A digitális társadalom olvasatai – XV.


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Alábbi cikksorozatában a szerző a digitális társadalom különböző aspektusait tárja elénk, igyekezve lényegre törően bemutatni szerkezetének fontosabb csomópontjait, és összegezni a tudásrendszerek, az internet, a mesterséges intelligencia, a hálózati társadalmak fontosabb, a jogalakulás szempontjából releváns mozgásait. Ezúttal a modernitás ezredvégi kritikáit veszi górcső alá.

Ezredvégi kritikák a modernitásról

Könnyű visszafelé mozogni az időben, legalábbis látszólag. Az idő ugyanis – mondják – elrendezi a múltat, látni lehet, mi az, ami a múlt sodrásából kiragadható, ami fontos. A digitális társadalom (DT) esetében a köztudás okoskodása nem működik, köszönhetően a megszámolhatatlan és felsorolhatatlan elméleteknek, elképzeléseknek, modelleknek és ötleteknek. Mégis, ha feltesszük, hogy a DT korában élünk, akkor felfedezhetők azok a filozófiai, szociológia, informatikai vagy közgazdasági munkák, melyek együttesen vállalkoztak az új kor megrajzolására.

Miközben korai életünket (és gondolkodásunkat) a kapitalizmus–szocializmus paradigmája határozta (volna) meg, a világ nem szocialista táborában élő kutatók és társadalomtudósok új, leíró és a valóságot bemutatni képes modelleket dolgoztak ki. Sokat. Kiragadva e körből a modernitás fogalmát, egy olyan kategóriára találunk, amely még hazánkban is kiváltott – nem is akármilyen – hatásokat.[1]

A modern társadalom – előre szaladva aztán: a posztmodern – jól körbe rajzolható, kutatások számára megfelelően operacionálizálható kategória. Lényegét tekintve szemben áll a nem-modern (tradicionális, patriarchális, feudális) társadalommal, az ember individualizációja, a társadalmi intézmények rendszerbe szerveződő alakzatai, a kiszámítható szabályozási szerkezet, a plurális és a hatalmi ágak elválasztásán nyugvó politikai hatalomgyakorlás társadalma. És természetesen hozzátartozik egy technikai alapzat, mint bázis, amely e civilizációs fejlődés motorja, egyúttal rombolója. A modern társadalmak útja a tárgyi, technológiai, majd az emberi tőkébe való beruházásokon keresztül visz el a gazdasági és más társadalmi rendszerek (jog, politika, oktatás) kríziséhez, újra szerveződéséhez és tovább épüléséhez.

Sohasem voltunk modernek – írta könyvének címében Bruno Latour 1993-ban.[2] A modern fogalma nála gyűjtőkategória, „teljesen eltérő gyakorlatok két halmazát jelöli, amelyeknek ahhoz, hogy megőrizzék hatékonyságukat, megkülönböztethetőeknek kell maradniuk, de amelyek újabban elkezdtek összekuszálódni.”[3] A gyakorlatok első halmaza a transzláció segítségével hoz létre egészen új típusú létezőkből, a kultúra és a természet hibridjeiből álló keverékeket. A második halmaz, a purifikáció segítségével, két egymástól teljesen elkülönülő ontológiai zónát alakít ki, az egyikben az emberi lények, a másikban a nem-emberi lények találhatók. A két halmaz kölcsönös kapcsolatban áll egymással, az első halmaz a modern hálózatoknak, a második a modern kritikai álláspontoknak felel meg. Az első egyetlen folyamatos lánccá alakítja a modern kémiát, a tudományos és ipari stratégiákat, az állami vezetők törekvéseit, az ökológusok aggodalmait. A második válaszfalat teremt a mindig létező természeti világ, az előre jelezhető és stabil érdekekkel és értékekkel, tételekkel jellemezhető társadalom, illetve a „referenstől és a társadalomtól egyaránt független” diskurzus között.

Más szóval, a halmazok gyakorlata diszkrepanciák, ezeket elkülönítetten kezeljük – és ekkor vagyunk modernek. Sohasem tettük azonban ezt, mindig volt a két halmaz kapcsolatára koncentráló figyelem, így sosem voltunk modernek – ebben az értelemben. Latour egész életműve aztán arra irányul, hogy a maga radikális filozófiai és szociológiai rendszerére támaszkodva kialakítsa az új egyensúlyt egy új kritikai ökopolitika keretein belül. Latour nem látja értelmét a posztmodern kor (és gondolkodás) különállóságának sem, a posztmodern ugyanis valóságosnak fogadja el a modernista absztrakciókat, „szimptóma és nem újszerű megoldás.”[4]

