AB: szabálysértés volt a szovjet emlékmű leöntése


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Alkotmánybíróság elutasította a Fővárosi Törvényszék 23.Szef.27/2017/3. számú végzése ellen benyújtott alkotmányjogi panaszt. A döntéshez Dienes-Oehm Egon, Salamon László, Stumpf István, Szabó Marcel és Varga Zs. András párhuzamos indokolást, míg Czine Ágnes, Juhász Imre, Pokol Béla és Szívós Mária különvéleményt csatoltak.

1. Az alapügy

Az elsőfokú bíróság végzésében foglalt tényállás szerint az indítványozók 2017. április 17-én a Budapest V. kerületi Szabadság téren található szovjet hősi emlékművet több alkalommal narancssárga színű festéket tartalmazó luftballonnal dobálták meg, amelynek következtében az emlékmű felszínén több helyen festékfolt keletkezett. A bírósági tárgyaláson tett vallomásukban az indítványozók elismerték a cselekményt, azonban álláspontjuk szerint ezzel nem követtek el szabálysértést. Tettüket figyelemfelkeltésnek szánták, amellyel politikai véleményüket nyilvánították ki. Elmondták, hogy semmiféle kárt nem kívántak okozni az emlékműben, ezért – előzetesen ellenőrzött módon – vízzel könnyen lemosható, ártalmatlan festéket használtak. A szabálysértési hatóság a tényt, mely szerint a festék az emlékmű felszínéről csapvízzel dörzsölés nélkül teljes egészében eltávolítható volt, igazolta.

Az elsőfokú bíróság ugyanakkor az indítványozók védekezését nem fogadta el, és megállapította, hogy az indítványozók társtettesként elkövették a Szabs. tv. 170. §-ában foglalt garázdaság szabálysértését. Az indokolás szerint minden kétséget kizáróan megállapítható volt az indítványozók cselekményének a társadalmi együttélési normákat, viselkedési szabályokat és elvárásokat sértő, azokat semmibe vevő, ezáltal kihívóan közösségellenes jellege. A bíróság álláspontja szerint továbbá a cselekmény minden kétséget kizáróan objektíve alkalmas volt arra, hogy az azt észlelőkben nemtetszést, megbotránkozást és riadalmat váltson ki.

A Fővárosi Törvényszék, mint másodfokú bíróság az elsőfokú végzést hatályban tartotta. A bíróság egyetértett azzal, hogy a politikai vélemény nem csupán verbális eszközökkel fejezhető ki, ugyanakkor feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy az azt észlelők számára egyértelmű legyen: az adott cselekmény, tiltakozás valamely kormányzati intézkedés ellen irányul. E nélkül ugyanis sem az elkövetők véleménye, sem az általuk elérni kívánt cél nem váltja ki a kívánt hatást. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a tényállás szerinti esetben a kívülállók számára nem volt értelmezhető az indítványozók motivációja. Bár a vélemény egyértelművé tétele megtörténhet akár úgy is, hogy a demonstráció tárgyának egyedi jellegéből bárki számára értelmezhető a politikai vélemény, az érintett emlékmű megdobálása közvetve sem utal az indítványozók véleménye szerinti oroszbarát politikával szembeni nemtetszésre. A másodfokú bíróság hozzátette: az egyik indítványozó ugyan a nézelődőknek elmondta, hogy mi történik, önmagában a közelállóknak való magyarázkodás nem helyettesíti a vélemény és a cél mindenki számára egyértelművé tételét. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az indítványozók cselekménye ezért nem volt más, mint egy köztéri szobor elcsúfítása, ami azért kihívóan közösségellenes, mert mindenkitől elvárható, hogy akár az alkotót, akár az emléket, amit másoknak jelent, megtiszteljen annyira, hogy tartózkodik azok megalázásától. Az indítványozók ezt követően fordultak az Alkotmánybírósághoz.

2. A döntés indokai

Az AB hangsúlyozta, hogy a „véleménynyilvánítás” köznapi és alkotmányjogi jelentése nem fedi egymást. Az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt alapjog egyfelől nem öleli fel a véleményalkotás valamennyi megnyilvánulását, másfelől viszont magában foglal a szóbeli vagy írásbeli kommunikáción túli aktusokat is. Előbbi körben mutatott rá például az Alkotmánybíróság arra, hogy a szólásszabadság csak a nyilvánosságnak szánt közlésekre terjed ki, a magánközlések – magánlevelek, telefonbeszélgetések, e-mail, magánbeszélgetések, napló stb. – annak ellenére nem részei a véleményszabadságnak, hogy egyébként személyes életünk legfontosabb megnyilvánulásait, „véleményeit” hordozhatják. Fontos kiemelni továbbá azt is, hogy az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata szerint a véleménynyilvánító nemcsak szavakkal, hanem például képek, szimbólumok használatával vagy ruhadarabok viselésével is megoszthatja gondolatait, így a jelképhasználatban megnyilvánuló szimbolikus beszéd a véleményszabadság klasszikus kérdései közé tartozhat.  A jelen ügy központi kérdése ezért az volt, hogy minősülhet-e, és ha igen, milyen szempontok alapján minősülhet egy tettleges – azaz nem szavakban kifejezett megnyilvánulás – véleménynyilvánításnak, és ennek nyomán kiterjedhet-e a szólásszabadság hatálya a köztéri alkotást, emlékművet festékkel leöntő cselekedetére.

