Büntetőjogi integrációs lépések az Európai Unióban – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A büntetőjogban mindig is előtérbe került az államok szuverenitásának a kérdése. Annak ellenére, hogy a nemzetek sokáig hirdették, hogy a büntetőjog nem válhat szupranacionális joggá, elindult a kölcsönös bizalom elvének megvalósítását megalapozó folyamat.

1. A büntetőjogi integráció

Tíz évvel ezelőtt, amikor Magyarország is az Európai Unió tagjává vált, a magyar jogászok döntő többségében még nem tudatosodott, hogy ez a tény a nemzeti jogalkotásra, a jogalkalmazásra és az igazságszolgál­tatásra is milyen hatást gyakorol.

Ma már előfordul, hogy a járásbíróság előtt indult eljárás a – rendes és rendkívüli – jogorvoslatok kimerítése vagy az alkotmányjogi panasz intézményének igénybe­vétele ellenére sem a Kúria vagy az Alkotmánybíróság előtt fejeződik be, hanem a végső verdiktet az Emberi Jogok Európai Bírósága mondja ki, vagy a luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága hoz olyan határozatot, amely a nemzeti jogalkotást is arra kötelezi, hogy módosítsa a hatályos jogszabályokat.

A büntetőjogban mindig is előtérbe került az államok szuverenitásának a kérdése. Az a tény, hogy a négy szabadságjog közül az egyik jog a személyek szabad áramlása, már mindenképp előrevetítette a büntetőjogi integráció szükségességét is. Az európai nemzetállamok határainak valóságos és eszmei síkú lebontása e négy alapjog biztosításával egyidejűleg megindult. Annak ellenére, hogy a nemzetek sokáig hirdették, hogy a büntetőjog – figyelemmel a büntetőjog társadalom- és kultúrafüggőségére is – nem válhat szupranacionális joggá, elindult a kölcsönös bizalom elvének megvalósítását megalapozó folyamat.

Jóllehet Winston Churchill a zürichi beszédében felvetette az Európai Egyesült Államok gondolatát, illetve Robert Schumann az Európai Szén- és Acélközösség megalapításának tervét, azonban ekkor még nem mérlegelték, hogy ennek az egyik következménye egy erőteljes büntetőjogi integrációs folyamat lesz.

Ennek a folyamatnak a jelentős eredménye a 2000. évben megalkotott Európai Alapjogi Charta, amely igazi jelentőségét akkor nyerte el, amikor a Lisszaboni Szerződés részévé vált. Erre azonban még 9 évet kellett várni.

A Lisszaboni Szerződésben az alábbi szöveggel került bevezetésre: az Európai Unió el­ismeri az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2000. december 7-i, Strasbourgban 2007. december 12-én kiigazított szövegében foglalt jogokat, szabadságokat és elveket; e Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések.

A fenti textus teljesen egyértelművé teszi, hogy nemcsak az Európai Unió intézményei­nek, hanem a tagállamoknak is tiszteletben kell tartaniuk az Alapjogi Chartában rögzített jogokat, sőt a tagállamoknak kötelező a jogrendszerükbe beiktatni az ott megfogalmazott elveket.

Az Alapjogi Chartának a büntető vonat­kozású legfontosabb rendelkezései:

● a kétszeres eljárás alá vonás, és kétszeres büntetés tilalma;

● az ártatlanság vélelme, és a védelemhez való jog;

● hatékony jogorvoslathoz és tisztességes eljáráshoz való jog;

● a bűncselekmények és a büntetések törvényességének és arányosságának elve;

● tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog.

Az elvek megjelenítése azonban önmagában kevés.

Az Európai Tanács, illetve az Unió történetében egy jelentős állomás és mérföldkő volt a Tanácsnak a Tamperében 1999. október 15–16-án megtartott ülése, amikor azt határozták el, hogy „[…] az igazságügyi hatóságok egyéb határozatai kölcsönös el­ismerése elvének az Unióban a polgári és a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés sarokkövévé kell válnia […]”.

Az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdése is lényegében ezt rögzíti, azonban a cél megvalósításának egyik feltétele, hogy a tagállamok valóban megbízzanak egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerében, ne merüljön fel kétség egyik állam részéről sem, hogy a másik nemzeti államban ezeket az alapelveket nem alkalmazzák, vagy csak részben alkalmazzák a nemzeti szabályozás alapján.

