A hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalma


Az EUB ítélete szerint, a bennfentes kereskedelem szabálysértése miatt közigazgatási vizsgálat alá vont természetes személynek joga van a hallgatáshoz, amennyiben a válaszai alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége vagy büntetőjogi felelőssége.


I. Bevezetés

Az olasz alkotmánybíróság, a Corte costituzionale DB kontra nemzeti tőzsde‑ és értékpapír‑felügyeleti bizottság, a Commissione Nazionale per le Società e la Borsa (Consob ) a DB természetes személlyel szemben, bennfentes kereskedelem szabálysértése és a Consob által indított vizsgálat keretében való együttműködés hiánya miatt kiszabott szankciók jogszerűségének tárgyában folyamatban lévő jogvitában előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett elő az Európai  Bírósághoz  (a továbbiakban: EUB).

Az ügy kapcsán az EUB-nak lehetősége volt arra, hogy egyes kényes jogi kérdésekről állást foglaljon, így többek között a büntetőjogi jellegű szankció kiszabását is lehetővé tévő közigazgatási eljárások keretében a hallgatáshoz való jog alkalmazhatóságáról, valamint e jog pontos terjedelméről, amelynek meghatározását problematikussá teszi az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB), illetve az EUB releváns ítélkezési gyakorlata között e tekintetben fennálló állítólagos eltérés[1].

Az ügyben az előterjesztő olasz alkotmánybíróság, kérelmében szükségesnek találta 2003/6/EK irányelv[2] és az 596/2014/EU rendelet[3] tárgyra vonatkozó releváns rendelkezéseinek pontos értelmezését és érvényessége tisztázását. Hivatkozott az irányelv és a rendelet rendelkezései között fennálló azon koherenciára és folytonossági viszonyra, amelyek igazolják az ezen irányelv 14. cikkének (3) bekezdéséből és e rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontjából álló, hasonló rendelkezések együttes vizsgálatát.   Közelebbről, úgy kell-e értelmezni a fent említett rendelkezéseket, hogy azok rendelkezései lehetővé teszik a tagállamok részére, hogy ne szankcionálják azt a személyt, aki megtagadja a hatáskörrel rendelkező hatóság azon kérdéseire történő válaszadást, amelyek alapján felmerülhet a büntetőjogi vagy „büntető” jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége, valamint hogy nemleges válasz esetén összeegyeztethetőek-e e rendelkezések az Európai Unió Alapjogi Chartájának[4] (a továbbiakban: Alapjogi Charta) 47. és 48. cikkével,  az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény[5] (a továbbiakban: EJEE,) 6. cikkével összefüggésben, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ítélkezési gyakorlata fényében is és a tagállamok közös alkotmányos hagyományai alapján.

Az olasz alkotmánybíróság az irányelv és a rendelet rendelkezései között fennálló azon koherenciára és folytonossági viszonyra hivatkozott, amelyek igazolják az ezen irányelv 14. cikkének (3) bekezdéséből és e rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontjából álló hasonló rendelkezések együttes vizsgálatát. Hangsúlyozta, hogy az alapeljárás szempontjából releváns egyetlen rendelkezést a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése jelenti, ezzel hallgatólagosan elismerni látszik, hogy az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának értelmezésére és érvényességére vonatkozó kérdéseire adandó válaszok nem szükségesek az ügy alapjául szolgáló jogvita eldöntéséhez, hanem lényegében a normatív helyzet jövőre nézve történő tisztázására szolgálnak[6].

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikkének[7] az értelmezésére, valamint a bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról szóló 2003/6/EK irányelv 14. cikke (3) bekezdésének és a piaci visszaélésekről szóló 596/2014/EU rendelet 30. cikke (1) bekezdése b) pontjának az értelmezésére és érvényességére irányult.

