A magát hátrányos megkülönböztetés áldozatának tekintő légi utas esete


Az EUB-nak arról kellett döntenie, hogy a nemzeti bíróság akkor is vizsgálhatja-e a hátrányos megkülönböztetés megvalósulását, ha az alperes ezt vitatja, de a követelt kártérítést hajlandó megfizetni.


Az Európai Bíróság ítélete a Diskrimineringsombudsmannen és a Braathens Regional Aviation AB ügyben[1]

1. Bevezetés

A jelen ügyben kelt előzetes döntéshozatal iránti kérelmet egy magát hátrányos megkülönböztetés áldozatának tekintő légi utas nevében eljáró svédországi hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman, a Diskrimineringsombudsmannen által a Braathens Regional Aviation AB svéd légitársasággal szemben indított eljárásban a svéd legfelsőbb bíróság, a Högsta domstolen, jogértelmezés céljából az Erópai Bírósághoz (a továbbiakban: EUB) fordult.

Az eset különös súllyal vetette fel azt a kérdést, hogy az olyan nemzeti eljárási mechanizmus, amelynek értelmében az alperes a hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítési kereset elismerésével anélkül szüntetheti meg a jogvitát, hogy elismerné a hátrányos megkülönböztetés fennállását, és anélkül, hogy a felperes bíróság előtt kérhetné annak vizsgálatát és megállapítását, lehetővé teszi‑e a felperes számára, hogy teljes mértékben érvényesítse az Európai Unió Alapjogi Chartájával (a továbbiakban: Charta) összefüggésben értelmezett 2000/43 irányelvből[2] eredő jogait[3].

A kérelemben foglaltak alapján az EUB azt a mozgásteret vizsgálta, amellyel a tagállamok eljárási szabályaik meghatározása terén, – a 2000/43 irányelvnek a Chartával összefüggésben értelmezett követelményeire figyelemmel, – rendelkeznek.

Az EU részére az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) biztosít jogi alapot arra, hogy fellépjen mindenfajta nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés ellen.

Az irányelv ennek érdekében minimumkövetelményeket határoz meg a személyek közötti egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról.  A megkülönböztetéssel szembeni fellépés révén hozzá kíván járulni a gazdasági és társadalmi életben való részvétel növeléséhez és a társadalmi kirekesztettség csökkentéséhez.  A személyek közötti egyenlő bánásmód elvén keresztül tilt mind a közvetlen mind a közvetett megkülönböztetést, a zaklatást, a megkülönböztetésre adott utasítást és a megtorlást.

Amennyiben bárki úgy véli, hogy faji vagy etnikai származáson alapuló megkülönböztetés érte, hozzá kell férnie bírói és/vagy közigazgatási eljáráshoz. Egyesületek vagy egyéb érdekelt jogi személyek a sértett személy nevében vagy támogatójaként az eljárásban részt vehetnek. Az eljárás során a megkülönböztetést szenvedett személynek csak a megkülönböztetés vélelmét kell megalapoznia, amelyet követően az alperesnek kell bizonyítania, hogy nem történt megkülönböztetés.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2000/43/EK tanácsi irányelv 7. és 15. cikkének az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) a 47. cikkével összefüggésben történő értelmezésére vonatkozott.

A 2000/43 irányelv „Jogvédelem” címet viselő 7. cikke szerint:

„(1)      A tagállamok biztosítják, hogy minden személy, akit saját állítása szerint az egyenlő bánásmód elvének be nem tartása miatt sérelem ért, az ebből az irányelvből eredő igényeit bírói és/vagy közigazgatási úton – a tagállamok által szükségesnek vélt esetben akár békéltető eljárás útján is – érvényesíthesse annak a viszonynak a megszűnte után is, amelyben a megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] állítólagosan történt.

(2)      A tagállamok biztosítják, hogy azok az egyesületek, szervezetek vagy egyéb jogi személyek, amelyeknek a nemzeti jog által szabályozott kritériumokkal összhangban törvényes érdekükben áll az ebben az irányelvben előírt rendelkezések betartásának biztosítása, a sértett személy nevében vagy támogatójaként, annak beleegyezésével, az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek teljesítéséért folytatott bírósági és/vagy közigazgatási eljárásban részt vehessenek.