Annak ellenére, hogy a 28 tagállam ré­szese a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, sőt – az Európa Tanács tagjai is, és ezzel – magukra nézve kötelezően elismerték a strasbourgi székhelyű Ember Jogok Európai Bíróságának dönté­seit is.

Ezzel együtt nem lehetett mellőzni azon irányelvek megalkotását, amelyek azt biztosítják, hogy „a büntetőeljárásban részt vevő valamennyi szereplő a sajátjával egyenértékűnek tekinti más tagállam igazságszolgáltatási hatóságainak határozatait, ami nem csupán a másik tagállam szabályainak helyességébe vetett bizalmat jelenti, hanem az ilyen szabályok helyes alkalmazásába vetett bizalmat is. A kölcsönös elismerés foka nagymértékben függ számos tényezőtől, így a gyanúsítottak és a vádlottak jogait ga­rantáló mechanizmusoktól és a kölcsönös elismerés elve alkalmazásának megkönnyítéséhez szükséges közös minimális nor­máktól”.

Az EUMSZ 82. cikk (2) bekezdése az alábbiakat rögzíti: amilyen mértékben az a több államra kiterjedő vonatkozású büntetőügyekben a bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének, valamint a rendőrségi és igazságügyi együttműködésnek a megkönnyítése érdekében szükséges, az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott irányelvekben szabályozási minimumokat állapíthat meg. E szabályoknak figyelembe kell venniük a tagállamok jogi hagyományai és jogrendszerei közötti különbségeket.

A másodlagos jogforrások közül az egyik ­legnagyobb jelentőségű az: irányelv. Lényegében a kerethatározatot váltotta fel. Az irányelv az a jogforrás, amelynek megalkotását egy koncepció előzi meg és a Bizottság komoly előkészítő munkát végez az adott jogterületen, tagállami szinteken is. Az irányelv a nemzeti tagállamokra hagyja, hogy milyen módszerrel és milyen formában ültetik át a belső jogukba az irányelv rendelkezéseit, az implementálás azonban köte­lező. Az irányelv az elérendő eredmény tekintetében minden tagállamra kötelező. Általában néhány év időtartamot engedélyez az Európai Parlament és Tanács az átülte­tésre, és ha lejárt az implementálásra szolgáló terminus, akkor a Bizottság minden egyes tagállamban ellenőrzi, hogy valóban megtörtént-e az irányelv rendelkezéseinek az átültetése és a tagállamok milyen mértékben tették meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy az irányelvnek megfeleljenek.

Az irányelv jelentőségét az is mutatja, hogy meghatározott feltételek teljesülése esetén közvetlen hatályú, vagyis akkor is alkalmazandó a magánszemélyek és az állam viszonylatában, ha az adott nemzeti állam nem vagy nem megfelelően ültette át az irányelv rendelkezéseit a nemzeti jogba (Tullio Ratti ügy, C–14/78).

Az európai uniós jog közvetlenül hoz létre egyéni jogokat és kötelezettségeket, amelyek védelme a nemzeti bíróságok feladata.

A Lisszaboni Szerződésben a szabályozási minimumok a következőkre vonatkoznak:

a) a bizonyítékok tagállamok közötti kölcsönös elfogadhatósága;

b) a személyek jogai a büntetőeljárásban;

c) a bűncselekmények sértettjeinek jogai;

d) a büntetőeljárás egyéb olyan külön vonatkozásai, amelyeket a Tanács határozatban előzetesen ilyenként határozott meg; az ilyen határozat elfogadásakor a Tanács az Európai Parlament egyetértését követően, egyhangúan határoz.

Kommentár a munka törvénykönyvéhez
A Kommentár új kiadása elsősorban az új Ptk. hatálybalépéséhez, illetve az Mt. ehhez igazodó módosításához kapcsolódó változásokat dolgozza fel. Elméleti és gyakorlati szempontból részletesen áttekinti a Ptk. munkajogban is alkalmazandó rendelkezéseit, figyelemmel azok sajátos munkajogi tartalmára.   Bővebb információk és megrendelés itt.

2. A legfontosabb büntető vonatkozású európai uniós irányelvek

Az Európai Tanács 2009. évben elfogadta azt az Ütemtervet, amely a büntetőeljárásokban a gyanúsítottak vagy vádlottak eljárási jogainak megerősítésére vonatkozik. Ennek alapján az Európai Bizottság kidolgozta az Európai Parlament és Tanács elfogadta

● a büntetőeljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogról [az Európai Parlament és a Tanács 2010/
64/EU irányelve (2010. október 20.)];

● a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról [az Európai Parlament és a Tanács 2012/13/EU irányelve (2012. május 22.)].