A 2003/6/EK irányelv 14. cikke értelmében:

„(1)      A tagállamok – a büntetőjogi szankciók alkalmazásához való joguk sérelme nélkül – nemzeti jogukkal összhangban biztosítják, hogy az ezen irányelv végrehajtása során elfogadott rendelkezések megsértéséért felelős személyek ellen megfelelő közigazgatási intézkedésre, illetve közigazgatási szankció alkalmazására kerüljön sor. A tagállamok biztosítják, hogy ezek az intézkedések hatékonyak, arányosak és visszatartó erejűek legyenek.

(2)      A Bizottság a 17. cikk (2) bekezdésében megállapított eljárásnak megfelelően – tájékoztatásul – elkészíti az (1) bekezdésben említett közigazgatási intézkedések és szankciók listáját.

(3)      A tagállamok meghatározzák a 12. cikk hatálya alá tartozó vizsgálatban való együttműködés megtagadása esetén alkalmazandó szankciókat.[…]”

Az 596/2014 rendelet „Közigazgatási szankciók és közigazgatási intézkedések” című 30. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A büntetőjogi szankciók és az illetékes hatóságok 23. cikk szerinti felügyeleti hatáskörének sérelme nélkül a tagállamok a nemzeti joggal összhangban hatáskört biztosítanak az illetékes hatóságok számára a megfelelő közigazgatási szankciók és közigazgatási intézkedések meghozatalához legalább az alábbi jogsértések esetére:

b)      a 23. cikk (2) bekezdésében említett vizsgálatban, nyomozásban vagy kérelem teljesítésében való együttműködés, illetve ezek tűrésének hiánya.

Az eljárásban az olasz Minisztertanács elnöke is részt vett, továbbá DB;  az olasz és  a spanyol kormány,  az Európai Parlament,   az Európai Unió Tanácsa, és    az Európai Bizottság észrevételeket terjesztett elő.

EU Jog online

II. A tényállás[8]

2012. május 2‑i határozatával a Consob az egységes szöveg 187 bis cikke alapján[9] DB természetes személlyel szemben két részből, egyrészt a bennfentes kereskedelemből és bennfentes információk jogosulatlan közzétételéből álló, 2009. február 19. és 26. között elkövetett bennfentes kereskedelem szabálysértése miatt 200 000 euró, másrészt szabálysértés miatt 100 000 euró összegű  bírságot, Továbbá nevezettre, a vele szembeni együttműködés hiánya miatt 50 000 euró összegű bírságot is kiszabott azért mert az érintett, – miután több alkalommal kérte azon meghallgatás időpontjának elhalasztását, amelyre őt a tényállás tekintetében információval rendelkező személyként beidézték, amikor e meghallgatáson megjelent,- a neki feltett kérdésekre történő válaszadást megtagadta. Ezenkívül a Consob 18 hónapos időtartamra a jó hírnév ideiglenes elvesztése járulékos szankcióját is kiszabta DB‑vel szemben, és elrendelte a haszonnak megfelelő összeg vagy a haszon megszerzéséhez felhasznált eszközök elkobzását.

DB e szankciókat kifogásolta a római fellebbviteli bíróság, a Corte d’appello di Roma előtt, amely bíróság keresetét elutasította, ezért felülvizsgálati kérelmet terjesztett az olasz semmítőszék, a Corte suprema di cassazione elé. 2018. február 16‑i végzésével e bíróság közbenső alkotmányossági kérdést intézett az olasz alkotmánybírósághoz, a Corte costituzionaléhoz.  Kérelme, amely a 2003/6/EK irányelvet átültető,  jogszabály, az egységes szöveg 187 quindecies cikkére vonatkozott annyiban, amennyiben e rendelkezés szankcionálja azt, ha nem tesznek határidőben eleget a Consob felhívásainak, vagy ha késleltetik e hatóság felügyeleti feladatainak ellátását, azon személy tekintetében is, akinek a Consob e feladatok ellátása során bennfentes kereskedelmet ró fel.

Előzetes döntéshozatalra utaló határozatában az alkotmánybíróság megállapította, hogy a hivatkozott cikk alkotmányosságának kérdése számos olyan jogra és elvre utalva merül fel, amelyek közül egyesek a nemzeti jogból, – nevezetesen a védelemhez való jogból és a felek eljárásban való egyenlőségének elvéből – erednek, amelyeket az olasz alkotmány ír elő, mások pedig a nemzetközi jogból és az uniós jogból.