A „Szankciók” című 15. cikke előírásában:

„A tagállamok megállapítják az ennek az irányelvnek megfelelően elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó szankciók szabályait, és meghoznak minden szükséges intézkedést, hogy biztosítsák ezek alkalmazását. A szankcióknak, amelyek az áldozat számára fizetendő kártérítést is magukban foglalhatják, hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük. […]”

A Charta A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogról szóló 47. cikke szerint:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez.

Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van”.

EU Jog online

2. A tényállás[4]

2015 júliusában egy chilei származású, stockholmi lakóhelyű, a Braathens légitársaság által üzemeltetett svédországi belföldi járatra foglalással rendelkező utast a parancsnok határozatával további biztonsági ellenőrzésnek vetettek alá.

E cselekedetért, a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman keresetet indított a stockholmi körzeti bíróság, a Stockholms tingsrätt előtt, azért, hogy e légitársaságot ezen utassal szemben tanúsított hátrányosan megkülönböztető magatartása miatt kötelezzék 10 000 svéd korona (SEK; körülbelül 1000 euró) összegű kártérítés ezen utas részére történő megfizetésére.

A svéd, hátrányos megkülönböztetésről szóló törvény[5] rendelkezése értelmében hátrányos megkülönböztetésnek minősül többek között az a helyzet, ha valaki kedvezőtlenebb bánásmódban részesül, mint amelyben egy másik személy hasonló helyzetben részesült vagy részesült volna, ha az eltérő bánásmód az illető nemével, nemi identitásával vagy megnyilvánulásával, etnikai származásával, vallásával vagy meggyőződésével, fogyatékosságával, szexuális irányultságával vagy korával függ össze. A hátrányos megkülönböztetés különösen tilos minden olyan személy részéről, aki magán‑ vagy családi körén kívül árukat, szolgáltatásokat vagy szállást nyújt a lakosság számára.

Keresetének alátámasztására az ombudsman arra hivatkozott, hogy az érintett utast a hátrányos megkülönböztetésről szóló törvény előírásainak megsértésével közvetlen hátrányos megkülönböztetés érte a Braathens részéről, amely arab személynek nézte, és emiatt további biztonsági ellenőrzésnek vetette alá[6]. A légitársaság így, hátrányos helyzetbe hozta az érintett utast, – a külső megjelenésével és etnikai származásával összefüggő okokból, – azáltal, hogy  őt a  többi, hasonló helyzetben lévő többi utashoz képest, kedvezőtlenebb bánásmódban részesítette.

A stockholmi körzeti bíróság, a Stockholms tingsrätt előtt a Braathens elfogadta a hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítés címén követelt összeg kifizetését, anélkül azonban, hogy bármilyen hátrányos megkülönböztetés fennállását elismerte volna. A hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman e bíróság előtt ellenezte, hogy a bíróság az állítólagos hátrányos megkülönböztetés érdemi vizsgálata nélkül a Braathens követeléselismerésének megfelelő határozatot hozzon.

E bíróság ítéletében a Braathenst a követelt összeg kamatokkal növelt összegének megfizetésére, valamint a költségek viselésére kötelezte. Megítélése szerint, jelen ügyben a felek által szabadon vállalható polgári jogi kötelezettségekkel, illetve gyakorolható polgári jogi jogokkal kapcsolatos jogvitákat a felperes kártérítés iránti követelésének elismerése esetén érdemi vizsgálat nélkül kell eldönteni, és ez az elismerés köti a bíróságot.

Erre tekintettel a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman olyan megállapítási ítélet meghozatalára irányuló kérelmét, amely elsődlegesen megállapítja azt, hogy e légitársaság hátrányosan megkülönböztető magatartása okán köteles kártérítést fizetni, illetve másodlagosan azt, hogy az érintett utast a légitársaság hátrányos megkülönböztetésben részesítette, elfogadhatatlannak nyilvánította.