A párizsi tömegközlekedési kísérlet kudarcáról írt esettanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi közlekedési rendszer nem az egyes aktorok magánakciói miatt bukott meg, hanem azért, mert a rendszer szereplői – hiába alkalmazkodtak a változó társadalmi környezethez és hiába folytattak le különböző, konszenzusra irányuló egyezkedéseket – nem tudták azt fenntartani.[5] A dolgok és az emberek – fogalmazzuk meg egyszerűen – összefonódnak, és ezzel a Platónhoz való visszatéréssel magyarázható a technika és a civilizáció közös kudarca. A dolgokba foglalt tartalom felnyitásával a társadalmi kötődések kevésbé lesznek misztikusak – írta.[6] Nézeteinek súlyos hatása van a társadalomtudományokra – sőt megsemmisítő erejük –, hiszen azok a differenciálás, az elkülönülés, az álmagyarázatok és káros elméletek képviselői – mondja. A modernitás, mint a differenciált társadalmi rendszerkomplexum (szociológusai: Talcott Parsons és Niklas Luhmann) együtt bukik elméleteivel. [7]

E francia (és radikális) filozófiai irodalom mellett a német elméleti szociológia modernitás-kritikájának alaphangját Ulrich Beck adta meg a kockázati társadalomról írt művében.[8] Könyvének megjelenése óta a rizikót, a társadalmi kockázatot leíró kritikai társadalomtudomány elemzései, kutatásai és dokumentációi szinte áttekinthetetlenné nőttek. Ulrich Beck magát a modernizációt olyan folyamatnak tekinti, amely először felbomlasztotta a 19. század agrártársadalmát, majd a belőle „kihámozott” ipari társadalmat is. Az úgynevezett posztmodern állapot így nem más, mint a modernizáció egy állomása, amikor elvesztek az ipari társadalomban rejlő előfeltevések, ezért a modernizáció önmagára tudja irányítani működését, önmaga állítja elő előfeltételit. Önreflexív, de ugyanakkor elszakadt az ipari társadalomtól, e modernség az ipari társadalom modernitása. Egyúttal új racionalitás, az ipari társadalom számos „vastörvényét” átírja, vagy megfordítja. Így, amíg az ipari társadalomban a gazdasági termelés logikája uralma alatt tartotta a kockázatot, a modernizált társadalomban ez a logika megfordul. „A modernizáció folyamatainak reflexivitásában a termelőerők elvesztették ártatlanságukat. A technikai–gazdasági „haladás” nyomán nyert nagyobb hatalmat egyre jobban beárnyékolja a kockázatok termelése.”[9] E kockázatok nem mellékhatások, nem korlátozódik a társadalom vagy a gazdaság egy-egy területére, hanem globálisak, felölik a termelés és az újratermelés minden fázisát, nemzetek és társadalmi rétegek felettiek.[10] A globális veszélyeztetés új formái, újszerű társadalmi és politikai dinamikával járnak.

A folyamat középpontjában – a korban már meglehetősen koncentráltan jelentkező[11] – technikai (technológia) kockázatok állnak. Miközben egyre nagyobb arányban alkalmaztuk a technológiákat, nem tettünk fel olyan kérdéseket, melyek a technológia és a társadalom kapcsolatára vonatkoznak – írta. Mivel az önreflexió a megismerés területén szintén kibontakozik, a technikai (technológiai) fejlődés önmaga (önmagának) teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekkel aktuálisan foglalkozunk. Így aztán a technikát „igazgatjuk”, „kezeljük”, és ismerjük, hogyan kell hatását „elkendőzni”.

Nem tudjuk bemutatni Beck valamennyi tézisét, de a modernizáció-kritikát az alternatív modernizációra vonatkozó gondolataival kell lezárnunk. Nincs egy út, csak lehetőségek – fogalmaz. Forgatókönyvek, amelyek – tekintettel a globális kockázatra – globális politikát, cselekvést követelnek meg. Az egyik stratégia a „vissza az ipari társadalomhoz”, azaz a kockázatoknak a racionális termelési logika általi kordában tartása. A második a műszaki- gazdasági fejlődés demokratizálása, vagyis az önrendelkező társadalom ellenőrzése alá helyezett technológiai fejlődés. A megoldás útja, módja nyitott. A harmadik a differenciális politika, Beck saját verziója szerint ez azonos a szubpolitikák bizonyos befolyási lehetőségeinek kiépítésével és jogi garantálásával. Magyarul, ugyanazon a racionalizálási szinten kell megvívni az ellenőrzés csatáját, ahol a kockázat jelentkezik, és nem az általános, vagy a hatalmi politika szintjén. A humángenetikát a humángenetikában, a gyógyászatot a gyógyászatban, az információs technikát az információs technika rendszerében kell kezelni.[12]

A kockázatközpontú modernizáció-kritikák születésének időpontjában már szó esett ugyan az információs társadalomról, a számítógépek dominálta új korszakról, de az információs társadalom kérdései még nem alkották a társadalomtudományi kultúra fő sodrát. A XX. század hetvenes éveinek végén, nyolcvanas éveinek elején ugyan olvashattunk az „információs társadalomról” (Mark Uri Porat –1977; Yoneji Masuda – 1980.), ám az áttörő információtechnológiai alakzatok hiánya miatt mindez akkor még nem kapott, és nem is kaphatott elég figyelmet.