E bíróság szerint a hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalma (a továbbiakban: hallgatáshoz való jog), amely a hivatkozott alkotmányos rendelkezéseken, uniós jogi és nemzetközi jogi rendelkezéseken alapul, nem igazolhatja sem azt, hogy az érintett személy megtagadta a Consob által elrendelt meghallgatáson való megjelenést, sem pedig az e személynek a meghallgatáson való megjelenésének a késedelmét, annyiban, amennyiben biztosítják ez utóbbi azon jogát, hogy ne válaszoljon az e meghallgatáson neki feltett kérdésekre. Márpedig a jelen ügyben ennek biztosítására nem került sor.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint egyrészt figyelembe kell venni annak kockázatát, hogy az olyan szabálysértéssel gyanúsított személy cselekménye, amely büntető jellegű szankció tárgyát képezheti, az illetékes hatósággal való együttműködési kötelezettség miatt ténylegesen hozzájárulhat a büntetőjogi vád vele szembeni megfogalmazásához. E tekintetben hangsúlyozta, hogy az olasz jogban a DB‑nek felrótt bennfentes kereskedelem egyszerre minősül szabálysértésnek és bűncselekménynek, és hogy az ezekkel kapcsolatos eljárások – amennyiben megfelelnek a Charta 50. cikkében foglalt ne bis in idem elvének[10]– párhuzamosan indíthatók és folytathatók[11].

Emlékeztetett továbbá arra, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint, az EJEE 6. cikkéből eredő, hallgatáshoz való jog sérül, ha valakit a nemzeti jog a miatt szankcionál, hogy a büntető jellegű szankciókkal büntetendő szabálysértés megállapítására irányuló eljárásban nem válaszolt a közigazgatási hatóságok kérdéseire[12].

A kérdést előterjesztő bíróság szerint, a 187 quindecies cikk alkotmányellenességének esetleges megállapítása azzal a kockázattal jár, hogy az uniós jogba ütközik, ha ezen másodlagos uniós jogi rendelkezéseket úgy kell értelmezni, mint amelyek arra kötelezik a tagállamokat, hogy szankcionálják a bennfentes kereskedelemmel gyanúsított személynek az illetékes hatóság általi meghallgatása alatti hallgatását. Kétségek merülhetnek fel azonban ezen, ekként értelmezett rendelkezéseknek a Charta 47. és 48. cikkével való összeegyeztethetőségét illetően, amely rendelkezések látszólag – ugyanolyan korlátok között, mint amelyek az EJEE 6. cikkéből és az olasz alkotmányból következnek – szintén elismerik a hallgatáshoz való jogot.

Az EUB ítélkezési gyakorlata, amely a jogi személyekkel, nem pedig a természetes személyekkel kapcsolatos, jelentős mértékben a Charta elfogadása előtt alakult ki, nehezen egyeztethető össze azzal a büntető jelleggel, amelyet az EUB az olasz jogrendben a bennfentes kereskedelem területén előírt közigazgatási szankciók számára elismert.

Mivel az EUB, vagy az uniós jogalkotó még nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a Charta 47. és 48. cikke az EJEB-nak, az EJEE 6. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára tekintettel előírja‑e, hogy a hallgatáshoz való jogot tiszteletben kell tartani az olyan közigazgatási eljárásokban, amelyek büntető jellegű szankciók kiszabásához vezethetnek, a kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek tartja, hogy az elé terjesztett alkotmányossági kérdésről való döntéshozatalt megelőzően az EUB-hoz forduljon azért, hogy az a Charta 47. és 48. cikke fényében értelmezze a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését és az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontját, és adott esetben értékelje e rendelkezések érvényességét.

