Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A poggyász elvesztése vagy megsemmisülése esetén a légiutasnak nem jár automatikusan a legmagasabb összegű kártérítés és neki kell bizonyítania a poggyász tartalmát.
A felperes a Vueling Airlines által üzemeltetett járaton utazott Ibizából Barcelonán keresztül Fuerteventurába, amely útra feladott poggyászt vitt magával.
A repülőút a szokásos rendben lezajlott, de érkezésekor SL észrevette, hogy a poggyásza nem érkezett meg a célállomásra. Emiatt panaszt tett a Vueling Airlinesnál.
2017. december 11‑én a felperes keresetet indított a kérdést előterjesztő, barcelonai 9. sz. kereskedelmi bíróság előtt a Vueling Airlinesszal szemben a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében előírt 1131 SDR felső összeghatárnak megfelelő összegű kártérítés megfizetése iránt, a poggyász elvesztése miatt elszenvedett vagyoni és nem vagyoni kár megtérítése érdekében. Kérelme alátámasztása érdekében a felperes azzal érvelt, hogy a poggyász elvesztése minősül a poggyászt ért legsúlyosabb kárnak.
A Vueling Airlines elismerte, hogy a felperes poggyászt nem találták meg. Ugyanakkor tiltakozott a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében előírt maximális kártérítés megfizetése ellen, és az említett poggyász elvesztése által okozott vagyoni és nem vagyoni károkért 250 euró összeget ajánlott fel. Azzal érvelt, hogy a felperes sem a poggyász tartalmát, sem annak értékét és súlyát nem jelölte meg, és olyan dokumentumokat sem nyújtott be, amelyek igazolhatnák az abban lévő tárgyak pótlása érdekében szükséges vásárlásokat. A Vueling Airlines szerint ezek az adatok szükségesek ahhoz, hogy valamely utas bizonyítani tudja, hogy számára a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében előírt felső összeghatárnak megfelelő kártérítést kell megítélni.
A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint nemzeti szinten az ítélkezési gyakorlat eltéréseket mutat a Montreali Egyezmény 17. cikke (2) bekezdésének és 22. cikke (2) bekezdésének értelmezése tekintetében. Amikor bizonyítást nyer a poggyász elvesztése, egyes bíróságok megítélik az ezen utóbbi rendelkezésben szereplő felső kártérítési összeghatárt, mivel a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében szereplő, a poggyászt ért károk közül a legsúlyosabb esetről van szó, így nem köteles az utas további kiegészítő adatokat szolgáltatni vagy bizonyítani. Ezzel szemben más bíróságok álláspontja szerint a poggyász elvesztése esetén az utasnak megítélendő kártérítés összegét a bíróságnak kell meghatároznia az előterjesztett bizonyítékok függvényében, mivel a kárt szenvedett személynek kell a jog által elfogadott bármely bizonyítási eszköz útján bizonyítania az elszenvedett kárt vagy károkat.
A fentiekre tekintettel a barcelonai 9. sz. kereskedelmi bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az EUB-hoz fordul.
Az EUB döntése
Előzetesen meg kell állapítani, hogy az előterjesztő bíróság által feltett kérdés lényegben két kérdésből áll.
Az első kérdés arra vonatkozik, hogy van‑e átalánykártérítés a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 17. cikkének (2) bekezdése alapján az olyan utas esetében, akinek a poggyásza akkor veszett el, amikor az a fuvarozó ellenőrzése alatt állt, de az utas nem tett a rendeltetési helyen történő kézbesítéshez fűződő érdeket kifejező külön nyilatkozatot.
A második kérdés pedig arra vonatkozik, hogy milyen módon kell meghatározni a kártérítés összegét abban az esetben, ha a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében szereplő összeg nem jár automatikusan és átalányként.
