A digitális társadalom olvasatai – VIII.


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Alábbi cikksorozatában a szerző a digitális társadalom különböző aspektusait tárja elénk, igyekezve lényegre törően bemutatni szerkezetének fontosabb csomópontjait, és összegezni a tudásrendszerek, az internet, a mesterséges intelligencia, a hálózati társadalmak fontosabb, a jogalakulás szempontjából releváns mozgásait. Ezúttal a jogrendszer tartóeleme, a döntés problematikáját veszi górcső alá.

A döntés problémája

A jog gyakorlata döntésekre épül.[1] Nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia éppen ezen a ponton hatolt be a jogi rendszerbe, s emiatt vált rendkívül szimpatikussá a jogászok körében. Minden szöveginterpretációra épült jogi argumentáció – írta Niklas Luhmann – rendelkezik egy adott döntésre való vonatkozással. Ám döntés tárgya magának a jog belső kódjának, a jog/jogtalanság bináris kódnak a működtetése is. A bíróságnak az eléje került ügyben döntenie, cselekednie kell. Döntésében mindenkinek meg kell bíznia, állásfoglalásának kizárólagosnak, kommunikálhatónak és nyilvánosnak kell lennie.[2] A jogi eljárások a döntés programozásának eljárásai, menetét a jogalkotó előre rögzíti a jog normáiban. Az eljárás-, és a normaprogram azonban nem azonos egymással, ezért a jog programozottsága többsíkú.[3]

A jogi rendszerben működő kondicionáló és a célprogram közül a technicizálásra az első a leginkább alkalmas. A kondicionáló programok körébe a jog szükséges alkotórészét képező joghatások mellett (melyeket előre kell látni – Gy.T.), beletartoznak a jogi rendszer működésében fellelhető más, racionalizált rendszerelemek is. Legtisztább esetben ezek a matematikai, vagy a logikai kalkuláció kiindulópontjai, szélsőséges esetben a kondicionáló program algoritmusok alapján automatizálható folyamatának részei. Ha az algoritmusok nem hozhatók létre, a kondicionáló program lehetővé teheti a döntési folyamat lényegi leegyszerűsítését, így a döntéshozó megismerheti a saját programját, amit megvizsgálhat abból a szempontból, hogy a döntéshez szükséges információkat a programozott leegyszerűsítés tartalmazza-e vagy nem.[4]

Niklas Luhmann már a múlt század nyolcvanas éveiben (könyvének első kiadása 1980-as) a jogi rendszer működésének immanens lehetőségeként fogalmazta meg annak algoritmizálhatóságát. Leírásának fontos eleme, hogy e lehetőség a döntéshozó szempontjából merül fel, hiszen a jogi rendszer központi magja a jogalkalmazó (bíró, hivatalnok). Elméletét az azóta eltelt idő megerősítette, mivel a legsikeresebbnek tartott jogi algoritmusok döntéstámogató rendszerek, a jogi döntéseket szolgálják ki.

Könnyű lenne egyenlőségjelet tenni a jog matematikai programozhatóságának lehetősége és a számítógépes informatikai rendszerek programjai közé. Létezik azonban egy olyan, nem elhanyagolható körülmény, amit már Arisztotelész felfedezett. Rámutatott ugyanis arra, hogy a gondolkodás programozottságát a cselekvésnek kell követnie, a logikai gondolkodás utolsó elemét követnie kell a cselekvés első lépésének. A gondolkodás – célkitűzés – és az elképzelt eredmény közé be kell illeszteni azonban egy eszközt, amely mérlegel, optimalizál és kalkulál.[5] Az eszköz lehet mesterséges – algoritmus –, illetve olyan gépi technika, amely e feladatokat hatékonyan ellátja. Anthony D’Amato 1977-ben tette fel a kérdést, vajon pótolhatja a számítógép a bírót?[6] Az előnyöket és a hátrányokat mérlegelve nyitva hagyta a kérdést, ám az egyértelmű válasz még napjainkban is hiányzik. Ennek oka egyfelől, hogy a kérdés már nem a bíróra, hanem az igazságszolgáltatás egészére, a jogszolgáltatás teljes terjedelmére vonatkozik, másfelől az eltelt évek fejlesztései nem bontották le a bírók pulpitusait, jóllehet átalakították munkakörnyezetüket. Úgy tűnik, a változások ellenére a döntés problematikája – mint a jogrendszer egyik tartóeleme – még mindig érdeklődésre tarthat számot.