E körülményekre tekintettel, az olasz alkotmánybíróság eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

III. Az EUB értékelése és ítélete

Az EUB által együttesen vizsgált kérdéseivel, a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánta megtudni, hogy a bevezetésben hivatkozott rendelkezéseket[13] úgy kell‑e értelmezni, hogy azok lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy ne illessenek szankcióval olyan természetes személyt, aki az illetékes hatóság által a bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról  szóló irányelv, illetve a piaci visszaélésekről szóló rendelet alapján vele szemben folytatott vizsgálat keretében e hatósággal szemben megtagadja olyan válaszok adását, amelyek alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége.

Másként fogalmazva, az olasz alkotmánybíróság e kérdésével többek között a természetes személyek hallgatáshoz való jogának általa elismerendő terjedelmével kapcsolatos, – az EJEB és az EUB ítélkezési gyakorlata között e tekintetben állítólag fennálló eltérés miatt – pontosításokat szeretett volna kapni.

A kérdés kapcsán, az EUB elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a Charta 51. cikkének (1) bekezdése szerint rendelkezéseinek címzettjei az Európai Unió intézményei, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Bár a feltett kérdések a Charta 47. és 48. cikkére vonatkoztak, az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EJEE tisztességes tárgyaláshoz való jogról szóló 6. cikkében biztosított jogokra is hivatkozik.

A Charta 52. cikkének (3) bekezdésének rendelkezése szerint, a Chartában foglalt, az EJEE‑ben biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az egyezményben szerepelnek, az uniós jog és az EUB autonómiájának sérelme nélkül az e jogok közötti szükséges összhang biztosítására irányul[14].

Azonban, miként Priit Pikamäe főtanácsnok az ügyben tett indítványában rámutatott, „a Charta 47. cikkének második bekezdése (a tisztességes eljáráshoz való jog), sem 48. cikkének (2) bekezdése (az ártatlanság vélelme) nem rögzíti kifejezetten a hallgatáshoz való jogot. Márpedig közismert, hogy a „büntetőjogi vádak” fogalmát az EJEB tágan értelmezte azzal a céllal, hogy az ne csupán a nemzeti jogalkotó által a büntetőjog területéhez sorolt szankciók kiszabását lehetővé tévő eljárásokra, hanem az e jogalkotó által közigazgatási, adójogi vagy fegyelmi eljárásként történő besorolásuk ellenére lényegében büntetőjogi jellegű eljárásokra is kiterjedjen”[15].

Az EJEEB ítélkezési gyakorlata szerint azonban, még ha az EJEE 6. cikke nem is említi kifejezetten a hallgatáshoz való jogot, az egy általánosan elismert nemzetközi normának minősül, amely a tisztességes eljárás fogalmának középpontjában áll. Azáltal, hogy a vádlottat megvédi a hatóságok visszaélésszerű kényszerítésétől, e jog hozzájárul a bírói tévedések elkerüléséhez és az említett 6. cikk által elérni kívánt eredmény biztosításához[16].

Mivel a hallgatáshoz való jog védelme annak biztosítására irányul, hogy valamely büntetőeljárásban a vád anélkül alapozza meg az érvelését, hogy a vádlottól annak akarata ellenére kényszerrel vagy nyomásgyakorlással megszerzett bizonyítékokat használna fel[17], e jog különösen olyan gyanúsított helyzetében sérül, akit szankciókkal fenyegetnek amennyiben nem tesz vallomást, és ennek következtében vallomást tesz, vagy szankciókat rónak ki rá amiatt, hogy nem tett vallomást[18].

E jog észszerűen nem korlátozódhat a bűncselekmények beismerésére vagy a vizsgálat alá vont személyt közvetlenül terhelő megjegyzésekre, hanem magában foglal olyan ténykérdésekre vonatkozó információkat is, amelyeket a későbbiekben felhasználhatnak a vád alátámasztására, és amelyeknek ily módon hatása lehet az elítélésre vagy az e személlyel szemben kiszabott szankcióra,  ugyanakkor nem igazolhatja az illetékes hatóságokkal való együttműködés bármely olyan hiányát, mint például az e hatóságok által elrendelt meghallgatáson való részvétel megtagadása, vagy a meghallgatás elhalasztását célzó halogató magatartások[19].

