A digitális társadalom olvasatai – XVI.


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Alábbi cikksorozatában a szerző a digitális társadalom különböző aspektusait tárja elénk, igyekezve lényegre törően bemutatni szerkezetének fontosabb csomópontjait, és összegezni a tudásrendszerek, az internet, a mesterséges intelligencia, a hálózati társadalmak fontosabb, a jogalakulás szempontjából releváns mozgásait. Ezúttal az emberi individuum szerepéről értekezik.

Az elveszett ember

A modernitáskritikák bemutatott modelljei többnyire a társadalom intézményes szerkezetére tették a hangsúlyt. Napjaink felé közeledve egyre erősebbek azok a hangok, ahol az intézményes világ hordozóját, alkotóját, elszenvedőjét, egyszóval a XX.–XXI. század emberét búcsúztatják. A gyászbeszédek már a múlt század végén elkezdődtek, sőt régebbről, a modern társadalmak történetének kezdetétől fogva ismerősek.

Nem írunk filozófiatörténetet, ám arra fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a francia filozófia mindig különösen nagy figyelemmel kísérte az emberi individuum lehetőségeit a modernitás időszakában. René Descartes kettéhasadt embere (a testre és a tudatra) jóllehet nem volt egyedüli elképzelés korában, megpendített valamit a modern világ tragédiájából. A XX. század második felében Jan-Paul Sartre lételméleti fejtegetései[1] pedig egyetemessé tették a francia kultúra létezés felett érzett fájdalmát, a francia felvilágosodás, az ész kultuszának végét. Megkezdődött a modern világ kritikájának korszaka, a posztindusztriális, más néven posztmodern társadalom fogalmainak kidolgozása, majd egybemosása, vagy éppen szigorú szociológiai meghatározása.[2]

A posztmodern, vagy modern társadalomról Alain Touraine több kötetében számolt be.[3] Touraine nem kifejezetten a nagy társadalomalakzatok leírása miatt, hanem az úgynevezett akcionalista szociológia[4] megalapítójaként kap ma is kimagasló figyelmet. Pedig az akcionalista gondolkodás már a modernitást leíró könyveiben helyet kapott. Teljes munkásságának bemutatása nélkül arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a modernitás belső szerkezetének kialakulását – némi freudi háttérrel – egy olyan „Én”-szerkezet létrejöttében látta, amely az Individuum, az Alany (Sujet) és az Aktor pozícióiból áll össze. A modernitás korának vitáit két gondolkodási alakzat együttese jellemzi – írta, a racionalizációé és szubjektivációé. A filozófiai és a szociológiai gondolkodás sokáig csak a racionalizációra figyelt (Max Weber), holott e két oldal minden időben egyszerre jelent meg. A világ nem szemlélhető egységes egészként, még akkor sem, ha a tudomány az embert, mint a természethez tartozó tárgyat a tudás számára objektíven, szubjektivitása nélkül kezelte. E premodern látásmódot felváltotta a személytelenség tudományos törvénye, ám az ember megismerése – mivel az ember mindig az Én és az Alany (Sujet) különálló együttese volt –, levált a természet megismeréséről.

A modernitás drámája, hogy az ember racionalitását szembefordította a szubjektivitással, az Alanyt (Sujet) az Én másik részével. A modernitás nem az egységes világ felé futó átjáró, ellenkezőleg: a mikro- és makrokozmosz, az univerzum és az egyén diszkrepanciája. A modernitás a konformitás elutasítása, a szabad cselekvés igenlése. Aki a modernitást csak a racionalitással akarja azonosítani, elhallgatja az Alany szerepét. A modern világ egyre inkább „hivatkozás” az alanyra, aki a szabadságot gyakorolja, azaz az önmaga feletti ellenőrzés eszközeit birtokolja. Az Alany az Individuum cselekvésének akarása, az Aktorként való elismerésé.[5]

Individuum, Alany és Aktor a modern Ego részei. A kiépülés folyamata annak a premodern világnak a tagadása, ahol az Én a szociális integrációknak való alávetettségben mozog. Az individuum az a hely, ahol a tapasztalat, az érzékelés, a gondolkodás és a tudás keveredik. Az Alany pedig az a nagy lépés, amikor a megnevezés Én-né válik, amikor az Én megszerzi az ellenőrzést a tapasztalat felett, és annak jelentéseit személyessé teszi. Az Aktor nem kötődik a munkamegosztás, a szervezeti differenciálódás helyzeteihez, hanem mint egy, a társadalmi mozgalomhoz kapcsolódó szereplő az alakítást hajtja végre. Az Aktor az Alanyra támaszkodik, nélküle nem létezik.