A döntésközpontú vizsgálódás hátránya, hogy leegyszerűsíti a jogi döntések valódi természetét. Ellentmond az utóbbi évtizedek uralkodó szemléletének, amikor eltekint a bíró személyiségének és a bíró tevékenységét körülölelő társadalmi kapcsolatrendszernek az elemzésétől. Számot vetve mindezzel, a döntések és az algoritmusok közötti kapcsolódási pontok feltárásához mégis a formális – logikai szemléletmódon keresztül visz az út.[7]

Az informatikai döntéselmélet kulcsa – változatlanul – az arisztotelészi logika. Fő argumentációja szerint a helyes premisszákból (konstruktív tényállás – jogi norma) helyes (azaz jogszerű) konklúzió, ergo döntés születik. A gépi vezérlés a premisszák – és a konklúzió viszonyában jeleskedhet, elegendő erre egy megfelelő szoftvert írni, vagy egy programot kidolgozni. A konstruktív tényállás esetében nem merül fel a helyes/helytelen vagy az igaz/nem igaz-kérdése sem.[8] Nem merül fel az sem, hogy a konstrukció alapjai milyen szélesen támaszkodtak a bizonyítékok rendszerére, pusztán a bírói prioritás (Posner) mint a logikai következtetés vezérfonala fontos. „Az információ minden byte-ja, amit a bíró az igazmondás forrásaként befogadott, feltehetően megváltoztatja az a-posteori valószínűséget” – írta Posner.[9] Az információáramlás logikai útja pedig – nagy tömegű információ esetében – olyan nagy tömegű információkezelési (statisztikai) programok után kiált, amelyek túlnőnek az egyedi esetek kezelésén. Posner e ponton a Bayes-i valószínűségelméletet nevesíti, majd kemény kritikával érvel e módszer ellen.

Bayes a XVIII. század közepén úgy vélte, hogy egy esemény bekövetkezésének valószínűségét előre lehet látni a múltbeli tapasztalatok és új bizonyítékok alapján. A Bayes-hálózat egy valószínűségi grafikus modell – határozza meg a Wikipédia szócikke[10] –, amely egy sor változón és feltételes függőségen keresztül irányított körmentes gráf (DAG). A Bayes-i hálózatok ideálisak egy bekövetkezett esemény felvételére vagy bekövetkezési valószínűségének előrejelzésére. Arra, hogy a lehetséges ismert okok bármelyike hozzájárul(t) az adott esemény bekövetkezéséhez. A Bayes-hálózatok általánosításait, amelyek egy adott bizonytalansági fokon képesek képviselni és megoldani a döntési problémákat, hatásdiagramoknak nevezzük. Hunyadi László – aki szerint az eredeti Bayes-i modellnek nem sok köze van a mai, algoritmusok által használt módszerhez – úgy foglal állást, miszerint a Bayes-i statisztika lényegében egy inverz valószínűségszámítás. Alapvető tétele szerint a valószínűségek felcserélhetők. „Amennyiben a feltételes valószínűségeknek ok-okozati interpretációt adunk, akkor az okok és okozatok egymással való kapcsolatát, az okozati láncon való kétirányú mozgást írja le. Amennyiben előzmény-következmény módon gondolkodunk, akkor időben történő visszafelé következtetés eszközét is láthatjuk a Bayes-tételben. Mindenképpen a fordított irányú gondolkodás (inverz-valószínűségek számítása) az az elem, ami itt lényeges, és ez volt az a mozzanat, ami a klasszikus alkalmazásokat jellemezte.” [11]

Posner szerint az ok-okozati lánc a bíró esetében szubjektív. Az egyik bíró esetében kiemelt prioritás – okozati lánc – egy másik bírónál megváltozik, holott mindkettő ugyanabból az információs halmazból indul ki, ugyanazon módszerrel. A probléma ugyanis az, hogy a Bayes-i hálózatba rendezett információhalmaz alapján frissíthetők az egyes részhalmazok állapotát jelző változók is, a részhalmazt jellemző változók újrafelvétele nélkül. A bíró – így Posner –, amennyiben más „előzetes elképzeléssel” rendelkezik, vagy más prioritásokat emel ki, mint a kollégája, eltérő valószínűségi következtetésekhez juthat. Ugyanakkor mindketten egy olyan alapanyaggal dolgoztak, ahol az egyes, egyedi információkat nem szükséges külön kezelni, mert az ok és okozat relációjában információcsoportok, -részhalmazok is állhatnak.