Annak kérdése kapcsán, hogy e jogot milyen feltételek mellett kell tiszteletben tartani a szabálysértések megállapítására irányuló eljárásokban is, az EUB hangsúlyozta, hogy ugyanezen jog alkalmazandó azon eljárások keretében, amelyek büntető jellegű közigazgatási szankciók kiszabásához vezethetnek. E jelleg értékelése során három kritérium releváns.

  • Az első, a jogsértés nemzeti jog szerinti minősítésére vonatkozó szempont nem releváns, ha közigazgatásinak minősített szankcióról van szó[20].
  • A második szempontot, amely a jogsértés valódi jellegének azonosítására irányul, számos tényező alapján kell értékelni. Így valamely jogsértés büntetőjogi jellegű különösen akkor, ha
    • a nemzeti jog által előírt szankció mindenkire vonatkozik és nem a címzettek jól körülhatárolt körére[21], ha
    • a szankció meghatározása a megtorlás és a megelőzés céljait szolgálja[22], és nem kizárólag a vagyoni kár megtérítésére irányul[23], és
    • a szankcionáló nemzeti rendelkezés olyan jogi tárgy védelmét szolgálja, amelynek védelmét rendszerint a büntetőjog útján biztosítják[24].
  • A harmadik szempont többek között az érintett személlyel szemben kiszabható szankció súlyára vonatkozik, amelyet az érintett személlyel szemben a priori kiróható szankció alapján kell meghatározni, és nem a ténylegesen kiszabott szankció alapján[25]. A szabadságelvonással járó büntetések fogalmilag büntetőjogi jellegűek[26], csakúgy, mint a meg nem fizetés esetén szabadságvesztésre átváltoztatható vagy a bűnügyi nyilvántartásba történő felvétellel járó pénzügyi szankciók is.

A második és a harmadik szempont főszabály szerint alternatív jellegű. Ugyanakkor a tekintetben, hogy büntetőjogi vádról van‑e szó, együttes megközelítés alkalmazható, amennyiben az egyes szempontok külön‑külön történő elemzése egyértelmű következtetés levonását nem teszi lehetővé.

Márpedig, ha e szempontok értékelése azt mutatja, hogy a szóban forgó közigazgatási eljárás a „büntetőjog” körébe tartozó szankció kiszabásához vezethet, úgy az EJEE 6. cikkének büntetőjogi vetületéhez kapcsolódó biztosítékok teljes körét alkalmazni kell, beleértve tehát a hallgatáshoz való jogot is. Amikor az EJEB megállapítja ugyanis, hogy a vizsgált eljárás eredményeként kiszabható szankció büntetőjogi jellegű, a szóban forgó konkrét jog alkalmazhatóságát illetően semmilyen további kérdést nem tesz fel, mivel ez az alkalmazhatóság a szankció ilyen minősítésének megkerülhetetlen következményét alkotja[27].

A főtanácsnok megállapítása szerint, „mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a hallgatáshoz való jogot már többször elismerték olyan személyek vonatkozásában, akik szabálysértés megállapítására irányuló eljárásban nem válaszoltak a közigazgatási hatóságok kérdéseire

Ezekben az esetekben az EJEB a közigazgatási hatóságok által folytatott vizsgálat tárgyát képező jogsértések miatt az e hatóságok által alkalmazható szankciók büntetőjogi jellegét tekintette meghatározónak”[28].

A kérdést előterjesztő bíróság emlékeztetett arra, hogy az EUB ítélkezési gyakorlata szerint a Consob által kiszabott közigazgatási szankciók közül néhány a megtorlás célját szolgálja, és oly mértékben súlyos, hogy azok büntető jelleget ölthetnek[29]. Lényegében az EJEB is ugyanerre a következtetésre jutott[30]

Az EUB megállapítása szerint, a Charta 47. cikkének második bekezdéséből és 48. cikkéből eredő azon garanciák között, szerepel többek között a „gyanúsított” természetes személy hallgatásához való joga. E joggal ellentétes az, ha az ilyen személlyel szemben szankciót alkalmaznak amiatt, hogy megtagadja azt, hogy az illetékes hatóságnak olyan válaszokat adjon, amelyek alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankciókkal büntetendő jogsértésért való felelőssége vagy büntetőjogi felelőssége[31]. Az uniós versenyszabályokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az e szabályok megsértésének megállapítására irányuló eljárás keretében az érintett vállalkozás kötelezhető arra, hogy közöljön minden szükséges információt azokról a tényekről, amelyekről tudomása lehet, és szükség esetén adja át az ezekhez kapcsolódó, birtokában lévő dokumentumokat, még akkor is, ha azok felhasználhatók versenyellenes magatartás többek között vele szemben való megállapítására[32].

