Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az idő haladtával egyre-másra jelennek meg azok a bírósági határozatok, értelmezések, miszerint az új Pp. elsősorban normalizált értelmezésre, együttműködő és ésszerű jogalkalmazásra szorul. Az akut problémák ezzel jelentősen orvosolhatók.
Nagyon sok írás, bejegyzés született már arról, hogy a 2018. január 1-jétől hatályos új polgári perrendtartás (Pp.) milyen újításokat, változásokat vezetett be a peres jogalkalmazásban és legalább ugyanennyi rezümé foglalta már össze azt, hogy az új kódexnek milyen súlyos hiányosságai vannak.
Ezek a „hiányosságok” elsősorban a Pp. alkalmazhatósága, a mögöttes szabályok gyakorlat-ellenessége körében merülnek fel. Gyakran megfogalmazott kritika a Pp.-vel szemben, hogy azt elsősorban elméleti, íróasztal mellett dolgozó jogászok alkották meg és több elemében köszönőviszonyban nincs az életszerűséggel.
Kérdésként merül fel, vajon ez a fajta helyzet főként a kódex jogalkotási szintű problémája, vagy az eljáró hatóságok jogalkalmazása juttatta szégyenpadra a jogforrást a jog művelői, leginkább az ügyvédek szemében? Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem elsősorban a második esetkörről van szó – elfogadva természetesen azt, hogy lenne mit csiszolni a normaszövegen, annak jogintézményein is. Mire alapítom eme kételyemet – elsősorban a keresetlevél példáján keresztül megvilágítva?
Mint az ismeretes, az új Pp. egy elképesztően szigorú, több kereszthivatkozásos felsorolást tartalmaz a keresetlevél kötelező tartalmi elemeit illetően. Tulajdonképpen az az egyszeri ügyvéd, akinek eme eljárást megindító beadványát befogadja a bíróság, legalább fél, ha nem háromnegyed eljárási sikert aratott az eljárásban, a bírósági szűrő ezen a ponton a legerősebb.
Már a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Értekezletének 2018. május 3-ai állásfoglalásai is tartalmaztak az akkor négy hónapos jogalkalmazás anomáliái tekintetében előre mutató iránymutatásokat. Ekkor lett tisztázva, hogy több közüzemi díjtartozás, parkolási pótdíjkövetelés, személyszállítási szerződés egy fizetési meghagyásban érvényesíthető, holott a jogalkalmazók – elsősorban közjegyzők – egyértelműen az új Pp. tárgyi keresethalmazati szabályaira mutogatva utasították vissza előszeretettel a kérelmeket.
Érdekes, hogy ugyanezen dokumentumban (14. pont) még úgy foglalt állást a grémium, hogy a keresetlevelet vissza kell utasítani, ha a felperes csatolja a keresetlevelet, de nem jelöli meg a képviseleti jogot megalapozó tényeket és jogszabályhelyet – később ezt még érintjük.
A jogalkalmazás „horror-sztorijai” ugyanakkor még az év körülbelül felénél járva is bőséges táptalajt adtak az elégedetlenkedésnek. Rossz sorrendben feltüntetett nyilatkozatok, állítólagos tényelőadások és okozati összefüggés-levezetések hiánya, képviseleti jogosultság nem igazolása közhiteles nyilvántartások ellenére – ezek példának okáért mind elutasítási okok voltak.
Merthogy, a bíróságok állítása szerint ezek az előírások és elvárások benne vannak az új Pp.-ben. Kétségtelenül, vannak benne elvárások. No de…
Szintén a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozásának 2018. június 20-21-ei ülése már érdekes megállapításokat tartalmaz. A 21. pont szerint, ha a keresetlevél minden elemet tartalmaz, de nem a Pp. szerinti sorrendben, úgy maximum hiánypótlást lehet kiadni és azt is csak akkor, ha emiatt a keresetlevél nem egyértelmű. A 32. pont szerint fizetési meghagyásos eljárásból perré alakult eljárásban valamely keresetlevélre előírt tartalmi elem hiánya csak akkor vezet az eljárás megszüntetéséhez, ha a hiányzó elem a közjegyzői iratanyagból sem állapítható meg.