Mindez csak a következtetésre, a következtetés valószínűségére, de nem a döntésre, és nem a cselekvésre vonatkozó elképzelés. A bírói döntés továbbra sem könnyen modellezhető. Különösen akkor nem, ha nagyszámú kalkulálható elemcsoportról van szó, avagy nem a következtetési láncolatot, hanem a következtetés szabályait próbáljuk meghatározni. A kérdésre adandó választ az időközben kifejlesztett mesterséges gondolkodó rendszerek még nehezebbé tették, így napjainkban – amikor ráadásul az adatrendszerek, információs struktúrák új korszakát éljük – új utakat és új válaszokat, vagy új kérdéseket kell keresnünk.[12]

Az informatika oldaláról jelentős előrelépés – sorozatunk előző részében bemutattuk – a mesterséges intelligencia (MI) elterjedése volt. Nem csodálható, ha az MI átírta a bírói magatartás és döntés problémáinak felvetését, megváltoztatta a nyitott kérdések spektrumát. Új területeket jelölt ki, kiterjesztve így mind a modellkészítés szükségességének, mind a gépi gondolkodásnak és problémamegoldásnak a hatókörét. Ellentétben a személyes bírói priorizációval, magának a döntési zsinórmértéknek a meghatározása is a mesterséges intelligencia feladata lett. A prioritások megfogalmazása az MI-alkalmazás első lépése, magában foglalja a rangsorok vagy a sorrendek kialakítását, figyelembe véve bizonyos tényezők összehasonlítás alapján kalkulált költségeit. A prioritások meghatározása együtt jár az osztályozás, a kapcsolódások, a szűrések szerkezetének létrehozásával.[13] A döntés lépcsői a probléma diagnosztizálása, a beavatkozások közötti szelekció, végül a beavatkozás kivitelezése (implementation). A lépések a bizonyosság vagy a rizikó és bizonytalanság (uncertainty) feltételei között mennek végbe, a végeredmény a döntés/vagy a döntés elősegítése lesz.[14]

Láttuk, jogászok és informatikusok egyaránt modelleket készítenek, melyekben a valóságból leszűrt tényekre építve a következtetés láncolatain keresztül döntéseket alapoznak. Minden fellelhető azonosság mellett azonban e modellek lényegileg eltérők, és nem pusztán azért, mert az egyiket gép, a másikat ember alkotta. A jogot feldolgozó informatikai rendszerek a gráfok, a hálózatok, az algoritmusok világa, a jogi modellek eszközrendszere más. A jogalkotói modellkészítés nem öntanuló algoritmus, a hibáért százszoros árat kell fizetni. A korrekció időbe, pénzbe, társadalmi konfliktusokba kerül. Mindennek elkerüléséhez a jogról készült informatikai modellek segítséget nyújtanak, de nem tudják pótolni az alapvető hiányokat.[15]

Mireille Hildebrandt szerint annak okát, hogy a jogi modellek nem képezhetők le egyszerű transzformációval az algoritmusok és az informatika nyelvére, a jog (jogi rendszer) – nevezzük így – szociológiai sajátosságaiban találjuk meg. A szabályozási logika a jogi-informatikai (algoritmikus) rendszerekben (code-driven/kódorientált, illetőleg date-driven/adatorientált) alapvetően eltér a jogi szabályozás logikájától, amelyet Hildebrandt (hipotetikusan) text-driven/szövegorientált szabályozási rendszernek nevezett el.[16]

A kódorientált szabályozás minden algoritmikus rendszer alapja. „Amennyiben ez adott, akkor az következik”- (If this then that – IFTT) logika egy úgynevezett döntési fát (elágazásokkal tarkított fa) alakít ki. A jogi döntések esetében e rendszer részévé csak azok a jogi normák és jogtárgyak lesznek, melyek e láncolatban részt vesznek. Feltéve a kiinduló premisszák igazságát, igaz döntésekhez jutunk, ellenkező esetben nem, ám ez nem derül ki a rendszerből magából. Az adatorientált szabályozási rendszerben a rendszer mozgatója az adat lesz, nem pedig a jogi szakértők véleménye, vagy a kóddá átalakított jogi információ. Az ALI (agnostic machine learning) a természetes nyelvek feldolgozásán, a jogi szövegek megtanulásán, a megerősített tanulás technikáján alapul. Az ALI nem determinisztikus rendszer, hanem választások, hibák, tanulási megerősítések folyamatában épül fel. ALI megpróbál minél közelebb kerülni a szakértői tudás feltehetően szimulálható modelljéhez, a korreláció mértéke sikerének fokmérője.