Az Európai Parlament és a Tanács 2010/64/EU irányelve a büntetőeljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogról rendelkezik.

A nemzetállamoknak 2013. október 27. napjáig át kellett ültetniük ezen irányelv rendelkezéseit a nemzeti jogukba.

A magyar büntetőeljárásnak az anyanyelvhasználatra és így fordításra, tolmácsolásra vonatkozó rendelkezései nem mi­nimumszintet, hanem sokkal magasabb védelmi szintet határoznak meg, mint az irányelv rendelkezései. Az irányelv szerint „A tagállamok biztosítják, hogy a szóban forgó büntetőeljárás nyelvét nem beszélő vagy nem értő gyanúsítottak vagy vádlottak késedelem nélkül tolmácsolást vehessenek igénybe”.

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) – az alapvető rendelkezések között – a 9. § (1) bekezdésében rögzíti, hogy a büntetőeljárás nyelve a magyar, a magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány. A Be. 9. § (2) bekezdés értelmében a büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki az anyanyelvét, törvénnyel kihirdetett nem­zetközi szerződés alapján, az abban meghatározott körben regionális vagy nemzetiségi nyelvét vagy – ha a magyar nyelvet nem ismeri – az általa ismertként megjelölt nyelvet használhatja.

Az anyanyelv szabad használatának a Be. 9. §-ában deklarált joga olyan alapelve a büntetőeljárásnak, amelynek az érvényesülését az eljáró hatóságoknak az egész eljárás során biztosítaniuk kell.

E jogosultság alapján a büntetőeljárásban mindenki, vagyis a büntetőeljárás vala­mennyi résztvevője – így a terhelt is – mind írásban, mind szóban használhatja az anyanyelvét függetlenül attól, hogy a magyar nyelvet milyen szinten érti vagy beszéli. A magyar nyelv tudásának csak abban az esetben van jelentősége, ha az eljárásban részt vevő személy nem az anyanyelvét és nem a törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződés alapján a regionális vagy nemze­tiségi nyelvét, hanem az általa megjelölt más nyelvet kívánja használni, mert ezt csak akkor teheti meg, ha a magyar nyelvet nem ismeri.

Az eljáró hatóságoknak a terheltet a Be. 43. § (2) bekezdésének f) pontja alapján ­tájékoztatniuk kell az anyanyelv használatának jogáról. E kötelezettség megsértésével, vagyis a terhelt eljárási jogainak lényeges korlátozásával beszerzett bizonyíték az el­járás során nem használható fel, azt a bizonyítékok köréből ki kell rekeszteni a Be. 78. § (4) bekezdése alapján.

Ha a terhelt nem magyar anyanyelvű, ­akkor részére hivatalból kell tolmácsot kirendelni a védelemhez való joga gyakorlása és a tisztességes eljárás garantálása érde­kében. Függetlenül attól, hogy valóban érti-e és beszéli-e a magyar nyelvet.

A gyakorlatban előfordult, hogy a terhelt Magyarországon, magyar nyelven végezte az orvosi egyetemet és – amikor a büntetőel­járás megindult – már 30 éve Magyaror­szágon élt, magyar anyanyelvű felesége és számos magyar kötődése volt, de nem volt magyar anyanyelvű. Tökéletesen értette és naponta használta a magyar nyelvet.

A büntetőeljárás lefolytatása alatt mégis tolmács igénybevételét kérte és a Be. 9. §-ának értelmében megillette a tolmácsoláshoz, fordításhoz való jog, jóllehet lényegesen nagyobb szókincse, ténybeli tu­dása és ismerete volt, mint egy átlagos magyar állampolgárnak.

Amennyiben a terhelt nem magyar anyanyelvű, de a magyar nyelvet érti és beszéli, akkor tolmács közreműködése nélkül folyhat az eljárás mindaddig, ameddig be nem jelenti, hogy a saját anyanyelvét kívánja használni. Az eljárás e szakaszától kezdő­dően szükséges tolmács kirendelésével az alapjogának érvényesülését biztosítani (BH1989. 10.).

A publikáció az Ügyvédvilág 2014. július-augusztusi számában jelent meg.

---