E rövid összefoglalóból kitűnik, a modernizáció filozófusa az Én szerkezetének modernizációs paradigmáját vizsgálta. Minden kortársi vagy későbbi kritika ellenére elmélete lényégében kiutat teremtő gondolkodási rendszer, még akkor is, ha ennek a hangsúlyos oldala nem az intézmények, hanem a cselekvő egyén (az Aktor) oldalára esik. Mi van azonban, ha ez megroppan, és az Én (az ember, az Alany, az Aktor) nem képes semmilyen kiutat teremteni a modern (posztmodern, információs, vagy digitális) társadalomból.

Horváth Márk a digitális paroxizmusról írt könyvében nem Touraine-t, hanem Jean-Francois Lyotardot tekinti a digitális kor antihumán állapothoz vezető útját bemutató filozófiai gondolkodás elindítójának.[6] A kapcsolódás Lyotard „posztmodern állapot” fogalma, ami – összefoglalva – a „nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság.”[7] Az információs eszközök olyan nagy hatást gyakoroltak ugyanis a tudásra, hogy a korábbi társadalmakat (és a modernitást) jellemző metanarratívák szétestek. Az összefüggő világmagyarázatok bázisát alkotó értékek szétporladtak, a nyelv töredezetté vált, az átfogó és egységes világképek és kommunikációs formák érvényességének vége lett. A posztmodern állapot a kognitív rendszerekre is jellemzővé vált, így „többé már nem lehetséges a fejlődést haladásnak nevezni” – írta. A részleges érvényességű gondolkodási formák váltak dominássá, közülük egyik sem tudja magát egy központi – eligazító – helyzetbe pozicionálni. A társadalom különböző rendszereiben a stabil és átfogó intézményeket, mechanizmusokat az ad hoc és szituációhoz kötött megoldások váltják fel. A kulturális formák egymásra visszavezethetetlenek, egymás mellett állnak, de eltűntek az egyes „művek” létrehozását irányító szabályok és formák is. Gulliverként nézünk szembe a techno–tudományos komplexum időleges változékonyságával, kihívásával.[8]

Lyotard kritikája egyúttal tudásszociológiai kritika. A tudás – fogalmaz – külsővé válik, csak az a tudás számít, ami a számítógépek nyelvére lefordítható. A számítógépek logikája és nyelvezete, mint előírások meghatározzák az állítások igazságát. Az ismeretet eladásra termelik, és azért használják, hogy az új termelésben értékesüljön.

A technika és a technológia váltása átrendezi az igazgatás, az állam megszokott funkcióit. A szabályozást elveszik az ügyintézőktől, és automatákra bízzák. A központi kérdés az lesz, ki rendelkezik a gépekben tárolt információk felett, szakértők monopóliumává válik majd az információkkal való gazdálkodás. Az új uralkodó osztály a döntéshozók rendje lesz, egy tarka réteg, cégeket irányító menedzserek, vezető funkcionáriusok, szakmai, szakszervezeti, politikai és vallási szervezetek vezetői.

Lyotard kritikája nyomán nem elhanyagolható vita bontakozott ki a korszak filozófiai és szociológiai életének jelentős képviselőinek részvételével (pl. Jürgen Habermas). A vita ismertetése helyett inkább összefoglaljuk Lyotard pályatársának, Jean Boudrillard sokkal radikálisabb nézeteit.[9]

Baudrillard alkotói periódusaiból számunkra kései alkotói korszaka a különösen érdekes (Pályatárs: Michel Foucault).[10] Ekkor már túl van a nagy társadalmi alakzatok – így a média – analitikus (és kiábrándult) kritikáján, s megfogalmazza, a hatalom egy üres szimulákrummá vált, manipulációval hat a tömegekre, ám e tömegek még a manipulációt magát sem fedezik fel. A társadalom kollektív melankóliába hanyatlott, s valóság tagadása által a spektákulumok[11] rituális ünneplése zajlik.[12] Az információ egyre nagyobb tömeget hoz létre, de ez nem válik energiává. Így a folyamatosan újratermelődő információ semlegesíti a társadalmi mezőt, egyre inkább élettelen és intézményesen besorolhatatlan masszát alkotva.

