Falfarkas a tőzsdéről

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Pörgös, tempós film, rengeteg szexszel, átveréssel és humorra. Scorsese élete egyik legjobb filmjét csinálta meg. A Wall Street farkasa kötelező darab.

Amerikai tinik tankolnak előttem a rosszul világított büfében, nachos, popcorn, műzliszelet, a lányok szépek, a fiúk jelentéktelenek, mind együttesen kedvetlenek. Odabent élednek fel.

Ez egy olyan mozi, ahol minden eredeti hanggal megy. Mocorognak, zörögnek, nevetnek. Folyton előbb, mint én.
Én viszont tovább. A szüzsé szinte semmi. Kültelki tahó tőzsdeügynöknek áll, mire beletanulna, kiteszik, de már rájött, hogy bárkit bármire rá tud beszélni, kültelken újrakezdi, ömlik a pénz és omlanak a morális és jogi falak, céget alapít más kültelki tahókkal, drog, pia, szex, minden meny-nyiségben, rajtaveszt, viszont a börtönben majd tőzsdetanfolyamot vezet. 

Ebből a semmiből Scorsese élete egyik legjobb filmjét csinálta meg. The Wolf of Wall Street.

Három óra száguldás, hihetetlen tempójú vágás, poén poén hátán, csillogó sziporkák képben és hangban, rengeteg remek blues az utóbbiban, és közben dől a dollár, szakad a hó, szárított és porított alakban, dőlnek a nők, a piák, a szabályok, az aggályok, a falak, minduntalan. Lassan már 72 évesen a mester egy kezdő rendező pörgő, dörgő és dübörgő rohamával állt elő, amiben több az éhség, a merészség, a döngölés, a farkalás, a vágy, a csalás, a nyomulás, az átverés, mint huszonkét eddigi filmjében összesen. Igényes filmográfusok szószedetében 504 darab szóbeli fuck szerepel, akad, aki 507-et talált, de senki nem rótta fel, hogy üres beszéd helyettesítené a képi kiábrázolást. Ehhez a forgalmazó karácsony első napját találta tavaly a legalkalmasabbnak (nálunk a másodikat), hogy lezúdítsa a mozikra ezt a kevéssé kegyes három órát, amikor a számlált lexikai egység még külön visszhangot is kap. Állítólag 12 percet azért vágtak ki, hogy legalább a legfelső korhatáros kate­góriába beleférjen (+17 ott, ami nálunk +18). Ha láttuk a filmet, elgondolni is nehéz, mit vághattak ki, ha az, amit láttunk, bennema­radt. Scorsese azóta mentegetőzik. Bár nem a stílus miatt. Három hét alatt, mióta ve­títik a filmet, rengeteg jótevője akadt, aki ­ellátta jó tanácsokkal, megvághatta volna ­felére, ötödennyi fuck elég lenne, tarthatott volna nagyobb távolságot főhősével szemben, aki mégiscsak egy gazember. És valóban, precíz gondossággal kerüli a mester a morális méricskélés leghalványabb árnyékát is, a kamerának itten objektívja van, ­etikai horizontja, szűrője, házikönyvtára nincsen, drog, pia, szex és csalás, fékevesztett tivornyák, ez megy, végtelenítve, repetitíven, és egy árva szóval nem mondja, hogy ez kérem, helytelen. Scorsese csak termetre alacsony ember.

Az alap, amire épít, egy önéletrajz, Jordan Belfort bukott brókeré, aki a nyolcvanas évek semmiből érkezett tőzsdesztárja lett, gát­lástalan és ügyes, heti egymillió dolláros jövedelemmel huszonévesen, aki azután piacképesnek vélte tantörténetét, kiadta (magyarul Libri, 2013), Scorsese meg elolvasta és leforgatta, 2008 és 2013 között, két etapban. Fontos évszámok ezek, ha tudjuk, hogy közben végbement a legsúlyosabb pénzügyi válság a Fekete Péntek óta, százados nagybankok dőltek össze sorra, talán ha annyival tűnt csendesebbnek az összeomlással járó robaj, hogy ezúttal elképzelhetetlen összegű állami pénzek dőltek világszerte a megnyíló monetáris szakadékokba és csil­lapították valamelyest a rengéshullámokat (árát időben és érintettekben szétterítve ­fizetjük meg mindannyian). A Wall Street farkasa erről mintha nem tudna, tárgya nem a világgazdaságot megrendítő válság, amikor forgatják, hanem a magáncsalás békeidőkben, harminc éve, nem a kata­klizma, hanem a kisember kicsike sztorija. Nagyon úgy fest, hogy Scorsese nem olvassa az újságokat, és még az Oscar-díjas do­kumentumfilmeket se nézi meg, amilyen Charles Ferguson Inside Job cím alatt elhíresült riasztó dolgozata (magyarul Bennfen­tesek, akikről leránt összeszőtt lepleket, nagyban, kormányzati és törvényhozói magasságban), így nem is lepődhetünk meg, milyen pimf ügyekkel bíbelődik világégés közepette.

