A zaklatási panaszok kivizsgálásának sajátosságai

Mint minden más természetű visszaélésnél, a munkahelyi zaklatás esetében is rendkívül fontos az az út, ami a felelősségre vonáshoz, a szankciók kiszabásához vezet. Nagyon fontos, hogy eljárási szempontból mi történik, minek kell történnie, kik végzik a részfeladatokat, milyen keretekre tudnak hivatkozni, milyen tudásanyagot és személyes kompetenciákat mozgósítani, amikor ’helyzet van’.

Nyilvánvalóan nem egyszerű egy fair és átlátható belső céges vizsgálatot levezényelni. Határozott szakmai álláspontom szerint a legfontosabb, hogy erős szándék legyen egy minden fél számára kielégítő, megnyugtató lezárás megszületésére. Ha innen indulunk, minden esély megvan arra, hogy kellő gondossággal, odafigyeléssel fogunk eljárni, és felismerjük azt is, amikor külső, független szakértő tanácsára, támogatására van szükségünk, mert úgy ítéljük meg, hogy túlnő rajtunk a feladat. A struccpolitika, a bagatellizálás ezekben az esetekben is a tévutat jelzi. Tapasztaltam olyat, hogy szavak felcserélésével, tudomásul nem vételével, hárítással szexuális zaklatásos panaszt is át lehet keretezni egyfajta „általános vezetői hiányosság”-csomagra. A végeredmény a belső céges vizsgálatot követő hatósági eljárás, fellebbezés, végül legfelsőbb bírósági (LB-) felülvizsgálat (a jogsértést megállapító határozat helybenhagyásával). Mindez – a teljesség igénye nélkül – rosszul feltett kérdések sorozata (manipulatív, irányított kérdezéstechnika), pártatlanul összeállított vizsgálóbizottság, a panaszos sérelmeivel szembeni értetlenség következtében. Hozzáteszem, az ügyvezető igazgató a hatósági tárgyaláson szembesült azzal, hogy a munkahelyi szexuális zaklatás nem büntetőjogi kategória.

Kulcsmomentum, hogy a panasztétel lehetősége, annak keretei, körülményei előre tisztázottak, jól átgondoltak legyenek; aki bizalommal fordul hozzánk, ne csalódjon abban, hogy értő figyelemmel meghallgatásra talál. Vegyünk minden panaszt hasznos, értékes jelzésnek, amivel információt kapunk arról, hogyan vannak a kollégák, milyen a légkör, hogyan bánnak egymással. Nem biztos, hogy minden panasz nyomán vizsgálatot fogunk indítani, nem biztos, hogy minden vizsgálat megállapítással fog végződni, nyilvánvalóan. Azonban kötelességünk minden jelzésnek ’utána menni’.

Fontos szerepe van annak, aki először találkozik a panaszossal. Ez ugyanis egy nagyon érzékeny szakasz, amikor valaki megoszt egy nem ritkán őt traumatizáló, érzelmileg igénybe vevő, olykor szégyenérzettel járó sérelmet; ilyenkor a sérülékenység az, aminek jól kell tudni tartani a teret. Ugyanakkor minden olyan hasznos, szükséges információt szükséges megszerezni, ami egy vizsgálat indításához elegendő annak érdekében, hogy lehetőleg a folyamat során a későbbiekben ne kelljen újra meghallgatni a panaszost (elkerülve ezzel az újra traumatizálódást, az úgynevezett másodlagos viktimizációt).

A halogatás, az elodázás szokott a legkártékonyabb lenni; ami akár tanácstalanságból, akár nemtörődömségből fakad, a következtében esetenként hetek telnek el a panasz befogadásától az első meghallgatásig, vagy épp a vizsgáló testület felállásáig, vagy a tanúk meghallgatásáig. A panaszos joggal gondolja, hogy nem kezelik helyén a panaszát, közben a bepanaszolt fél tovább folytathatja határsértő magatartását – a panaszos kénytelen ebben a toxikus közegben helytállni és végezni a munkáját –, a tanúk minden egyes nappal kevésbé pontosan emlékeznek a felek között elhangzott szavakra. Magunk ellen dolgozunk, ha engedjük az időt kifolyni a kezeink közül, és engedjük, hogy a folyamat, mint egy lomhán reagáló gépezet működjön ímmel-ámmal. Ennek megelőzésére kell valakinek kézben tartania az eljárást; olyannak, aki tudja a következő lépést, feldolgozza az előzőt és előkészítse a következőt. Nagyon nehéz ilyen fokú elköteleződést elvárni egy olyan valakitől, akinek a munkaszerződése ilyesmit nem tartalmaz. Az adminisztrációról, az egyes eljárási cselekmények dokumentálásáról nem is beszélve. Merthogy mindent dokumentálunk. Többek között titoktartásra kötelezünk, adatvédelmi tájékoztatót gyártunk és íratunk alá, meghallgatási jegyzőkönyvet készítünk (és kiküldjük a feleknek reagálási lehetőséggel) etc.

