A munkahelyi zaklatás közvetett részesei: szem- és fültanúk

A prevenciós irodalom a zaklatás témakörében kifejezetten hangsúlyozza a határsértő, emberi méltóságot sértő szituációk tanúinak szerepét. Azokét, akik jelen vannak, akik közvetve ugyan, de részesei ezeknek a helyzeteknek; látják, hallják a történéseket, mintegy kívülállóként nyugtázzák a látottakat, hallottakat. A nemzetközi szakirodalom ’bystander’-ek-nek hívja őket. 

Kérdés, hogy egy ilyen szemlélődő, kívülálló szerepben mi az, ami elvárható vagy netán számonkérhető rajtunk? Meg tudunk szólalni ott és akkor? A sérelmet elszenvedő fél mellé tudunk állni? Képesek vagyunk beavatkozni? Értékrendünk a sérelmet elszenvedő vagy az azt okozó mellé sodor minket? Jogunk van közbelépni? Mit mérlegelünk? Minek a kérdése az, hogy lépünk-e? Erkölcsi kötelesség? Van valamiféle morál, ami nem hagyja, hogy elmenjünk valami mellett szótlanul? Rossz emberek vagyunk, ha szemrebbenés nélkül továbblépünk és elfelejtjük gyorsan, mit is láttunk?  

Megannyi kérdés végigfut az agyunkon, másodpercek alatt. Talán eszünkbe jutnak az utcán fekvő, látszólag segítségre szoruló emberek. Megállunk? Ki hívja a mentőt? Meddig maradunk mellettük? Nagyon hasonló dilemmasor az, amivel munkahelyeinken is szembesülhetünk.  

Julia Shaw pszichológus kutató (University College, London) azt mondja, hogy a kívülálló szemlélődők, akik tanúi zaklatásos szituációknak; kiváló helyzetben vannak ahhoz, hogy egy-egy helyzetet megváltoztassanak, átírjanak amikor aktívvá válnak. Nagyon sok történetet hallunk, amikor a másik kiállása vetett gátat egy folyamat eszkalálódásának, amikor meg tudtak akasztani valamit, ami fokozódott, egyre terhesebbé vált.  

Ebben a szerepkörben – segít nekünk Shaw professzor – első körben érdemes tudatosítani, és/vagy átérezni, hogy nem én vagyok az, akivel szemben határt sértenek, nem én vagyok a célpont, ami rögvest egy privilegizált pozíció (azéval szemben mindenképp, aki sérül előttünk), innen talán elfogadjuk, hogy könnyebb megszólalni. Azt is mondja, hogy egy ilyen helyzetben aktívvá válni olyan lehetőség, amikor az ember alkalolmszülte aktivistává lényegülhet, amikoris fel tud lépni valaki mellett (akár egy „ügy”-ként értelmezve a helyzetet), akinek nincs hangja, nincs ereje saját magáért fellépni. Ez a pozíció akár még vonzó is lehet.  

Ahhoz azonban, hogy bármiféle intervenció átfusson az agyunkon, szükséges az, hogy lássunk, figyelmesek legyünk, jelen legyünk, ezt követően pedig merjük vállalni megélésünket, meglátásainkat egy alapvető emberi méltóságot tiszteletben tartó értékrend mentén. Az a tapasztalatom, hogy sokszor hiányzik a tudás, amivel értelmet, jelentést tudnánk adni a látottaknak, hallottaknak. Az a klasszikus helyzet áll fenn; nem tudom eldönteni, hogy ami történik valóban olyan súlyos-e, valóban jól látom-e, valóban határsértés-e. Ezért is tartom annyiranak fontos beszélni az emberi méltóságról, a határokról, a sérelem okozásról, a ’mit engedhetünk meg magunknak másokkal szemben’ témakörökről egy-egy közösségben. Hogy saját magunkban is kialakuljon egy zsinórmérték, hogy meg tudjam ítélni, konkrét esetben, a saját és a vállalati értékrend mit diktál.  

Azt gondolom, némi őszinte odafordulás, éberség mellett nehezebb mellélőni annak megítélésében, hogy felismerjük, valaki szenved, valaki nem érzi magát komfortosan abban, ami történik vele. Hozzáteszem, ha saját megélésünket közvetítjük, azt mondjuk el, hogy mi mit látunk, minket hogyan érint, aminek tanúi vagyunk; azzal például se nem ítélkezünk, se nem erőltetünk rá senkire semmit, mégis behoztunk egy új áramlatot, megosztottuk azt, ami nekünk fontos volt, és a mellettünk állónak talán még fontosabb.  

Mit tehetünk azért, hogy aktív tanúk lehessünk? 

• Legyünk jelen, legyünk éberek az emberi viszonyulások tekintetében. Képviseljük világosan, hogy nem toleráljuk a határsértő, sérelmet okozó, emberi méltóságot sértő viselkedést. Beszéljünk róla, beszélgessünk róla.  
• Legyünk tudatában annak, hogy jelentős súlyt vagyunk képesek levenni, átvenni az érintettek válláról, ami erőt adhat nekik. Ne hagyjunk senkit magára.  
• Álljunk ki amellett az elgondolás mellett, hogy ezek nem személyes ügyek, amik gyakran a hatalomról is szólnak, hanem mindannyiunkat érintenek a közösségben.  

Konkrét helyzetekben mit tehetünk? Néhány életszerű gondolat: 

• Intézzük úgy, hogy részesei lehessünk olyan négyszemközti megbeszéléseknek, ahol érezzük, hogy valaki zaklatás kockázatának van kitéve; ne engedjük, hogy egyedül kelljen megbirkóznia a helyzettel  
• Tereljük a beszélgetést más irányba, jelezve, hogy nem komfortos nekünk az, amiről szó van – vagy éppenséggel nem gondoljuk, hogy helye van a munkahelyen 
• Ha fizikai történést tapasztalunk, szükség lehet fizikai beavatkozásra (mérlegelve saját és minden fél biztonságát) 
• Elhívhatjuk, kimozdíthatjuk a sérelmet szenvedő felet abból a helyzetből bármilyen ’ürüggyel’, indokkal – menekülőutat biztosítva neki 
• Lépjünk fel határozottan támogatólag, bátorítólag, kérdezzük meg, hogy van-e szüksége bárkinek bármire abban a helyzetben  
• Legyünk olyanok, akihez fordulhatnak az érintettek, akiknek elmondhatják megéléseiket; érdeklődjünk mi magunk is, kérdezzünk rá, szükséges –e és milyen formában a támogatásunk 
• Az esetet követően beszéljünk az érintettekhez, tudassuk, hogy a helyzetet mi hogyan éltük meg, hogy tudja, hogy figyelünk rá, látjuk, mi történik, és, ha igényli, átbeszéljük a következő lépéseket 
• Ha olyan helyzetben, pozícióban vagyunk (vagy olyan a nexusunk vele), konfrontálódhatunk is a zaklatóval, tegyünk meg mindent azért, hogy a körülöttünk levők biztonságban érezhessék magukat 

Sokszor zárom az előadásaimat, workshopjaimat ily módon: ’Legyünk olyan bystander-ek, mint amilyeneket magunk mellett szeretnénk tudni, ha mi is hasonló helyzetbe kerülnénk.’ Javaslom megfontolásra ezt a hozzáállást.  

---

dr. Sebestyén Andrea korábbi cikkei a témában itt olvashatók

---

 

---