Látszólag.

Az ötszázszor ismételt szó ugyanis nem ugyanazt jelenti, mint ami egyszer hangzik el, egy szippantásnyi hó nem ugyanaz, mint a szakadatlan hóvihar, egy ölelés más, mint a végeérhetetlen üzekedés, félezer nemi buzdítás már nem arra ösztönöz, mint egy mantra lesz, üressé tett, monoton hang­csoport, amit lehetőleg ötven hertzen arra használ a buddhista szerzetes, hogy elnyomja a környezet zaját és utat keressen a transzcendensre kaput nyitó belső csendhez.

A végeérhetetlen ismétlés elemel az ­elemi eseménytől, és arra int, hogy ne a vásznon keressük, amire figyelni kell. Ha Scorsese felére vágja ezt a filmet, akkor rö­videbb lesz. Ebben jótevői nem tévedtek. Cage vagy Reich is felállhat három taktus után, mert innen már úgyis ismeri a közönség, ami még következik. Épp ahogy a repetitív zene lapályon mozog, nem ismer csúcspontot, azaz nem süti ki a feszültséget és nem ajánl feloldást, ebben a filmben sem találunk effélét. A vizuális és verbális gegek csillogó tűzijátéka mögött nyomasztóan komor állóképet sejtet ehelyett: az életnek nem sava és borsa, hanem silány pótléka ez, amit a kisember, ha nem lámer, hanem ügyes, nem lúzer, hanem nyer, oly önfeledten élvez (amíg lehet).

Sokat hozzátesz ehhez a metanarratív szerkezet. Az elbeszélést elbeszélő beszéli el, előre tudja, mi lesz, kommentálja, megszakítja, ezzel lehűti és eltávolítja a drámai folyamatot, amiben ritkán tudni, mi az, ami fontos, mert a cselekményvezetés és a kidolgozottság gyakran elválik egymástól. Voltaképpen dramaturgiai lapályon haladunk ritka jó tempóban, hegyet-völgyet nem látunk, de ha mutatkozna is olykor esély drámai domborzatra, Scorsese sietve ­elsimítja.

Lehet, hogy nem mindegy, szelíd, barna fodrászlány vagy dögös, szőke modell, de végül is egyképpen lelépnek. Hogy a pénzt a gazdagok vagy a szegények zsebéből emeljük el, de végül is mindkettő csak telefonhang. Hogy védjük vagy feladjuk a haverjainkat, mert akit kíméltünk, majd felad. Hogy lemondunk a gyerekről vagy elraboljuk, mert benyomva úgysem jutunk túl a kert­kapun. Nincsenek tényleges alternatívák, ami a dráma kulcsa és előfeltétele, a dön­tési helyzetek szinte álomszerűek, a dolgok alakulása szem-pontjából édes mindegy, kik hogyan döntenek. Megírt menetrend ­vezet mindent. Mondhatni ezt akár meg­lepőnek is, mert Scorsese a narratív mozi nagymestere, a Taxisofőrtől máig arra könnyebb példát citálni, hogyan tud feszültséget fűteni, hegyen-völgyön átvezetni, cselekményt bonyolítani, nemlineáris eszkö­zökkel is. Én csak fogok egy jó történetet, és tőlem telhetően elmesélem. Alkotói attitűdjének titkát tárta így fel egyszer az érdek­lődő riporternek. Nemigen hihetünk neki, amint látszik.