Egyrészt ugyanis az EUB ebben az összefüggésben már kimondta, hogy a vállalkozás nem kötelezhető arra, hogy olyan válaszokat adjon, amelyek révén be kellene ismernie ilyen jogsértés fennállását[33]. Másrészt ítélkezési gyakorlata olyan eljárásokra vonatkozik, amelyek a vállalkozásokkal és a vállalkozások társulásaival szembeni szankciók kiszabásához vezethetnek. Ez azonban nem alkalmazható analógia útján akkor, ha olyan természetes személyek hallgatáshoz való joga terjedelmének a megállapításáról van szó, akik, mint DB, bennfentes kereskedelem szabálysértése miatt állnak eljárás alatt.

Az EUB – a kérdést előterjesztő bíróságban az irányelv, a rendelet és a Charta rendelkezéseinek a hallgatáshoz való jogra tekintettel való érvényességét illetően felmerülő kétségeire tekintettel – megvizsgálta, hogy e másodlagos uniós jogi rendelkezések értelmezhetők‑e úgy, hogy összhangban vannak a hallgatáshoz való joggal annyiban, amennyiben azok nem írják elő valamely természetes személy amiatt történő szankcionálását, hogy az illetékes hatósággal szemben megtagadta az olyan válaszok adását, amelyek alapján a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége, vagy büntetőjogi felelőssége felmerülhet.

E tekintetben emlékeztetett arra, hogy valamely másodlagos uniós jogszabályt – amennyiben lehetséges – úgy kell értelmezni, hogy ne váljon kérdésessé annak érvényessége, és hogy megfeleljen az elsődleges jog egészének, különösen a Charta rendelkezéseinek[34]. Ha az ilyen jogszabály szövege többféleképpen értelmezhető, azt az értelmezést kell előnyben részesíteni, amelynek alapján a rendelkezés összeegyeztethető az elsődleges joggal, szemben azzal, amelyik az azzal való összeegyeztethetetlenség megállapításához vezetne.[35] Mind az irányelv mind a rendelet respektálja a Chartában elismert alapvető jogok és elvek tiszteletben tartását.

Az irányelv szerint, a tagállamoknak meg kell meghatározniuk a vizsgálatban való együttműködés hiánya esetén alkalmazandó szankciókat, ennek keretében az illetékes hatóság számára biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy tájékoztatást kérjen bárkitől, továbbá szükség esetén valamely személyt beidézzen és meghallgasson[36].

Bár az irányelv és a rendelet szövege kifejezetten nem zárja ki, hogy a tagállamoknak az ilyen esetben alkalmazandó szankciók meghatározására vonatkozó kötelezettsége abban az esetben is alkalmazandó legyen, ha az így meghallgatott személy megtagadja a hatósággal szemben olyan válaszok adását, amelyek alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való, vagy büntetőjogi felelőssége, a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése szerint, semmi sem zárja ki e rendelkezés olyan értelmezését sem, amely szerint e kötelezettség nem alkalmazandó hasonló esetben[37].

Továbbá,  az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontja közigazgatási szankciók meghozatalát írja elő e rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében említett felügyeleti vizsgálatban, nyomozásban vagy kérelem teljesítésében való együttműködés, illetve ezek tűrésének hiánya miatt, e bekezdés b) pontja pontosítja, hogy ez magában foglalja valamely személy információszerzés céljából való kihallgatását.