Mivel a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemért felelős ombudsman, eredménytelenül fellebbezett e bíróság ítéletével szemben a stockholmi fellebbviteli bírósághoz, a Svea hovrätthez. E bíróság ítélete ellen a kérdést előterjesztő a svéd legfelsőbb bírósághoz, a Högsta domstolenhez ismételten fellebbezéssel élt.

Ennek keretében azt kérte, hogy e bíróság helyezze hatályon kívül a fellebbviteli bíróság és a stockholmi körzeti bíróság ítéletét, helyezze hatályon kívül, és utalja vissza az ügyet e bíróság elé a megállapítási ítélet iránti kérelmei legalább egyikének érdemi vizsgálata céljából.

A Braathens az ombudsman kérelmeinek elutasítását kérte.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejtette, hogy a 2000/43 irányelv átültető hátrányos megkülönböztetésről szóló törvény célja többek között különböző uniós jogi aktusok, köztük, és arra irányul, hogy hátrányos megkülönböztetés esetén lehetővé tegye a szigorú és visszatartó erejű szankciók kiszabását. Közelebbről a hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítés az ezen irányelv 15. cikke értelmében vett szankciónak felel meg, és azt minden egyes esetben úgy kell meghatározni, hogy az észszerű kártérítést jelentsen az áldozatnak, és hozzájáruljon a társadalomban a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemhez. Így módon e kártérítés kettős – jóvátételi és megelőzési – funkciót tölt be.

A svéd bírósági eljárásról szóló törvénykönyv rendelkezései értelmében az alperes dönthet úgy, hogy elismeri a felperes kártérítési kérelmét anélkül, hogy köteles lenne ezen elismerést megindokolni, a felperes által hivatkozott valamely jogalapra támaszkodni, vagy elismerni az állítólagos hátrányos megkülönböztetés fennállását. A felperes követelésének alperes általi elismerését követően a bíróság ezen elismerés alapján ítéletet hozhat. Az ilyen elismerésnek az a gyakorlati célja, hogy az eljárás anélkül szűnjön meg, hogy az ügy további vizsgálatára szükség lenne, mivel a bíróságnak kizárólag ezen elismeréssel indokolt ítéletet kell hoznia. Ami a megállapítási keresetet illeti, az csak a peres felek közötti jogviszony fennállására vagy hiányára vonatkozhat, kizárva többek között a tisztán ténybeli elemeket. Egyébiránt a bíróságnak kell értékelnie, hogy a vizsgálata célszerű‑e.

Miként a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, jelen ügyben az elsőfokú és a fellebbviteli bíróságok a Braathenst az érintett utas kérelmére a Braathens általi elismerés alapján követelt kártérítés megfizetésére kötelező határozatokat hoztak. Ezen elismerés miatt e bíróságok szerint egy megállapítási ítélet iránti kérelemmel összefüggésben a hivatkozott hátrányos megkülönböztetés fennállásának kérdése sem vizsgálható.

A legfelsőbb bíróság arra kereste a választ, hogy a tényállás szerinti ügyben fennálló nemzeti szabályozás összeegyeztethető‑e a 2000/43 irányelvnek a Charta mindenkinek hatékony bírósági jogorvoslathoz való jogot biztosító 47. cikkével összefüggésben értelmezett 15. cikkében foglalt követelményekkel.

A svéd legfelsőbb bíróság e tekintetben arra kért választ, hogy a felperes kártérítés iránti kérelmének alperes általi elismerése esetén a bíróságnak mindazonáltal biztosítani kell‑e a lehetőséget – az ezen irányelvből eredő jogoknak az irányelv 7. cikke alapján történő védelme érdekében – a hátrányos megkülönböztetés fennállásának vizsgálatára hátrányos megkülönböztetését állító kérelmére, és hogy az e kérdésre adandó válasz függ‑e attól, hogy a hátrányos megkülönböztetés feltételezett elkövetője a hátrányos megkülönböztetés fennállását elismeri‑e. Ezért eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdésével kereste meg az EUB-ot.