A tömeg némileg mitizálódik Boudrillard-nál, hiszen a tömeg nem a negativitás vagy a kirobbanás hordozója, hanem az elnyelődésé és a berobbanásé. Alakváltó és néma fluiditás, konform, és csak a néma többséghez kapcsolható. Az emberi cselekvő, a jelentés, az érték, a történelem felszámolódott, végleg elhagyták a világot. Ennek oka a reprezentálható valóság meghatározhatóságának eltűnése, mert a szimulákrumok rendjei felgyorsulva kiszorították azt. A digitalizáció és a virtualizáció egyetemessé vált, s a társadalom és az ember leírására szakosodott tudományok (szociológia) már csak szimulálni (virtualizálni) tudják a társadalmat. A társadalom sem eredeti struktúra, hanem tagadás, értelem és perspektíva nélküli hely. A társadalom rendszerét elnyelte a kód, a meghatározatlanság, a szimuláció hiperreálissá vált. A tömeg a kommunikáció extázisában élve a nem-kommunikációt valósítja meg, a jelek jelentés nélküli szabad játékát.

A valóság illúzió lett, a valóság helyét átvette a virtualitás – írta. A világ feloldódott a virtualitás diadalában, a virtuális gondol el bennünket, nincs szükség gondolkodó és cselekvő szubjektumra. „Minden a technológiai mediáción keresztül történik.”[13] Másolatok (szimulákrumok) vagyunk mindannyian, eredeti forma nélkül.

Be kell vallanunk, hogy az említett gondolkodók nagyrészt kortársak, pályatársak. Közös kultúra átélői, egy különös értékrend megfogalmazói, az adott világ kritikusai. Számos szakíró egy vonulatba, a posztmodern gondolkodók közé sorolja be őket. Mi meg sem kíséreljük besorolásukat, vagy felcímkézésüket. Munkásságuk számunkra a digitális társadalom előszobájának minél pontosabb berendezése miatt fontos, amivel jelezni akartuk, nem csak a digitális haladás himnusza, hanem a digitális előretörés aggodalma is világosan és egyértelműen kirajzolódott a szellemi térben. Mint minden társadalmi alakzatváltásnál, vagy történelmileg nagy léptéknek számító változás esetében, a közös élmények tükrei által alkotott képek szerteszét szórnak. A XX. század végéről még nem lehet látni a digitális robbanás valódi sebességét, viszont az értelmezési keretek nagyrészt kialakultak. Radikális tagadás – radikális igenlés. Radikális tagadás, ami vagy hordoz valamilyen alternatívát (kapcsold le a Facebook-ot), vagy nem, illetve a radikális igenlés (a mesterséges intelligencia 2.0-ás embere) a pragmatikus, esetleg himnikus jövő ígéretekkel.

A digitális társadalom világában már nincs szó nemzeti filozófiákról, az intézményes vagy individuális kritikai szempontok elágazásáról. Zárásképpen utalunk a digitális világpusztítás esszékötetére, amit két német szerző írt, akik a digitális társadalmat mind az intézmények, mind az emberi individuum szemszögéből elutasítják.[14] A világ már George Boole 1854-es könyvétől nem az, mint korábban volt – írták, mivel Boole (akit a modern informatika az egyik alapítójaként tart számon) az emberi gondolkodást egy bináris kódrendszerben összesűríthetőnek tartotta. Ezzel a világ az 1/0 logika mentén elrendezhetővé vált, a számok nem reprezentánsok többé, hanem a jelenlét/távollét markerei. A digitális világképletben a Minden a Semmivel találkozik, ami a matematikai nyelvén x=xn. A digitális univerzummal szemben ugyanis nincs semmi (az x mindig x lesz), az analóg világ jövő nélküli, maga a pusztulás. Amennyiben túlélné a digitalizálást, Patyomkin-falu lesz, látszat-lét. A digitális megjelenési forma a hatékony, a korlátlan, az univerzális. Boole képlete visszahat a valóságot strukturáló fantazmákra, átfogja a reálgazdaságot, módosítja testünket, az identitásról, a szabadságról alkotott elképzelésünket, „átitatja a politikát, megváltoztatja az idő és a tér észlelését, befolyásolja a humanitást…” [15]

Nem folytatjuk. Látható, a kritika már totális. Mi a helyzet a joggal? – kérdezhetik (jogosan) olvasóink. Nos, nem sok, ebben a világban vagy nincs helye, vagy nem ez a probléma, vagy maga is részese (és nem megoldója) a totális összeomlásnak. Jog és jogelmélet nélküli világ. Természetesen azért implicit módon ki lehet fejteni e kritikák világképéből az emberi magatartásszabályozás, a hatalom, a normativitás összefüggéseit. E feladatot hátrébb sorolva a következő részben azt elemezzük, vajon tényleg ekkora negatív kihívás a technika, a technológia? Vagy csak a humán értelmiség értette félre a technikai fejlődést.

A cikksorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt , az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt , a kilencediket itt, a tizediket itt, a tizenegyediket itt, a tizenkettediket itt, a tizenharmadikat itt, a tizennegyediket itt , a tizenötödiket pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] Jean-Paul Sartre: A Lét és a Semmi. L’Harmattan, Budapest, 2006

[2] Összefoglaló munkák: Pokol Béla: Modern francia szociológiaelméletek. Budapest, 1995. https://mek.oszk.hu/02000/02027/02027.pdf. Bertrand Russel: A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, Budapest, 1994. A fogalmak között próbált meg „rendet tenni” Farkas János, illetve Dessewffy Tibor és szerzőtársai. Farkas János: Úton az ipari társadalomból az információalapú társadalom felé és Elméletek az információs társadalomról. Mindkét tanulmány: Az információs társadalom dimenziói. (Szerk.: Balogh Gábor), Gondolat / Infonia, Budapest, 2006. 95. – 124. Dessewffy Tibor: Digitális szociológia. Szociológiai képzelet a digitális korban. Typotex. Budapest, 2019. Z. Karvalics László: Információs társadalom – mi az? Egy kifejezés jelentése, története és fogalomkörnyezete.  In.: Pintér Róbert (Szerk.): Az információs társadalom. Az elmélettől a politikai gyakorlatig. Gondolat – Új Mandátum, Budapest, 2007. Méltán hivatkozási alap: Daniel Bell: The Coming of Postindustrial Society. A Venture in Social Forecasting. New York, Basic Book, 1973

[3] Alain Touraine: La Societé Post-industrielle, Denoel, 1966. Procuction de la Societé. Seuil, 1974., The Post-Industrial Society. Tomorrow’s Social History: Classes, Conflicts and Culture in the Programmed Society. New York: Random House, 1971.  Défense de la modernité (La Couleur des idées), Le Seuil. 2018

[4] Pokol Béla: Modern francia szociológiaelméletek. Id. mű

[5] Alain Touraine: Critique de la Modernité. Fayard, 1992. 236-270.

[6] Horváth Márk: A digitalitás paroxizmusa. Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája. Savaria University Press, Szombathely, 2018

[7] Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. Im: Bujalos István (Szerk.): A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. 7-145.

[8] „Kétkedésünk azonban olyan nagyfokú, hogy – Marxszal ellentétben – immár nem várunk gyógyírt ezekre a következetlenségekre.” Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. Id. mű 9.

[9] Horváth Márk az általunk választott szerzők mellett még számos irányzatot bemutatott idézett könyvében. Az idő és a terjedelem korlátai miatt választásunkat mindenképpen le kellett szűkítenünk, így a radikális, de még a filozófiai – szociológiai kultúránkból értelmezhető szerzőket szűrtük ki

[10] A pályaívről, és munkáiról: Horváth Márk: A digitalitás paroxizmusa. Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája. Id. mű. 105–127.

[11] A spektákulum kifejezés Guy Debord nevéhez kötődik. Azok a társadalmak, ahol a modern termelési mód uralkodik, óriási spektákulum gyűjtemények. „Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott. A képek elszakadván az élet valamennyi aspektusától, közös áramlásban olvadnak össze, amelyből az élet valamikor egysége többé már nem állítható helyre… Általában véve a spektákulum mint az élet konkrét kifordítása, a nem-élő autonóm mozgása jelenik meg.” Guy Debord: A spektákulum társadalma. Balassi Kiadó, Budapest, 2006. 2. Idézi Horváth Márk. Im. 85.

[12] Jean Baudrillard: Simulacres et simulation. Paris, 1981

[13] Jean Baudrillard: Password. Verso, London & New York. 2003. Idézi: Horváth Márk. Im. 139.

[14] Martin Burckhardt–Dirk Höfer: Minden és semmi. A digitális világpusztítás feltárulása. Atlantisz, Budapest, 2018

[15] Uo. 9.


Kapcsolódó cikkek