A jog azonban kettős szabályozási természettel rendelkezik. Egyfelől külső (kifelé irányuló) szabályozási irányként nyomást gyakorol az emberi magatartásokra. Másfelől szabályozza a jogrendszeren belüli történések tartalmát és terjedelmét, többek között a jogalkalmazó szervek döntéseit. A két különböző szabályozási irányt a szerző „cybernetic regulation”, illetőleg „legal regulation” elnevezésekkel írta le. A kibernetikai szabályozás lényege Norbert Wiener óta a magatartások feletti rendszerellenőrzés, a világos célok kitűzése, a célmegvalósulás visszajelzése, a magatartások sikeres befolyásolása. Mindez azonban nem azonos a jog alapvető sajátosságával, mert a jog lényegileg nem a magatartások irányítására, hanem a jogi normák megalkotásának szabályozására irányul. Jóllehet fontos az az út, amin az individuum számára eljut a jogi norma, fontos a norma felcímkézése, ám a modern jog szabályozási tárgya mégis a jog „intézményi faktora”. A modern jog a pozitív jogot meghatározó szabályok és elvek készletét alkotja, ezzel megalapozza, mi számít vagy mi minősül a jogi norma megszegésének vagy jogi igazságnak. A modern pozitív jog ezért „szövegvezérelt”, a jog/jogtalanság dimenziójában mozog.

Úgy tűnik, visszajutottunk Niklas Luhmannhoz. A bináris kód determinációja azonban Hildebrandt írásában a továbbépített jogi hermeneutika (szövegfeltárás) és új jogi jelentéstan kialakításában oldódik fel, amit az ALI (valljuk be, ez Big Data-elemzés) nem képes teljesíteni. Mégis ezen a nyomvonalon szeretne elindulni, kiiktatva az adatelemző algoritmusok számos hibáját (például milyen szövegen tanítják, hogyan fordítják le az algoritmusok nyelvére a jog szövegeit, miként történik a szelekció és az osztályozás). Hogy mire jutott, erre visszatérünk, amint arra is, milyen választási lehetőségeink vannak az algoritmusok körében. Következő írásunk e kérdésekkel foglalkozik.

A cikksorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt , az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] „… ahhoz, hogy egy adott helyzet vonatkozásában az alkotmányosság, jogszerűség, vagy jogosultság megállapítható legyen… valakinek, valahol, valamikor döntenie kell, és ehhez ezért mindenekelőtt … szabályt, hatáskört és eljárást kell biztosítani néki.” Varga Csaba: A jogi gondolkodás paradigmái. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2004. 274 – 275.

[2] Niklas Luhmann: Das Recht der Gesellschaft. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1993. 307. és 364.

[3] Niklas Luhmann: Ausdifferenzierung des Rechtes. Beitrӓge zur Rechtssoziologie und Rechtstheorie. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1999. Luhman szerint a jogrendszer programjai egyrészt kondicionáló programok (Konditionalprogramme), másrészt olyan programok, amelyek a különböző célok beprogramozását szolgálják (Zweckprogramme). A kondicionáló programok a jogrendszer önreferenciáját, illetőleg a külső környezet kihívásaira megfogalmazandó válaszait (Fremdreferenz) szolgálják. Instruálják a jogrendszert arra, miképpen kell összekapcsolnia a belső felépítettség önmagára vonatkozó jogi struktúráit a külső, környezetorientált kihívásokkal. A célprogramozás teljesen más jellegű. A célok programozása olyan döntéselőkészítés, amely a múlt, a jelen és a jövő viszonylatában fejti ki hatását. A jog programozottságának kérdéseire bővebben: Gyekiczky Tamás: Valósággyár (Szociológiai elemzés a bírói gondolkodásról) Patrocinium, Budapest, 2020. 324.

[4] Niklas Luhmann: Rechtssoziologie.3. Auflage. Westdeutscher Verlag, Opladen, 1987. 230.