3. Az EUB értékelése

3.1 Az EUB az előterjesztő bíróság kérdése kapcsán emlékeztetett arra, hogy a 2000/43 irányelv célja a faji vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem keretrendszerének kialakítása azzal a szándékkal, hogy az egyenlő bánásmód elve a tagállamokban megvalósuljon. Az általa szabályozott területeken a faji és etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának a Charta 21. cikkében biztosított elve[7] konkrét kifejezésének minősül[8].

Miként korábbi ítéletében rögzítette, az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartása megköveteli, hogy azon személyeknek, akik úgy vélik, hogy faji vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el, hatékony bírói jogvédelmet biztosítsanak az egyenlő bánásmódhoz való joguk tekintetében függetlenül attól, hogy e személyek közvetlenül vagy az előző pontban említett egyesület, szervezet vagy jogi személy közvetítésével járnak el[9].

Egy tagállam jogrendjében az e cikk átültetése érdekében kialakított szankciórendszernek az irányelv jogvédelemről szóló 7. cikkének végrehajtására hozott intézkedésekkel párhuzamosan biztosítania kell az ezen irányelvből eredő jogok tényleges és hatékony jogi védelmét. A szankciók szigorúságának összhangban kell lennie az általuk büntetett jogsértés súlyával, többek között tényleges visszatartó erőt biztosítva, az arányosság általános elvének tiszteletben tartásával[10].

Amennyiben a vagyoni kártérítés a hátrányos megkülönböztetés fennállásának megállapítása esetén elfogadott intézkedés, annak megfelelőnek kell lennie az érintett hátrányos megkülönböztetés miatt ténylegesen elszenvedett kárnak az alkalmazandó nemzeti szabályokkal összhangban történő teljes megtérítése lehetővé tétele érdekében[11]. Ezzel szemben az irányelv megfelelő és eredményes végrehajtásával nem tekinthető összeegyeztethetőnek egy pusztán szimbolikus szankció alkalmazása[12].

Az irányelvet átültető nemzeti jog értelmében minden olyan személy, aki úgy véli, hogy faji vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés áldozata, a „hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítésnek” minősülő szankció végrehajtása iránti keresetet indíthat.

3.1.1 Jelen ügyben, a hátrányos megkülönböztetésről szóló svéd törvény előírása, hogy amennyiben az alperes úgy dönt, hogy elismeri a felperes kártérítési kérelmét, az e keresetet elbíráló bíróság arra kötelezi ezen alperest, hogy fizesse meg az e felperes által kártérítés címén követelt összeget[13]. Ez azzal a hatással jár, hogy az alperes azon kötelezettsége, hogy a felperes által kért kártérítést megfizesse, nem kapcsolódik az állítólagos hátrányos megkülönböztetés fennállásának alperes általi elismeréséhez vagy e hátrányos megkülönböztetés hatáskörrel rendelkező bíróság általi megállapításához.

Az ilyen elismerés megakadályozza a keresetet elbíráló bíróságot abban, hogy az állítólagos hátrányos megkülönböztetés valós voltáról határozzon, holott az a kártérítési kérelem okának minősül, és ennek alapján e kereset szerves részét képezi. Ennek értelmében a megállapítási kereset nem vonatkozhat tisztán ténybeli elemekre, és elfogadhatósága az eljáró bíróság célszerűség alapján hozott döntésétől függ, amely a szóban forgó érdekek – azaz többek között a felperes eljáráshoz fűződő érdeke, valamint az e kereset által az alperesnek esetlegesen okozott kényelmetlenség – mérlegelésén alapul. Így, abban az esetben, ha az alperes anélkül ismeri el a követelt kártérítés kifizetését, hogy elismerné az állítólagos hátrányos megkülönböztetést, a felperes csak polgári bírósághoz fordulhat annak érdekében, hogy az az említett hátrányos megkülönböztetés fennállásáról határozzon.

Az EUB megállapítása szerint, az ilyen nemzeti szabályozás sérti a 2000/43 irányelvnek a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett 7. és 15. cikkében előírt követelményeket.