The Wolf of Wall Street egy portré címe volt Belfortról a nyolcvanas években, melyet Scorsese filmje főcímébe egy az egyben át-emelt. Még meg is mutatja, honnan vette, nehogy tévedés legyen, és azt gondoljuk, ő eszelte ki ezt a kevéssé szofisztikált meta­forát, ami mellett (angolul) alliteratív szó­játékosságát leszámítva semmi nem szól, ­viszont lehangoló közelségbe hozza a gyengécske Tőzsdecápákat (amikből ugye kettő is van). Már ha nem hagyjuk, hogy a száraz- földi és vízi ragadozók közötti különbségek megzavarjanak, de hagyjuk, hogy a Wall Street a világ vezető tőzsdéjét konnotálja, amihez azért nem kell külön erőfeszítés.

Scorsese eszes rendező, ok nélkül nem utalgat és nem ébreszt asszociációkat. Valamiért a jelkép értékű utcanév többszörös nyomatékot kapott, holott a szüzsében oka nem sok. Belfort rövid betanítása zajlik ott, fontos alapelvek rögzítésével: 1. maszturbáljon, amikor csak tud, 2. az árfolyam egy nagy titok, 3. haszon itt csak látszat szerint keletkezik. Az egyetlen tényleges nyertes a bróker, akié a jutalék, 4. a jutalék a lényeg a tőzsdén. Semmi más nem számít.

Az elveket elviszi fejben, az utcába többet vissza sose tér, hiába telne majd pénzeső idején a méregdrága irodaházak elegan­ciájára. Belfort nem ott honos. Kültelki hero. Kisember. A nagyok képzelt modelljével.
A válság amerikai kisemberéről szokott módon szétszórt és csapongó látleletet ­Michael Moore vett fel ötletes és ösztönző dokumentumfilmjében (Kapitalizmus: Sze­retem) 2009-ben, széles merítésben, de Scorsese nyilván nem látta ezt sem, vagy ha igen, mindent megtett, hogy saját moziját szociográfiailag szűkre szorítsa.

kármennyi népet is látunk nagytotálban, ténylegesen négyen-öten, ha játszanak, a főhős, a női, meg a tahó kültelki haverjai, nagy luxusban, nagyon benyomva, nagyon szűk szegmentumban, saját társadalmi viszonyaikról is levágva. Szűk metszet ez, de mikroszkóp alatt, aprólékosan kidolgozott jelenetekkel érdektelen semmiségekről, ugratások, szívatások, bulik, numerák, másnaposságok, amelyek mind együttesen mégis precízen leírnak egy szociokulturális közeget. Az amerikai kis­ember, álma közben. Ha álma a siker, a siker a nagy pénz, ahhoz meg a szerzési modell, mint fent. Szerezni néha tud úgy, mint a nagyok, de költeni mindig csak úgy, amilyen.

Scorsese egy árva szóval se mondja, hogy neki nem tetszik ez a modell, nem keresi fel a kisemmizetteket, nem ad semminek elő­jelet, nem mondja meg, hogy szereti-e a kapitalizmust, vagy nem (szemben Moore-ral, akinél előbb van az előjel, csak aztán látjuk, mit is előzött meg). Nem kutatja a szakértők, hitelminősítők, bankok, kormánytanácsadók és törvényhozók személyi és pénzügyi kapcsolatait, mint Ferguson, nem mondja meg, hogy szerinte a dereguláció (az állami pénzügyi kontroll csökkentése) élénkíti vagy csődbe viszi a gazdaságot, teljes közönyt mutat a derivatív határidős ügyletekkel szemben, ha egyáltalán tudja, mik azok.