[5]Nem a célokat, hanem az eszközöket mérlegeljük. Az orvos nem azt fontolgatja, hogy gyógyítson-e, a szónok sem, hogy meggyőzzön-e, az államférfi sem azon hezitál, hogy jogot és törvényt teremtsen, és senki sem a célt mérlegeli. Mindenki feltételezi a célt, és azt fontolgatja, hogy az hogyan, milyen eszközökkel érhető el, és hogy azáltal könnyen és a lehető legjobban érhető-e el. És ha valamilyen eszközzel elérhető a cél, azt fontolgatjuk, hogy azzal az eszközzel hogyan, milyen módon érhetjük el, amíg a legelső okhoz el nem jutunk. Ez az ok a felfedezés sorában a legutolsó… és ami az elemzés rendjében az utolsó, a megtörténés rendjében elsőnek tűnik. És ha lehetetlenséghez jutunk, a keresést feladjuk, például ha pénzre van szükségünk, azt viszont megszerezni nem lehet. Ha azonban valami lehetségesnek tűnik, akkor megpróbálkozunk vele.” Arisztotelész: Nikhomakhoszi Etika. III. könyv, 3, 1112b. Arisztotelész megközelítését később Newell és Simon, a célalapú programozás logikájának kidolgozásában hasznosította. Idézi: Mesterséges Intelligencia Elektronikus Almanach

www.project.mit.bme.hu/mi_almanach/books/aima/ch01s02. Letöltés 2020. 02. 01.

[6] Anthony D’Amato: Can / Should Computers Replace Judges? Georgia Law Review 1277. (1977)

[7] A kritikára vö: Richard A. Posner: How Judges Think. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2010. H.L.H. Hart életművén keresztül mutatja be a különböző irányzatokat Dougles Lind. Douglas Lind: Logic, Intuition, and the Positivist Legacy of H.L.A. Hart, 52 SMU L. Rev. 135 (1999)

https://scholar.smu.edu/smulr/vol52/iss1/16. Hivatkozhatunk saját elemzésünkre is, amely „Valósággyár” címen jelent meg a Patrocinium kiadónál. Gyekiczky Tamás: Valósággyár (Szociológiai elemzés a bírói gondolkodásról). Id. mű

[8] Erről: Gyekiczky Tamás: Valósággyár (Szociológiai elemzés a bírói gondolkodásról). Id. mű

[9] Richard A. Posner: How Judges Think. Id. mű. 66.

[10] https://en.wikipedia.org/wiki/Bayesian_network. 2020. 09. 24-ei letöltés

[11] Hunyadi László: A Bayes-i gondolkodás a statisztikában. Statisztikai Szemle, Budapest, 89. évf. 10.-11. sz. 1150.-1171.

[12] Történeti összefoglaló: John O. McGinnis and Steven Wasick, Law’s Algorithm, 66 Fla. L. Rev. 991 (2015). Available at: http://scholarship.law.ufl.edu/flr/vol66/iss3/2. 2020. 09. 10-ei letöltés

[13] Nicholas Diakopoulus: Algorithmic Accountability: On the Investigation of Black Boxes. Tow Center for Digital Journalism, Columbia University, July 10, 2017. https://academiccommons.columbia.edu/doi/10.7916/D8ZK5TW2. 2020. 12. 20-ai letöltés

[14] Uri J. Schild, John Zeleznikow: Comparing Sentencing Decision Support Systems for Judges and Lawyers. Journal of Decision Systems 17:4, 523-552, DOI: 10.3166/jds.17.523-552. http://dx.doi.org/10.3166/jds.17.523-552. 2020. 08. 09-ei letöltés

[15] Christoph Sorge: Modellierung in Recht und Informatik. https://publications.cispa.saarland/id/eprint/623. 2016. 2020. 12. 20-ai letöltés

[16] Mireille Hildebrandt: Algorithmic regulation and the rule of law. https://royalsocietypublishing.org/doi/10.1098/rsta.2017.0355 2018. Letöltés: 2020. 12. 15.


Kapcsolódó cikkek

2024. július 9.

Olaszországban jogvita lett a strandolásból

Az olasz tengerpart elképzelhetetlenek strandfürdők nélkül. Az önkormányzatok évtizedekig átláthatatlanul adták ki az üzemeltetési jogokat, megsértve az uniós versenyjogot. A következőkben a szerző egy bizarr jogi és politikai vitát tár a Jogászvilág olvasói elé.

2024. június 24.

Mi köze a kékúszójú tonhalaknak a keresetek befogadhatóságához?

Cikkünkben az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés („EUMSz”) 263. cikkének (4) bekezdése alapján benyújtott közvetlen keresetek (megsemmisítési keresetek) egyes befogadhatósági feltételeit vizsgáljuk, elsődlegesen az Európai Unió Bírósága által kialakított esetjog alapján.