Az irányelv 7. cikkében említett eljárások célja az egyenlő bánásmód elvére alapított jogok érvényesítésének lehetővé tétele minden olyan személy számára, aki úgy véli, hogy faji vagy etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés áldozata, valamint e jogok tiszteletben tartásának biztosítása. Ebből tehát szükségszerűen következik az, hogy amennyiben az alperes nem ismeri el az állítólagos hátrányos megkülönböztetést, az említett személynek rendelkeznie kell azzal a lehetőséggel, hogy bíróságtól kérhesse az azon jogok esetleges sérelméről való határozathozatalt, amelyek tiszteletben tartására az ilyen eljárások irányulnak. Önmagában valamely pénzbeli összeg megfizetése, -még ha azt a felperes követeli is, – nem képes biztosítani azon személy hatékony bírói jogvédelmét, aki az ezen irányelvből eredő egyenlő bánásmódhoz való joga sérelmének megállapítását kéri, különösen, ha e személy elsődleges érdeke nem gazdasági, hanem e személy az alperesnek felrótt tények valós voltának, valamint azok jogi minősítésének a megállapítására törekszik[14].

3.1.2   Az EUB megállapítása szerint, a jelen ügyben hivatkozott nemzeti jogszabály sérti mind a jóvátételi funkciót, mind pedig a visszatartó funkciót, amelyekkel az ezen irányelvet átültető nemzeti rendelkezések megsértése esetén a tagállamok által a 2000/43 irányelv 15. cikkének végrehajtása érdekében elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén hatékony, arányos és visszatartó erejű szankcióknak kell lenniük. A jogszabályt a svéd jogban úgy hajtották végre, hogy az a hátrányos megkülönböztetés elleni törvény megszegése esetén szankcióként kártérítést, a szerződés módosítását és érvénytelenségét írja elő.

Ugyanakkor hogyan lehetne az elszenvedett kárt mégis jóvá tenni, ha azt nem ismerik el vagy nem állapítják meg? Tette fel a kérdést az ügyben eljáró főtanácsnok.[15]

Ez a kérdés különösen akkor merül fel, ha – mint a jelen ügyben is – nem vagyoni kárról van szó. A pénzbeli összeg megfizetése az elszenvedett kár megtérítéséhez, önmagában általában nem elegendő Az ombudsman hivatkozása szerint, az általa képviselt utasnak és a hátrányos megkülönböztetés áldozatai többségének elsődleges érdeke nem gazdasági.

Ha az alperes úgy fizeti meg a kért összeget, hogy nem ismeri el a sérelem fennállását, kétségtelen, hogy a károsult kap egy pénzösszeget, de mivel az nem kapcsolódik az elszenvedett kárhoz, elhatárolódik a károsult által a valóságban átélt helyzettől.  Ha a bíróság a felperes akarata ellenére az ítéletében megemlíti, hogy a hátrányos megkülönböztetést nem ismerik el, és maga nem nyilatkozik az állítólagos hátrányos megkülönböztetés valós voltáról vagy annak hiányáról, az jogilag nem létezik.

A szankció – a jelen esetben a kártérítés – és a hátrányos megkülönböztetés fennállása közötti kapcsolat megteremtésének szükségességét az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) az ítélkezési gyakorlata is megerősíti.

Vagyis, a pénzösszeg megfizetésére vonatkozó kötelezettség nem biztosíthat a hátrányos megkülönböztetés elkövetőjével szemben ténylegesen visszatartó hatást azáltal, hogy arra ösztönözze őt, hogy hátrányosan megkülönböztető magatartását ne ismételje meg, és így részéről újabb hátrányos megkülönböztetéseket akadályozzon meg,, amennyiben – mint a jelen esetben is – az alperes vitatja bármilyen hátrányos megkülönböztetés fennállását, de a költségek és az imázs szempontjából előnyösebbnek tartja a felperes által kért kártérítés megfizetését, elkerülve egyúttal, hogy a nemzeti bíróság hátrányos megkülönböztetés fennállását állapítsa meg[16].

Ezt nem kérdőjelezheti meg a svéd jog szerinti büntetőeljárás indítására vonatkozó lehetőség, amely lehetővé tenné azon személy számára, aki úgy véli, hogy tiltott hátrányos megkülönböztetés áldozata, hogy e hátrányos megkülönböztetést büntetőbíróság állapítsa meg és szankcionálja. Az ilyen büntetőeljárás ugyanis – az általa követett sajátos célok, valamint az abban rejlő korlátok miatt – nem teszi lehetővé a polgári jogi jogorvoslatok ezen irányelv követelményeinek való megfelelése hiányának orvoslását[17].