Ez már egy „értelmezési törés”. Előír valamit a Pp. (ha szó szerint vesszük), és nincs ilyen kivételszabály, de a bíróság véleménye szerint a keresetet tartalmazó iratnak és a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemnek (közjegyzői iratanyagnak) együttesen kell tartalmaznia a Pp. 170. §-ában meghatározott tartalmi elemeket.
A 38. pont szerint a bíróság nem kérheti a féltől olyan adat igazolását, amelyet az ingatlan-nyilvántartás tartalmaz. Itt nyilvánvalóan minden más közhiteles nyilvántartásra is gondolni kell.
Mindezek mellett még mindig általános elvárás volt, hogy például a felperes jelöljön meg mindent, amit a Pp. a záró rész tekintetében kötelező tartalmi elemként elvár. Tüntesse fel például a fél a pertárgy értékét. No de, kérdezem én: minek? Nem elég egyértelmű egy marasztalásra irányuló kérelemnél? Tüntesse fel felperes a pertárgyérték alapjául szolgáló tényeket. Külön, a záró részben. Nem ezt írta le előtte végig az érdemi részben, részletesen, okozatosan, megalapozottan?
Vagy, ha egy valódi tárgyi keresethalmazatról van szó, amelyek ténybeli alapja tökéletesen ugyanaz, akkor ezt minden egyes kereseti kérelem kapcsán adja elő a felperes, hiszen önállóan elbírálható kérelmekről van szó. No, de miért?
Mindezekre a válasz egyszerű: mert benne van a Pp.-ben. Ezt kell feltüntetni és kógencia van. Mintha a Pp. egy, a jogrendszerből kiragadott önálló csodabogár jogszabály lenne, amit semmi mással nem kell együttesen értelmezni. Mondjuk például az Alaptörvénnyel, merthogy mit is mond ez a nem elhanyagolható hierarchiájú jogszabály?
„A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”
Ezek szerint a jogszabályoknak célja van (ami nem okvetlenül a minél kevesebb bírói munka és a statisztikailag minél több lezárt ügy) és a józan észnek és közjónak (!) megfelelő célt szolgálnak.
Álláspontom szerint korszakalkotónak tekinthető iránymutatás született a BDT2018. 3916. számú eseti döntésben. Egyrészről, a döntés – nem kis meglepetést okozva a fentiek után – hivatkozik az Alaptörvény fent idézett 28. cikkére, és eme hivatkozás alapján két megállapítást tesz.
Az egyik, hogy nem kell minden egyes keresethalmazat esetében az összes tényt többször feltüntetni („szükségtelenül repetitív szövegrészek feltüntetését a bíróság sem követelheti meg”), a másik pedig az, hogy „a meghatalmazott perbeli képviseleti jogát megalapozó jogszabályhelyet akkor szükséges feltüntetni, ha az általánosan bevett gyakorlattól eltérően nem ügyvéd vagy ügyvédi iroda jár el.”
Lássunk azonban a konkrét rendelkezések mögé. Józan észre hivatkozik a bíróság és ugyan az ebből levont következtetést a keresethalmazatban és a meghatalmazásban manifesztálja, a a döntés szellemisége általános: jómagam akként interpretálom, hogy akkor és úgy kell valamit feltüntetni, ha annak „értelme van”.
Természetesen ezzel senkit nem akarok arra buzdítani, hogy innentől kezdve térjen vissza a 2018 előtti keresetmintákhoz, eljárásviteli szabályokhoz és ne vegye figyelembe a Pp. elvárásait. De, vegye figyelembe.
Arra akartam mindössze rámutatni, hogy amint haladunk előre a jogalkalmazás időösvényén, egyre-másra jelennek meg azok a határozatok, értelmezések (és immáron magától a bírói oldaltól), amelyek rávilágítanak arra, hogy a Pp., akár jelen formájában is elsősorban normalizált értelmezésre, együttműködő és ésszerű jogalkalmazásra szorul – amely nem jelent a normaszöveggel való éles szembenállást –, és nem biztos, hogy okvetlenül azonnali normaszöveg-változtatásra. Bár az is ráférne, mint említettem. Az akut problémák azonban eme eszközökkel jelentősen orvosolhatók. Kérdés, mennyiben partner mindebben a jogalkalmazói oldal.
A cikk szerzője dr. Hortobágyi Sándor partner ügyvéd. Az Ecovis Hungary Legal a Jogászvilág.hu szakmai partnere.