Bár, a rendelet 30. cikkének (1) bekezdése előírja a tagállamok számára, hogy biztosítsanak hatáskört az illetékes hatóságok számára szankciók és más megfelelő intézkedések meghozatalára, – különösen az e rendelkezés b) pontjában említett esetekben nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy ilyen szankciók vagy intézkedések alkalmazását írják elő olyan természetes személyek esetében, akik a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésre vonatkozó vizsgálat során megtagadják az illetékes hatósággal szemben olyan válaszok adását, amelyek alapján felmerülhet az ilyen jogsértésért való felelősségük vagy büntetőjogi felelősségük.

Ebből következően, mind a 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdése, mind az 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmezhető úgy, hogy összhangban van a Charta 47. és 48. cikkével, amely értelmezés szerint e rendelkezések nem követelik meg, hogy valamely természetes személyt szankcióval sújtsanak azért, mert az megtagadta az illetékes hatósággal szemben olyan válaszok adását, amelyek alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége vagy büntetőjogi felelőssége.

Következésképpen, a másodlagos uniós jog így értelmezett e rendelkezéseinek a Charta 47. és 48. cikkére tekintettel való érvényessége nem sérülhet amiatt, hogy azok nem zárják ki kifejezetten az ilyen megtagadás miatti szankció kiszabását[38].

Ebben az összefüggésben az EUB arra hívta fel a figyelmet, hogy a tagállamoknak a másodlagos uniós jog szabálya által számukra biztosított mérlegelési jogkört az alapvető jogokkal összhangban kell gyakorolniuk[39].

A fentiek összességére tekintettel az EUB előterjesztett kérdésekre adott válasza  szerint, a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését és 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy azok lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy ne szankcionáljanak olyan természetes személyt, aki az illetékes hatóság által az ezen irányelv vagy az e rendelet alapján vele szemben folytatott vizsgálat keretében e hatósággal szemben megtagadja olyan válaszok adását, amelyek alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége vagy büntetőjogi felelőssége[40].

Az ítélet rendelkezése szerint, a bennfentes kereskedelem szabálysértése miatt közigazgatási vizsgálat alá vont természetes személynek joga van a hallgatáshoz, amennyiben a válaszai alapján felmerülhet a büntető jellegű közigazgatási szankcióval büntetendő jogsértésért való felelőssége vagy büntetőjogi felelőssége. A hallgatáshoz való jog azonban nem igazolhatja az illetékes hatóságokkal való együttműködés bármely olyan hiányát, mint például a meghallgatáson való megjelenés megtagadása vagy a halogató magatartások

[1] Priit Pikamäe főtanácsnok DB kontra Commissione Nazionale per le Società e la Borsa (Consob), ügyben tett indítványa ( a továbbiakban: Indítvány) 3. pont.

[2] a bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról (piaci visszaélés) szóló, 2003. január 28‑i 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: Irányelv)

[3] a piaci visszaélésekről (piaci visszaélésekről szóló rendelet), valamint a 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv és a 2003/124/EK, a 2003/125/EK és a 2004/72/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. április 16‑i 596/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet( a továbbiakban: Rendelet)

[4] A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jei hatálybalépése óta az Európai Unió Alapjogi Chartája kötelező jogi erővel bír, az Unió elismeri a benne kinyilvánított jogokat, szabadságokat és elveket.

[5] Magyarországon kihirdette: 1993.évi XXXI.t örvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről.

[6] Indítvány 31. pont.

[7] 47. cikk  A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog

Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez.

Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.

  1. cikk Az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog

(1)   Minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.

(2)   Minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását.

[8] Ítélet 14-27. pont.

[9] Az Olasz Köztársaság a 2003/6 irányelvet a 2005. április 18‑i legge n. 62 – Disposizioni per l’adempimento di obblighi derivanti dall’appartenenza dell’Italia alle Comunità europee. Legge comunitaria 2004 az Olaszország Európai Közösségekhez való tartozásából eredő kötelezettségeinek teljesítésére vonatkozó rendelkezésekről szóló, 62. sz. törvény. 2004‑es közösségi törvény; 9. cikke útján ültette át.

[10] A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma szerint, senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.