A főtanácsnok megjegyzése szerint, a 2000/43 irányelv nem vonatkozik a büntetőeljárásokra.[18] A kérdést előterjesztő bíróság csak az ezen irányelv végrehajtására irányuló polgári jogi jogorvoslati lehetőségeket hangsúlyozta.

A kérdést előterjesztő bíróság pontosítása szerint, az e cikk alkalmazására irányuló jogviták a rendes bíróságok hatáskörébe tartoznak, amelyek a bírósági eljárásról szóló törvény azon polgári eljárásokra vonatkozó rendelkezései szerint járnak el, amelyekben megengedett a jogvita egyezség útján történő rendezése, mivel a felek szabadon rendelkezhetnek a jogaikkal.

Ezzel kifejezetten megfordította a bizonyítási terhet a sértett javára annak érdekében, hogy segítse az egyenlő bánásmódhoz való joga megsértésének megállapítását.

Miként megállapította, a büntetőeljárás léte semmiképpen nem teszi lehetővé a 2000/43 irányelv 8. cikkében előírt bizonyítási szabályoknak megfelelő polgári jogi jogorvoslat hiányának orvoslását a követeléselismerés esetén a hátrányos megkülönböztetés alperes általi elismerése nélkül[19].

3.1.3. Az ilyen büntetőeljárás a bizonyításfelvételre és bizonyítási teherre vonatkozó olyan szabályokon alapul, amelyek nem felelnek meg a az e cikkben szereplő, az említett személyre nézve kedvezőbb szabályoknak. E szerint, ha az érintett személy a bíróság vagy más, hatáskörrel rendelkező hatóság előtt olyan tényeket bizonyít, amelyekből vélelmezni lehet, hogy közvetlen vagy közvetett megkülönböztetés történt, az alperesnek kell bizonyítania, hogy az egyenlő bánásmód elve nem sérült. Ezzel szemben ugyanezen cikk (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy (1) bekezdése a büntetőeljárásokra nem alkalmazandó.

3.2 Ellentétben a Braathens hivatkozásával az olyan eljárásjogi elvek vagy megfontolások, mint a rendelkezési elv, a pergazdaságosság elve és a jogviták egyezséggel történő rendezésének megkönnyítésére való törekvés, szintén nem igazolhatnak a fenti pontokban elfogadottól eltérő értelmezést.

Ennek kapcsán az EUB felhívta a figyelmet arra, hogy az uniós jog főszabály szerint nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a nemzeti bíróságok előtt létrehozzanak – tekintettel a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítására – más jogi lehetőségeket, mint amelyeket a nemzeti jog megállapított[20].

Ezzel kapcsolatosan emlékeztetett arra, hogy a 2000/43 irányelv 7. és 15. cikkének célja a személyek közötti, faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmódhoz való, ezen irányelvből eredő jog tényleges és hatékony bírói jogvédelmének biztosítása. Ebből következik, hogy e cikkek csupán konkretizálják a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírósági jogorvoslathoz való jogot, amely önmagában elegendő, és azt nem kell uniós vagy nemzeti jogi rendelkezésekkel pontosítani ahhoz, hogy önmagában hivatkozható jogot biztosítson a magánszemélyek számára[21] .

Másrészt az uniós jog elsőbbségének elve alapján abban az esetben, ha nem tudja a nemzeti jogszabályokat az uniós jog követelményeivel összhangban értelmezni, minden nemzeti bíróságnak, mint tagállami szervnek – hatásköre keretében – kötelessége, hogy mellőzze a nemzeti jog mindazon rendelkezéseinek alkalmazását, amelyek ellentétesek az uniós jognak a folyamatban lévő jogvitában közvetlen hatállyal bíró rendelkezésével[22].