A panaszok kivizsgálása, többnyire a bizonyítékok beszerzése, értékelése szerencsés esetben nem egy ember felelőssége; ezért szoktunk többfős testületeket, bizottságokat létrehozni a szabályzatokban. Az a tapasztalat, hogy hasznos, ha van olyan tag, aki az intézményen, közösségen belülről érkezik, illetve olyan is, aki független, külsős megbízott. Igaz ez a panaszok fogadására is. Felkészültség, egy bizonyos fokú rákészülés nélkül, úgymond ’common knowledge’-ra alapozva próbálni elbírálni ilyen típusú ügyeket kockázatos vállalkozás. Hiszen ezen a területen is van már egy felhalmozódott szakmai tudásanyag, aminek, ha nem vagyunk birtokában, és bármelyik fél hatósághoz, bírósághoz fordul, számon leszünk kérve hiányosságaink, tévedéseink miatt.

Bizonyíték sokféle lehet; jellemzően mindenki a tanúkra szeret alapozni; azonban elektronikus levelezések, a social media platformjairól lementett üzenetváltások, papírfecniken közölt tartalmak is rendre előkerülnek. A közvetett bizonyítékokról sem szabad megfeledkeznünk. Számos példa van arra, hogy a sérelmezett szituáció megtörténtekor csak a felek vannak jelen. Nyilvánvalóan nem tudjuk rekonstruálni az elhangzottakat, a mozdulatokat. Ilyenkor például arra tudunk építeni, ha azt próbáljuk felderíteni, hogy az ’előtte-utána’ állapotról mit lehet megállapítani. Az előtt a bizonyos történés előtt, akik találkoztak a panaszossal, milyennek látták, miről beszéltek vele, miben volt; és hogyan változott ez meg. Látták sírva ücsörögni a lépcsőházban, vagy kirohant rágyújtani az udvarra, vagy azonnal félrevonta egy kolléganőjét és megkérte, hogy szó szerint jegyzetelje, amit mond. Számos hatás, történés, információ, amire kell, hogy legyen szemünk. A felek közti, az eseményhez vezető történéseket is felfejtjük, amennyire észszerű és szükséges. Aztán majd a folyamat végén mérlegelünk, hogy mindez ’mit ér’, mit kezdünk velük.

Olyan sérelmekről beszélünk zaklatásos panaszok esetén, melyek tárgya határsértések, visszaélések, emberi méltóságot sértő magatartások, viselkedésmódok. Azt is mondhatnám, hogy minden egyes ügy vizsgálata során választ kell adnunk a klasszikus kérdésre; hol is húzódtak azok a bizonyos határok.

Vegyünk egy szexuális zaklatással kapcsolatos panaszt. Az egyik legtipikusabb védekezési narratíva, amikor a zaklatással bepanaszolt fél olyasmiket ad elő, hogy ő kedveskedni akart, jószándékúan dicsért, oldottabbá szerette volna tenni a munkahelyi légkört, vagy éppen flörtöt kezdeményezett. Kívülálló szemmel ez egy ártalmatlannak tűnő agenda is lehet, amivel első látásra nem is volna probléma. Majd előjön a kérdés, hogy mi volt erre a másik fél reakciója? Hogyan fogadta? Partner volt benne? Szemmel láthatóan kedvére való volt? Esetleg épp ellenkezőleg: feszengett, tiltakozott, zavarba jött, meg sem tudott szólalni? Ezek többnyire egyértelmű jelzések, ha minimális önreflexióval rendelkezünk, és képesek vagyunk a másik felé odafordulva értelmezni a fogadókészséget.

Ha a másik fél számára nem komfortos, ami történik, túl sok neki, megalázónak tartja, vagy ellenségesnek, akkor az ő határai már sérülnek. Egy félresikerült közeledés, meggondolatlan megjegyzés jellemzően még nem vonja maga után (nem kizárt azonban!), hogy zaklatást lehessen megállapítani. Ha ez rendszeresen, netán még sorozatos visszautasítások, helyre-/rendreutasítások után is megtörténik, akkor már valószínűleg igen.

A zaklatás jogi eljárásban való megítélésekor a panaszos megélése a döntő, ő hogyan élte meg az adott folyamatot, szituációkat. A hatóság, bíróság, céges testület nem azt vizsgálja, hogy mi volt a zaklató fél fejében, milyen szándék vezérelte. A másik félre gyakorolt hatást nézi.

Nyilvánvalóan mindenkinél máshol húzódik az a bizonyos határ ott és akkor. Ha már ezzel tisztában vagyunk, és ezzel a ténnyel kibékülünk, elfogadjuk, hogy nem feltétlenül azt a hatást váltjuk ki, amit szerettünk volna, már közelebb kerültünk ahhoz: tiszteletben tartani a másik határait a gyakorlatban azt jelenti, figyelünk rá annyira, hogy észrevesszük, hogyan van a közelünkben.

A vizsgálatok nagyon sok esetben nem a kiszabható szankciók miatt fontosak, lényegiek, hanem az afféle platformszerepükben, miszerint teret biztosítanak arra, hogy beszéljünk az interperszonális viszonyok sajátosságairól, a ’mit tehetek meg’ és ’mit már nem’, ’mitől leszek jól’ és ’mitől érzem magam biztonságban’ típusú kérdésekről annak érdekében, hogy finomhangoljuk a szervezeti kultúrát, és egy pszichológiai értelemben véve jól levő közösséget építsünk.

---