Háromszor is elhangzik az ígéret a filmben, hogy hihetetlen tőzsdei titkokat és trükköket tudunk meg, de aztán még hihetőket se oszt meg velünk Belfort bróker. Azt tudjuk viszont, hogy a nyolcvanas évek Ronald Reagan regnálásának kora (’81 és ’89 között), aki tudvalévőleg az egyetlen elnök eddig Amerika történetében, akit Scorsese miatt lőttek meg (a merénylő Jodie Fostert akarta megmenteni, kis késéssel, a Taxisofőrben), de emellett a deregulációnak is jegy­zett bajnoka. A gazdasági közeg, amiben Belfort bróker sikert arat, a friedmani neo­liberális gazdaságpolitika ritka virágkora, az állam visszavonulása a gazdaságból, a szo­ciális kiadások radikális megnyirbálása, jelentős adócsökkentés (és mindemellett hatalmas állami megrendelések a hadiiparban). A Wall Street nagyobb szabadságot, kisebb tőzsdefelügyeletet és az ún. pénzügyi innovációra több teret csak azokban az években élvezett, amelyek a világméretű összeomlást (2008-ban) közvetlenül megelőzték. Az a Wall Street tehát, aminek Belfort bróker a farkasa, ökonómiailag (koncepcionálisan) nem különbözik attól, mint aminek összeomlása alatt Scorsese tettetett közönnyel történelmi magánsztorit forgat.

A nyolcvanas években már megjelennek a New York-i tőzsdén (NYSE) a korábban sose látott összegű jutalékok, amiről húsz év múlva kiderül, hogy csak aprópénz volt a CDO-k és CDS-ek, az alig vagy sehogy nem ellenőrzött derivatívumok, az alacsony ­minőségű, tehát magas kockázatú és ezért magas kamattal adott hitelek korában, amelyek kemény érdekeltséget teremtenek a tőzsdeügynökökben, hogy azt forgalmazzák, amiben maguk se hisznek. A sokszoros áttételek, derivációk eltüntetik az eredeti ügyletet, vele a rizikót és marad az exponenciálisan növekvő jutalék és prémium, a tőzsde lényege és igazi haszna, ahogy Belfort bróker tanulta. A NYSE forgalma eléri az ötezer milliárd dollárt, 2300 papírral, és még ott van az AMEX, a másik New York-i értékbörze, meg a Nasdaq, az egykori elektronikus faliújság, ahol tavaly 35 ezer különféle részvénnyel lehetett üzletelni. Belfort bróker ebből már kimaradt.

Sok állam, vagy kevés állam a gazdaságban, Keynes vagy Friedman, laissez faire és önszabályozó piac, vagy New Deal, és a mohó magántőke közérdekű megfékezése, száz éve hol erre, hol arra húz a mérleg. A Bennfentesek például arra szavaz, ha lesz rendes állami szabályozás és szigorú kontroll, minden virágba borul. Bár közben éppen arról ad képet, hogyan veszi meg a tőke serényen az állam szellemi és gyakorlati irányítóit. Nagyon úgy fest viszont, hogy a sok állam vagy kevés állam közötti vívódásban maga a kérdésfelvetés rossz. Gyenge és erős szabályozás mellett éppúgy ismétlődnek a válságok, a ciklus-elmélet, különösen hosszúhullámú változata (Kondratyev) el is tekint ettől a dilemmától. Lehet, hogy amíg a gazdaság önálló szegmens, sőt öncél, és nem a társadalom létfenntartásának puszta eszköze, a válságok elkerülhetetlenek. És éppígy lehet, hogy a jelenlegi népesség létfenntartásához csak az önállósult, azaz a tőke értékesülési logikájától vezérelt gaz­daság elegendően hatékony. Catch 22. Scor­sese kívül marad ezen a vitán, de nem a válságon, ami filmjében a tőzsdén kívül zajlik, és belül az emberen. Főhőse, a kültelki bróker, igazi self made man, gyors, okos és iskolázatlan, kapzsi, féktelen és gátlástalan, jól fest öltönyben és jól beszél, hedonista ­manipulátor, akinek karizmája van. Hiszünk neki. Talán nem így lenne, ha csak az önéletrajzát olvastuk volna, a filmben viszont Leonardo DiCaprio testesíti meg. Lenyűgöző erővel. Tahó nagyzolástól a finom irónián át a csendes részvétig elképesztően széles skálán. Három órán át egyetlen hiteltelen mozdulata nincsen, legyen akár benyomva vagy begerjedve, önhitt vagy lelkes, csalódott vagy csaló, másnapos vagy kétségbeesett. DiCaprio egy összetett személyiséget épített fel, amit sose hittünk volna el a titanicos nyálas bonvivánról. DiCaprio nagy színész lett. Hinni kell neki. A játékának mélysége van, ha nevet, a szeme táskás és fáradt, ha ijedt, benne feszül a dac, ha a drogtól összezuhant, tele van akarattal és energiával, ha lelkes, csakis csipetnyi csalódással. DiCaprio nélkül ez a film harmadára esne össze, Scorsese sokszor igazolt rendezői nagysága ellenére, aminek persze része, hogy kire ­bízza a főszerepeket.