4. Az EUB döntése

E megfontolások összességére az EUB válasza szerint, a 2000/43 irányelvnek a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett 7. és 15. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely megakadályozza, hogy az ezen irányelv által tiltott hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó állításon alapuló kártérítési keresetet elbíráló bíróság megvizsgálja az e hátrányos megkülönböztetés fennállásának megállapítására irányuló kérelmet, amennyiben az alperes vállalja a kért kártérítés megfizetését anélkül azonban, hogy elismerné az említett hátrányos megkülönböztetés fennállását. A magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróság feladata, hogy hatáskörén belül biztosítsa a jogalanyok számára a Charta 47. cikkéből eredő jogvédelmet, szükség esetén mellőzve a nemzeti jog valamennyi, azzal ellentétes rendelkezésének alkalmazását.

[1] 2021.  április 15-i Diskrimineringsombudsmannen és a Braathens Regional Aviation AB ítélet C‑30/19. sz. ECLI:EU:C:2021:269.

[2] A Tanács 2000/43/EK irányelve (2000. június 29.) a személyek közötti, faji- vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról (a továbbiakban: Irányelv)

[3] Henrik Saugmandsgaard Øe főtanácsnoknak a Diskrimineringsombudsmannen kontra Braathens Regional Aviation AB C‑30/19. sz. ügyben tett indítványa ( a továbbiakban: Indítvány) 3. pont.

[4] Ítélet 18-28.§

[5] A 2000/43 irányelv átültető diskrimineringslagen. 2008:567 1. fejezet 4. § (1) bekezdés és a 2. fejezte 12.§ szerint.

[6]  A diskrimineringslagen,  2. fejezet 12. §, és 1. fejezet 4. §

[7] (1)   Tilos minden megkülönböztetés, így különösen a nem, faj, szín, etnikai vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonság, nyelv, vallás vagy meggyőződés, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés. (2)   A Szerződések alkalmazási körében és az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés.

[8] 2015. július 16‑i CHEZ Razpredelenie Bulgaria ítélet, C‑83/14, EU:C:2015:480, 72. pont.

[9] 2019. május 8‑i Leitner ítélet, C‑396/17, EU:C:2019:375, 62. pont.

[10] 2013. április 25‑i Asociația Accept ítélet, C‑81/12, EU:C:2013:275, 63. pont.

[11] 2015. december 17‑i Arjona Camacho ítélet, C‑407/14, EU:C:2015:831, 33. pont.

[12] Asociația Accept ítélet, 64. pont.

[13]  A diskrimineringslagen (2008:567) 12, 14. cikk.

[14] Ítélet 47. pont.

[15] Indítvány 82. pont.

[16] Ítélet 49. pont.

[17] Ítélet 50. pont.

[18] Az irányelv 8. cikk (3) bekezdése szerint.

[19] Indítvány 118-121. pont.

[20] 2007. március 13‑i Unibet ítélet, C‑432/05, EU:C:2007:163, 40. pont; 2018. október 24‑i XC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 51. pont.

[21] 2007. március 13‑i Unibet ítélet, C‑432/05, EU:C:2007:163, 40. pont; 2018. október 24‑i XC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 51. pont.

[22] 2019. június 24‑i Popławski ítélet, C‑573/17, EU:C:2019:530, 53. és 61. pont.




Kapcsolódó cikkek

2022. június 24.

Nem könnyű ukrán menekültként állást találni az EU-ban

Az ukránok három évre kaphatnak munkavállalási engedélyt az Európai Unióban. De milyen nehéz itt állást találni? Ausztriában követtük két álláskereső ukrán nő történetét a Real Economy-ban, és szakembereket is kérdeztünk a témában.

2022. június 23.

Sorra kerülnek bíróságra azok az oroszok, akik kritizálni merik a „különleges katonai műveletet”

Keményen lecsap az orosz állam mindazokra, akik kritizálni merik hazájuk háborús erőfeszítéseit – vagyis a különleges katonai műveletet, ahogy erre Oroszországban hivatkozni lehet. Moszkvában nemrég egy önkormányzati képviselőnek is bíróság elé kellett állnia, mert a vád szerint le akarta járatni az orosz hadsereget. Egy jogvédő szervezet szerint már kétszáz ember ellen indítottak koncepciós büntetőeljárást.