Jelentős szociológiaelméleti iskolák – így a rendszerelmélet –, a kockázatot és az információk kalkulálhatóságát a modern társadalmak sajátosságának tekintették, de másként, mint Ulrich Beck. Dirck Baecker vagy Niklas Luhmann a piacgazdaság, illetőleg a modern társadalom dinamikájában látták a döntéseket, a társadalmat alkotó rendszermozgásokat kísérő kockázatok forrását.[13]  Azt nem kell mondani, írta Luhmann, hogy a kockázat a mindennapi élet normális aspektusa, a kérdés az, mit nevezünk a társadalom normális működésének. A tudományos nyelvezetben feltűnő, hogy a kockázatot, mint baljóslatú fogalmat (Unheilsbegriff) említik, úgymint a rendetlenség, a katasztrófa, a káosz megfelelőjét. Nem boszorkányok és varázslók világáról van szó, ahogy a jó és a rossz sem csap össze, hogy semlegesítse a kockázatot. Azt kell kérdeznünk, hogy az idő, a jövő, a technika, a döntések és a racionalitás melyik értelmezése adott akkor, amikor kockázatról beszélünk? Hogyan lehet megragadni a kockázatot, ha az mindenkit érint a társadalmunkban, a nélkül, hogy ne kerüljük el, de ne is keressük (feleslegesen) mindenütt.

Luhmann válasza erre – kicsit leegyszerűsítve –, miszerint az első lépésben az önreflexív és univerzálissá váló kockázatról szóló kommunikációt le kell választanunk a társadalmi rendszerek tényleges vizsgálatáról. Még akkor is, ha e kommunikáció a valóságos folyamatokkal együtt jár, azok részét képezi. A fő kérdés, miként nő egyre nagyobb mértékben a társadalom jövőjének döntésfüggősége, és miként szűkülnek be a társadalom lényegi alapzatát képező mozgásformák, például a természet. A technika és a vele járó lehetőségtudat elfoglalta a természet területét, így minden sejtés, és minden tapasztalat abba az irányba mutat, hogy sokkal könnyebb a destruktív, mintsem a konstruktív irányba elmozdulni. Egyre gyorsabban növekszik az a félelem, hogy a dolgok efelé haladnak, s ezzel együtt megerősödik a döntéseknél számba vehető kockázat. A technika és a döntés a két kulcsfogalom.

Luhmann társadalomelméletét nem kibontva (vállalva ezzel a felületesség vádját) annyit még meg kell említenünk, a megoldás nála intézményes, ám lehetséges. A modernitás kritikájának teljes irodalmáról könyveket lehet megtölteni, ahogy a vitáiról vagy a védelméről is. Ami fontos számunkra, hogy olyan kategóriák és elvárások fogalmazódnak meg ekkor, melyek a digitális társadalom alakzataival szemben ma már naponta hallhatók. Átláthatóság, ellenőrizhetőség, kockázatcsökkentés, döntéskontroll, bizonyos társadalmi folyamatok visszafogása, alternatív politikák. A vizsgált korszak azonban kitermelt a bemutatott állásfoglalások mellett sokkal radikálisabb kritikákat is. A következő részben ezeket mutatjuk be.

A cikksorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt , az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt , a kilencediket itt, a tizediket itt, a tizenegyediket itt, a tizenkettediket itt, a tizenharmadikat itt, a tizennegyediker pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] A magyar szociológia elkezdte alkalmazni leíró és operacionálizálható elméletként a modernitás gondolkodási keretét. Bekapcsolódott ebbe a társadalomtörténeti kutatók egy része is (pl. Hanák Péter), hozzá kell tenni akkor (talán napjainkba is) számos új szempontot adtak a magyar társadalom alakulásának megértéséhez. Kiemelték ugyanis a vitákat a semmire nem jó (ál)marxista paradigma rendszerből, ahol az osztályharc sémájára húzták fel a magyar társadalom történeti folyamatait (vö.: Andics Erzsébet munkássága). Egyik ilyen mű: Kulcsár Kálmán: A modernizáció és a magyar társadalom. Magvető Kiadó, Budapest, 1986

[2] Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. A fordítás alapja: Bruno Latour: We have never been modern. Harvard University Press, Cambridge – Massachusetts, 1993

[3] Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Id.mű. 27.