Van ebben a filmben egy jelenet, amiben egy pillanatra megtorpan, kialszik és elhallgat a végig sziporkázó tűzijáték és a szakadat-lan poénáradat. Belfort egyezséget kötött a törvénnyel, ennek része, hogy cége vezetéséről lemond. Most ezt jelenti be. ­Kijelöli utódait. Lelkesít. Érzelmes emléket idéz a kezdetekről. Profi rábeszélő. Most rábeszéli a többieket, hogy folytassák nélküle, bár az egyezségnek az is része, hogy sorra feladja majd őket, és mi tudjuk ezt. És amikor már mindenki lelkes, tapsol és örül, DiCaprio elhallgat. Nem megyek, mondja halkan.

A kamera szűk szekondban. Nem megyek, ismétli meg. Csend. Nem megyek!, üvölt fel. Milliszekundumra pontos ritmusban. B….ák meg, nem megyek el!

Kitörő tapsvihar. Régen láttam megrázóbb snittet moziban. Ezzel a mondattal a börtönbe tart. A nagy manipulátor megrendítő hérosszá lett egy pillanat alatt. Mindent elveszít majd emiatt. De mi ráismerünk a nagyságra a mocsokban. Arisztotelész óta ezt hívják röviden katarzisnak.

Jordan Belfort csalóból hős lett DiCaprio miatt. 

Rendező és főszereplő azóta mentege­tőznek. Jogos büszkélkedés helyett.

Scorsese okos interjúban magyarázta el a szándékait, kevés sikerrel. Egyszerűen át­élhetővé akarta tenni ezt a világot, hogy a néző eggyé váljon a főhőssel, belelásson a fejébe és a szívébe. A főhős drogos. A lineáris elbeszélés helyett ezért törekedett egy drogvezérelt eseménysor létrehozására, amiben az egyre őrültebb események vol­taképpen véletlenül következnek be, ennek az életmódnak természetes velejárójaként, addig, amíg végül szó szerint elsüllyed a hajó. Scorsese maga is bővelkedik tapasz­talatokban a drogvezérelt létezés kínjait ­il­letően, nem ezt vitatva kérdezzük tehát: drog helyett nem a kényszer lesz-e itt a kulcsszó? A drogos kényszerbeteg. A tanult sikerrecept, a minta az érvényesülésről kényszerítőleg hat, ha más nem működik. A szociokulturális közeg életvezetési modell és értékrend forrása is, amit a benne élő készen kap. Belfort mintát követ, amikor pénzt keres, és amikor elkölti azt. A kettő között ő maga, a kisember, akinek valamihez tehetsége van: motiválni másokat. Nem eladni kell, mondja, hanem szükség­letet teremteni az árura. Nem ő találta ki a gépezet törvényeit, amiben működik, csavarja csak. Belfort bróker egyszerre tettes és áldozat. Talán a bróker a tettes és Belfort az áldozat. De lehet, hogy fordítva van. Scorsese ezt mondja:

„A filmben lévő humorral azt akartam ­elérni, hogy a néző azon is nevessen, amin nem kellene. Ez pedig belső konfliktushoz vezet. A nézőnek ekkor el kell gondolkodnia a filmbéli történet morális kérdésein és az emberi természet egészén. Hajlamos azt gondolni, hogy én nem vagyok olyan, mint ezek. Pedig szerintem a kapzsiság bele van kódolva az emberbe. Megfelelő körülmények között mi is lehetünk Jordan Belfort, és a természetünk e részét is el kell fogadnunk.”

Jordan Belfort, farkas ide, farkas oda, tényleg nem Bret E. Ellis (szintúgy Wall Street-i) sorozatgyilkosa, aki minden hul-la­daraboláson túl, mindent megúszva olvassa a graffitit a bank falán: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Belfort nem olvasta ezt. De Scorsese igen.

Fotók: Paramount Pictures

---