[11] 2018. március 20‑i Garlsson Real Estate és társai ítélet, C‑537/16, EU:C:2018:193, 42–63. pont.

[12] EJEB, 2001. május 3., J. B. kontra Svájc, CE:ECHR:2001:0503JUD003182796, 63–71. §; 2005. október 4., Shannon kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:2005:1004JUD000656303, 38–41. §; 2012 április 5., Chambaz kontra Svájc, CE:ECHR:2012:0405JUD001166304, 50–58. §.

[13] a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett 2003/6 irányelv 14. cikkének (3) bekezdését és 596/2014 rendelet 30. cikke (1) bekezdésének b) pontját

[14] 2018. március 20‑i Garlsson Real Estate és társai ítélet, C‑537/16, EU:C:2018:193, 24. és 25. pont.

[15] Indítvány 52-53. pont.

[16] EJEB, 1996. február 8., John Murray kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:1996:0208JUD001873191, 45. §.

[17] EJEB, 1996. december 17., Saunders kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:1996:1217JUD001918791, 68. §.

[18] EJEB, 2016. szeptember 13., Ibrahim és társai kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:2016:0913JUD005054108, 267. §.

[19] Ítélet 40. pont.

[20]  EJEB, 1976. június 8., Engel és társai kontra Hollandia (CE:EHCR:1976:0608JUD000510071, 82. §).

[21] EJEB, 1998. szeptember 2., Lauko kontra Szlovákia (CE:ECHR:1998:0902JUD002613895, 58. §). EJEB, 2009. június

25., Maresti kontra Horvátország (CE:ECHR:2009:0625JUD005575907, 59. §).

[22] EJEB, 2009. június 25., Maresti kontra Horvátország (CE:ECHR:2009:0625JUD005575907, 59. §).

[23]   EJEB, 2006. november 23., Jussila kontra Finnország (CE:ECHR:2006:1123JUD007305301, 38. §).

[24]  EJEB, 2014. március 4., Grande Stevens és társai kontra Olaszország (CE:ECHR:2014:0304JUD001864010, 90. §).

[25]  Grande Stevens és társai ítélet 98. §.

[26]   Engel és társai ítélet 82. §.

[27] Grande Stevens és társai ítélet 101. §,

[28] Indítvány 60. pont.

[29] 2018. március 20‑i Di Puma és Zecca ítélet, C‑596/16 és C‑597/16, EU:C:2018:192, 38. pont; 2018. március 20‑i Garlsson Real Estate ítélet, 34. és 35. pont.

[30] Grande Stevens és társai ítélet 101. §.

[31] Ítélet 46. pont.

[32] 1989. október 18‑i Orkem kontra Bizottság ítélet, 374/87, EU:C:1989:387, 34. pont; 2006. június 29‑i Bizottság kontra SGL Carbon ítélet, C‑301/04 P, EU:C:2006:432, 41. pont; 2007. január 25‑i Dalmine kontra Bizottság ítélet, C‑407/04 P, EU:C:2007:53, 34. pont.

[33] Orkem ítélet, 35. pont; Carbon ítélet, 42. pont.

[34] Ítélet 50. pont.

[35] 2019. május 14‑i M és társai ítélet (A menekült jogállás visszavonása), C‑391/16, C‑77/17 és C‑78/17, EU:C:2019:403, 77. pont.

[36] Ítélet 51. pont.

[37] (3) A tagállamok meghatározzák a 12. cikk hatálya alá tartozó vizsgálatban való együttműködés megtagadása esetén alkalmazandó szankciókat

[38] Ítélet 56. pont.

[39] 2019. március 13‑i E. ítélet, C‑635/17, EU:C:2019:192, 53. és 54. pont.

[40] Ítélet 58. pont.




Kapcsolódó cikkek

2021. szeptember 17.

Minden olasz munkavállalónak védettnek kell lennie

Az olasz kormány csütörtökön fogadta el a világ legszigorúbb koronavírus-elleni intézkedéseit, amely minden munkavállaló számára kötelezővé teszi a koronavírus elleni védettség igazolását, a negatív tesztet vagy a fertőzésből való gyógyulást.