Article 3 3. Where the producer of the product cannot be identified, each supplier of the product shall be treated as its producer unless he informs the injured person, within a reasonable time, of the identity of the producer or of the person who supplied him with the product. The same shall apply, in the case of an imported product, if this product does not indicate the identity of the importer referred to in paragraph 2, even if the name of the producer is indicated.

^[14] Artikel 3 (3) Kann der Hersteller des Produkts nicht festgestellt werden, so wird jeder Lieferant als dessen Hersteller behandelt, es sei denn, daß er dem Geschädigten innerhalb angemessener Zeit den Hersteller oder diejenige Person benennt, die ihm das Produkt geliefert hat. Dies gilt auch für eingeführte Produkte, wenn sich bei diesen der Importeur im Sinne des Absatzes 2 nicht feststellen lässt, selbst wenn der Name des Herstellers angegeben ist.

^[15] Article 3  3. Si le producteur du produit ne peut tre identifié, chaque fournisseur en sera considéré comme producteur,  moins qu’il n’indique  la victime, dans un délai raisonnable, l’identité du producteur ou de celui qui lui a fourni le produit. Il en est de mme dans le cas d’un produit importé, si ce produit n’indique pas l’identité de l’importateur visé au paragraphe 2, mme si le nom du producteur est indiqué.

^[16] Európai Unió Bírósága C-196/15., Granarolo SpA kontra Ambrosi Emmi France SA ítélet, ECLI:EU:C:2016:559

^[17] A Tanács 2000. december 22-i a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendelete, melyet időközben felváltott az Európai Parlament és a Tanács 2012. december 12-i 1215/2012/EU rendelete.

^[18] Lásd a szabályozáshoz Heimo Schack: Internationales Zivilverfahrensrecht. 7. Aufl. München 2017, 118. o.

^[19] Az ítélet jogösszehasonlító elemzése Leonhard Hübner – Maximilian Pika: Vertrauensschutz im Vetriebrecht, in ZEuP 2018, 32 skk.

^[20] Hesselink et al (ed.) i. m. (27 lj.).

^[21] Gárdos Péter: A forgalmazási és a jogbérleti (franchise) szerződés. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. 2. kiad. Wolters Kluwer, Budapest, 2018, 2102. o.

^[22] Eleanor Cashin Ritaine: The COMMON FRAME OF REFERENCE and the Principles of European Law on Commercial Agency, Franchise and Distribution Agreements, ERA Forum (2007) 8:563-584, https://core.ac.uk/download/pdf/159145365.pdf (letöltés ideje: 2019.03.31.).

^[23] Fabio Bortolotti, 04.10.05. https://www.idiproject.com/users/fabio (letöltés ideje: 2019. 03. 31.).

^[24] Lásd 47. lábjegyzetet.

^[25] Von Bar – Clive i.m. (47.j.) 2383.

^[26] Uo. 2425.

^[27] ARTICLE 2.2.4 (Agency undisclosed) (1) Where an agent acts within the scope of its authority and the third party neither knew nor ought to have known that the agent was acting as an agent, the acts of the agent shall affect only the relations between the agent and the third party. (2) However, where such an agent, when contracting with the third party on behalf of a business, represents itself to be the owner of that business, the third party, upon discovery of the real owner of the business, may exercise also against the latter the rights it has against the agent.

^[28] Az uniós jog és a belga jog kapcsolatához lásd a C-184/12. Unamar ügyet.

^[29] Belgium, lásd Pilar Perales Viscasillas: The Good, the Bad, and the Ugly in Distribution Contracts: Limitation of Party Autonomy in Arbitration? Penn State Journal of Law & International Affairs, 2015/213. sz., 226. o. (elérhető http://elibrary.law.psu.edu/jlia/vol4/iss1/12, letöltés ideje: 2019. 03. 31.)

^[30] Michael Martinek: Von Handelsvertreterrecht zum Recht der Vertriebssysteme, Zeitschrift für das gesamte Handelsrecht und Wirtschaftsrecht (ZHR) Bd.,1997/161. sz., 67-101. o.

---