A légiutasnak nem jár átalánykártérítés
A Montreali Egyezmény 17. cikkének (2) bekezdése értelmében a légi fuvarozó kizárólag abban az esetben felelős az ellenőrzött poggyászok megsemmisülésével, elvesztésével vagy sérülésével járó károkért, „ha a poggyász megsemmisülését, elvesztését vagy sérülését okozó esemény a repülő fedélzetén történt, vagy bármely olyan időszak alatt következett be, amikor az ellenőrzött poggyász a fuvarozó ellenőrzése alatt állt” (2010. május 6‑i Walz ítélet, C‑63/09, EU:C:2010:251, 32. pont; 2012. november 22‑i Espada Sánchez és társai ítélet, C‑410/11, EU:C:2012:747, 25. és 26. pont).
A Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdését illetően az EUB megállapította, hogy a poggyászszállítás során bekövetkező megsemmisülés, elvesztés, kár vagy késedelem esetén a fuvarozó felelőssége 2009. december 30‑tól 2019. december 28‑ig utasonként 1131 SDR‑re „korlátozódik, amely korlát a kártérítés felső határát képezi, tehát nem illet meg automatikusan és átalányként minden utast a poggyásza elvesztése esetében.
Az EUB szerint a kártérítésnek a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében meghatározott korlátozását az okozott kár egészére kell alkalmazni, a kár vagyoni vagy nem vagyoni jellegétől függetlenül. E tekintetben pontosította, hogy az utas azon lehetősége, hogy az ellenőrzött poggyászok fuvarozónak történő átadásakor az e rendelkezés második része szerinti, érdeket kifejező külön nyilatkozatot tegyen, megerősíti, hogy a légi fuvarozónak a poggyászok elvesztéséből eredő károkért fennálló felelősségének a korlátozása a rendeltetési helyen történő kézbesítéshez fűződő érdeket kifejező bármiféle külön nyilatkozat hiányában olyan abszolút korlát, amely lefedi a vagyoni és a nem vagyoni kárt is.
A Montreali Egyezmény elfogadásához vezető előkészítő munkálatokból az tűnik ki, hogy a kártérítési összeget legmagasabb összegként határozták meg, és nem olyan kártérítési átalányként, amely automatikusan megillet minden károsultat. Noha ezt az értelmet pontosabban vissza lehetett volna adni egy olyan kifejezés használatával, mint a „nem haladhatja meg”, a jogalkotó a „korlátozódik” kifejezés alkalmazása mellett döntött, mivel ezt a kifejezést kiterjedten alkalmazza a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó egyes szabályok egységesítéséről szóló, Varsóban 1929. október 12‑én aláírt egyezményre (Egyesült Nemzetek – Szerződések Tára, CXXXVII. kötet, 12. o.) vonatkozó ítélkezési gyakorlat, amely egyezményt a Montreali Egyezmény (az 1999. május 25‑i közgyűlés 12. ülésének jegyzőkönyve, a légi közlekedési jogról szóló nemzetközi konferencia, Montreal, 1999. május 10–28., I. kötet, jegyzőkönyvek) váltotta fel.
Az EUB kifejtette, hogy a Montreali Egyezménynek sem a 17. cikke (2) bekezdéséből, és a 22. cikke (2) bekezdéséből nem következik, hogy a poggyászok elvesztését a poggyászokat ért károk közül a legsúlyosabb esetnek kellene tekinteni, olyannyira, hogy pusztán a poggyász elvesztésének bizonyítottsága miatt a károsult utast a második rendelkezésben szereplő összegnek megfelelő kártérítés automatikusan megilleti. E rendelkezések ugyanis mindössze felsorolják azokat az eseteket, amelyek megalapozhatják a légi fuvarozó második rendelkezés szerinti korlátok közötti felelősségét a poggyászszállítás során bekövetkezett károkért, de ezen esetek között nem állít fel hierarchiát a súlyosságuk alapján.
A kártérítés megállapításának szempontjai
Az EUB korábban megállapította, hogy a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésében előírt kártérítés érdekében a nemzeti bíróság ellenőrzése mellett az érintett utasok kötelesek a jogilag megkövetelt módon bizonyítani az elveszített poggyász tartalmát (lásd ebben az értelemben: 2012. november 22‑i Espada Sánchez és társai ítélet, C‑410/11, EU:C:2012:747, 35. pont).