Az AB utalt arra, hogy elsőként az Amerikai Egyesült Államok Legfelső Bírósága mutatott rá, hogy a szólásszabadságot minden esetben alkalmazni kell, amikor a cselekvőt egy meghatározott üzenet közlése vezérli, és a körülmények alapján valószínűsíthető, hogy az üzenet értelmezhető a vele találkozók számára. Figyelembe vette azt is, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) épp akkor tekintette át a kommunikatív tettek szólásszabadság alá vonásának kérdését, amikor szobrokat festékkel meggyalázó személy elítéléséről kellett döntenie. Az EJEB széles körben elismerve bizonyos tettleges cselekedetek véleménynyilvánításként kezelésének lehetőségét, a konkrét cselekmény természetének értékelésekor alapvetően két tényezőt emelt ki: egyrészt objektív nézőpontból meg kell vizsgálni a cselekmény véleményközlő karakterét, másrészt értékelni kell a cselekményt elkövető szándékát vagy célját is. Az Alkotmánybíróság ezekre is figyelemmel rámutatott arra, hogy egy tett véleménynyilvánításként kezelésének szükséges, de semmiképp sem elégséges feltétele, hogy a cselekményt elkövető a véleménye kifejezésének céljából cselekedjen, hanem az is szükséges, hogy a közlés választott formája objektív módon is alkalmasnak tekinthető eszköze, közvetítője legyen gondolatok közlésének.

Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően azt is hangsúlyozta, hogy a köztéri alkotások, illetve emlékművek szerepe egy közösség életében sokrétű. Ezeknek a különféle társadalmi funkcióknak a hangsúlyai emlékműről emlékműre (szoborról szoborra) változnak, de valamennyi köztéri alkotás, illetve emlékmű – a közvetlenül politikai célú alkotásoktól a fogadalmi emlékekig – közös ismérve, hogy társadalmi üzenetet hordoznak. Mivel a köztéri elhelyezéssel ezek az alkotások az egész közösség életének részévé válnak, természetes, hogy az idő múlásával az emlékmű jelentése még összetettebbé válhat: nemcsak az őt állítók, hanem a közösség többi tagja is jelentéseket, üzeneteket társít hozzá. Az emlékművek különlegessége, hogy a közösségnek szóló üzenetüket fizikai formát öltve fejezik ki. Ez a sajátosságuk nem csupán az állításuk egyszeri aktusát határozza meg (egy alkotást meg kell formázni és fel kell állítani), hanem az őket érintő későbbi megnyilvánulásokat is befolyásolja: az emlékmű letakarható, leleplezhető, megkoszorúzható, virágokkal borítható be, arra zászló tűzhető ki stb. Mindezzel együtt az is természetes, hogy az emlékművet érintő ellenérzéseket, tiltakozásokat is megpróbálják fizikailag is értelmezhető formába önteni. Éppen az alkotás fizikai valósága miatt azonban ennek a negatív véleményközlésnek egyedi, a pusztán verbális módon megjelenő közléseknél fel nem merülő határai lehetnek. Így az emlékművek megcsonkítása, ledöntése rongálásnak minősülhet, illetve a köztéren elhelyezett alkotásokra vonatkozó cselekmények más módon is érinthetik a közrendet, amelyek aránytalanná tehetik a véleménynek tettleges formában történő kifejezését.

Annak megítélése, hogy adott esetben a véleménynyilvánítás szabadságának hatálya alatt vizsgálandó, erős alkotmányos védelemre igényt tartó cselekményről, avagy vandalizmusról van-e szó, az egyedi tényállás elemei alapján a bíróságok feladata. E tekintetben jelentősége van annak, hogy a konkrét cselekmény mind a „véleménynyilvánító” személy szubjektív szándéka, mind az objektív értékelés szerint – legalább hipotetikusan – a nyilvánosság előtt értelmezhető közlés-e. Mindezek figyelembe vételével az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a másodfokú bíróságnak az a jogértelmezése, amely egy szobor festékkel való leöntésének esetére csak bizonyos feltételekkel tartja alkalmazhatónak a véleményszabadság szempontjait, összhangban áll az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményekkel, ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt elutasította.


Kapcsolódó cikkek

2024. március 18.

Jogszabályfigyelő 2024 – 11. hét

Alábbi cikkünkben tekintettel arra, hogy a 2024/29-33. számú Magyar Közlönyben szakmai közérdeklődésre számot tartó újdonság nem jelent meg, az Országgyűlés honlapján közzétett, elfogadásra váró törvényjavaslatok közül válogattunk.

2024. március 14.

A Jövő jogásza podcast: 10 éve hatályos az új Ptk.

Tíz évvel ezelőtt, 2014. március 15-én lépett hatályba a 2013-ban elfogadott Polgári Törvénykönyv. Ebből az alkalomból beszélget a kodifikáció folyamatáról, a kódex újításairól és a jogalkalmazásra gyakorolt hatásáról dr. Vékás Lajos professzor, aki az új Ptk-t előkészítő szakétői bizottság vezetője volt, és dr. Gárdos Pétert ügyvéd, az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének docense.