[4]Érzékeli, hogy valami kudarcot vallott a modern kritikában, de semmi mást nem képes tenni, mint hogy meghosszabbítja a kritika életét a nélkül, hogy hinne a megalapozásában.” Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Id.mű.85. Valamint: Postmodern? No, Simply AModern. Steps Toward an Antropology of Science. Stud. Hist. Phil. Sci., Vol. 21, No. 1, pp. 145-171, 1990

[5] Bruno Latour: ARAMIS or the Love of Technology. Harvard University Press. Camridge, Massachusetts & London England, 1996. Az ARAMIS PRT (personal rapid transit) csúcstechnológiájú automatizált metrót Franciaországban fejlesztették ki a 70-es és 80-as években. Párizsban személyi gyors tranzit (PRT) rendszerként akarták megvalósítani. A rendszer egyesítette az autó rugalmasságát a metró hatékonyságával. Az Aramisnak ideális városi közlekedési rendszernek kellett volna lennie, amely állandó mozgásban lévő személygépkocsikon és a felesleges transzferek felszámolásán alapult. Ez az új szállítási forma ugyanolyan biztonságos és olcsó volt, mint a kollektív közlekedés. A rendszer egyedi tervezésű motorokkal, érzékelőkkel, vezérlőkkel, digitális elektronikával, szoftverekkel és jelentős kitelepítéssel rendelkezett Párizs déli részén. A projekt 1987-ben kihunyt. https://en.wikipedia.org/wiki/Bruno_Latour. 2021.02.04-ei. letöltés

[6] A gondolat kifejtése: Bruno Latour: On Interobjectivity. Mind, Culture, and Activity. Volume3, No.4 1996. 228 – 245.

[7] Erről: Wessely Anna: Bruno Latour esete a szociológiai magyarázatokkal. https://www.academia.edu/14708399/Bruno_Latour_esete_a_szociológiai_magyarázattal. Utolsó megnyitás: 2021.02.05.

[8] Ulrich Beck: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Edition Suhrkamp. Frankfurt am Main, 1986. Magyar nyelven: Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, 2003

[9] Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó. Id.mű.18.

[10] Beck könyvének Előszavát megelőzve 1986 májusában – a kész mű megjelenése előtt – írt egy „Alkalmi bevezetést”, amelyben Csernobil katasztrófájára reagált. Csernobil óta nincsenek szögesdrótsövények, táborok, városrészek, katonai tömbök, vagy a saját négy falunk, ahova visszahúzódhatunk – írta. Vége van a mások szerinti megkülönböztetésnek és az összes dédelgetett megkülönböztetési lehetőségünknek. „A nyomorúság korlátok közé szorítható, az atomkor veszélyei már nem… Hatalma a veszély hatalma, amely megszünteti a modernitás összes védett zónáját és megkülönböztetését.” Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó. Id.mű.7.

[11] A technikai katasztrófákról kiváló összefoglaló munka Charles Perrow: Normale Katastrophen. Die unvermeindbaren Risiken der Groβtechnik.  Campus Verlag, Frankfurt / New York, 1992. Az eredeti angol kiadás 1984.-ben jelent meg a Basic Book-nál, New Yorkban. Perrow számos valós történet alapján (atomerőmű baleset (Harrisburg), biokémiai gyárak üzemi katasztrófái, tankhajó balesetek, az emberi tevékenység okozta földrengések, stb.) támasztja alá Ulrich Beck tételét: mindez nem a technológiára épülő társadalmi működés atipikus jelensége, hanem maga a társadalom

[12] A politikai lehetőségekről: Ulrich Beck: Politik in der Risikogesellschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 1991. Ulrich Beck: Die Erfindung des Politischen. Edition Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1993

[13] Dirk Baecker: Information und Risiko in der Marktwirtschaft. Suhrkamp. Frankfurt am Main, 1988. Niklas Luhmann: Soziologie des Risikos. de Gruyter, Berlin, New York, 1991. Luhmann könyve tudatos válasz Ulrich Beck elméletére, amit Luhmann több helyütt ki is fejtett


Kapcsolódó cikkek

2024. május 15.

Jogi mérföldkő a klímavédelemben

Történelmi jelentőségű döntésével a strasbourgi bíróság kimondta, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való alapjog által nyújtott állami védelmi kötelezettség kiterjed az éghajlatváltozás okozta, az életet, egészséget, közérzetet és életminőséget érintő negatív hatások elhárítására.