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata kijelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságokat és meghatározni az uniós jogrendből származó egyéni jogok védelmének biztosítására irányuló jogorvoslatok eljárási szabályait. E szabályok azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló belső jogi keresetekre vonatkozó szabályok (egyenértékűség elve), és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (tényleges érvényesülés elve) (1976. december 16‑i Rewe‑Zentralfinanz és Rewe‑Zentral ítélet, 33/76, EU:C:1976:188, 5. pont; 2007. március 13‑i Unibet ítélet, C‑432/05, EU:C:2007:163, 38., 39. és 43. pont; 2019. szeptember 11‑i Călin ítélet, C‑676/17, EU:C:2019:700, 30. pont).
A fentiekből az következik, hogy a Montreali Egyezmény 17. cikkének (2) bekezdése és 22. cikkének (2) bekezdése alapján benyújtott keresetekben az érintett utasok kötelesek a jogilag megkövetelt módon bizonyítani különösen okirati bizonyítékok útján a poggyászaikban lévő tárgyak pótlása érdekében viselt költségeket, az e poggyászok megsemmisülése, elvesztése, sérülése vagy késése miatt elszenvedett kárt vagy károkat, az illetékes nemzeti bíróságok pedig kötelesek megvizsgálni, hogy az alkalmazandó, különösen a bizonyításra vonatkozó nemzeti jogi szabályok nem teszik‑e a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az e rendelkezések által az utasoknak biztosított kártérítéshez való jog gyakorlását.
Amikor a kárt szenvedett utas semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatott a poggyászok bizonyított megsemmisülése, elvesztése, sérülése vagy késése miatt elszenvedett kárt vagy károkat illetően, a nemzeti bíróság figyelembe vehet a kérdést előterjesztő bíróság által említett olyan tényezőket, mint az elveszített poggyászok súlya vagy az a körülmény, hogy a poggyász az oda‑ vagy a visszaút során veszett‑e el, az elszenvedett kár vagy károk értékelése, valamint a kárt szenvedett utasnak nyújtandó kártérítés összegének meghatározása érdekében. Ezeket a tényezőket azonban nem külön‑külön kell figyelembe venni, hanem együttesen kell értékelni.
Az elveszített poggyászok súlyát illetően az EUB megállapította, hogy amennyiben főszabály szerint kizárólag a fuvarozó tud ilyen bizonyítékot szolgáltatni e poggyászok feladását követően, a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása érdekében a nemzeti bíróságnak, amennyiben azt állapítja meg, hogy az a tény, hogy a bizonyítási terhet valamely fél viseli, a gyakorlatban lehetetlenné teheti vagy rendkívül megnehezítheti az ilyen bizonyíték szolgáltatását, különösen mivel olyan adatokra vonatkozik, amelyekkel e fél nem rendelkezhet, a nemzeti jog alapján rendelkezésére álló valamennyi eljárásjogi eszközt igénybe kell vennie, köztük a szükséges bizonyításfelvétel elrendelését, ideértve azt is, hogy valamelyik felet vagy harmadik személyt felhívhat valamely irat vagy okirat bemutatására (2006. szeptember 7‑i Laboratoires Boiron ítélet, C‑526/04, EU:C:2006:528, 55. pont).
A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a Montreali Egyezmény 22. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 17. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti bíróságnak kell az alkalmazandó, különösen a bizonyításra vonatkozó nemzeti jogi szabályok alapján megállapítania az olyan utasnak nyújtandó kártérítés összegét, akinek az ellenőrzött poggyásza – amely nem képezte a rendeltetési helyen történő kézbesítéshez fűződő érdeket kifejező külön nyilatkozat tárgyát – megsemmisült, elveszett, sérült vagy késett. E szabályok azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló belső jogi keresetekre vonatkozó szabályok, és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a Montreali Egyezmény által biztosított jogok gyakorlását.
