A digitális társadalom olvasatai – XVIII.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Alábbi cikksorozatában a szerző a digitális társadalom különböző aspektusait tárja elénk, igyekezve lényegre törően bemutatni szerkezetének fontosabb csomópontjait, és összegezni a tudásrendszerek, az internet, a mesterséges intelligencia, a hálózati társadalmak fontosabb, a jogalakulás szempontjából releváns mozgásait. Ezúttal a számítógép és a munka világának kapcsolatáról értekezik.

Arccal a számítógép felé: munka és munkaszervezet a XX. sz. végén

A munka világa (és belső tere: a munkafolyamat) a tőkés–piaci társadalmak korában mindig nagy nyomás alatt állt. Érthető, végül is itt dől el a társadalom többlettermelésének szintje és mértéke, a tulajdonosokat, részvényeseket megillető nyereség, a nagypolitikai ígéretek teljesíthetősége. A társadalom többségét alkotó bérmunkások pedig a megélhetésükért küzdenek. A piaci verseny a bérek és a költségek állandó újraszabályozásához vezet, ebből a szempontból lényegtelen, hogy az alkukat egy ipari érdekegyeztetési rendszerben, vagy más szervezeti–hatalmi térben játsszák le. E különösen feszült és szenzitív térben mindig jól jön egy-egy technikai újdonság, az élő munkát (ezzel együtt a munkásokat, meg a velük együtt járó zavaró tényezőket) kiváltó találmány. Mindebből kiindulva ezért logikusnak tűnik, hogy a XX. század utolsó harmadában a számítógép, és a számítógépen alapuló termelési rendszerek futótűzként terjedtek el a munka világában.

A XX. század 70-es éveitől kezdődött a harmadik ipari forradalom, a mikroelektronika, a programozható termelési rendszerek, az automatizáció (részleges, vagy teljes) térhódítása, az ipari robotok rendszerbe állítása. A korszak „átnőtt” a napjainkban is zajló „Ipar 4.0” korszakába, de a korszakhatár nagyon rugalmasan kezelendő.[1] Számos iparágban – autóipar, vegyipar – korábban, másokban – szolgáltatási szegmensek – később kezdődött el a digitális kor. A XX. század nyolcvanas éveinek kutatásai így már észlelték az új technológiák erőterében kibontakozó új korszak termelési, szervezeti, gazdasági és szociális hatását.

Egy 1988-as kutatási jelentés az „Információs technológiákat” az alábbi sajátossággal jellemezte: fizikai tértől és időtől való függetlenség, sajátos belső logikai absztrakció, egyfajta hiányosság (jobban szólva befejezetlenség a szüntelen továbbfejlesztési kényszer miatt), hálózatba és folyamatba kapcsolódás kényszere, komplexitás, változtathatóság, rugalmasság és alkalmazkodóképesség.[2] Mindennek alapja, hogy az „új” technika – eltérőn a korábbi gépi mechanikán nyugvó alkalmazásoktól – az „értelem” és „jelentés” összefüggések kialakítására ösztönöz, ezeket dolgozza fel és közvetíti tovább. A technika jelrendszerekbe szerveződő és szimbolikusan kiépülő hatáserőssége felülmúlja a hozzá tartozó mechanikai és energetikai folyamatokat. A technológia által kezelt információk nem választhatók le következmények nélkül a technológiai alkalmazások alanyáról, hanem viszonyuk mindig csak egy egységes szociális kontextusban értelmezhető. Pontosabban fogalmazva: az információs technológiák nem redukálhatók le a korábban eszközsemlegessé tett munkavállalótól elválasztott technikai (külön) világra, hanem újra integrálják a munka és a munkavállaló kapcsolatát.

Más kutatások szintén jelezték, az új korszakban a „gép” hagyományos fogalma nem alkalmazható. Werner Rammert 1992-ben új fogalmi megközelítések mellett érvelt, mikor Norbert Wiener és Alain Turing definícióinak szociológiai felhasználását javasolta. Az új technikai rendszer lényege a komplex – rendszerszerű – kommunikációs szerveződés, a számítógép – ami vitathatatlanul a rendszer középpontjában áll – kiegészül ugyanis más, kommunikációs hálózatba rendezett eszközökkel. Szenzorokkal, információ-átvitelre képes berendezésekkel, a kommunikációs rendszer hatását növelő megoldásokkal. A számítógép így egy olyan univerzális géppé alakul át, amely – a rendszerébe kapcsolt eszközökkel együtt – gyakorlatilag minden mechanikai gépet szimulálni képes. A rendszer mögött matematikai algoritmusok állnak, ezek a felvetődő problémákat maguktól megoldják, a gépek vezérlésének kommunikációja átkerül egy másik (szimbolikus) szintre. Ma úgy fogalmaznánk, hogy a számítógép digitális üzemmódba kapcsolja az üzemek működését.[3] Javaslata egy „interakcionista” munkafogalom megalkotása volt.

Igazságtalan lenne elhallgatni, hogy léteztek az „új” technológiát megelőzően olyan gépi technikák, melyek a digitális gyártási rendszerek előfutárai voltak. A Római Klub korábban bemutatott jelentése például kiemelte a CNC- és NC-szerszámgépek elterjedését, ám hozzátehetnénk, ezekkel a digitális társadalom korában is szép számmal találkozhatunk. Esetükben a mikroelektronikai vezérlések mellett a különböző szenzorális automatikák, az önmagát – gyártás közben – ellenőrző és korrigálni képes informatikai megoldások emelhetők ki. És az a forradalom, amit megindítottak a mikromérésekre épülő alkatrészgyártásban.[4]

Sejteni lehet, a mikroelektronika ereje abban áll, hogy közvetlen és közvetett hatásával képes volt újra rendezni az ipari munka hagyományos sémáit, így az ember/gép kapcsolatot, újra integrálni a munkavégzés taylorista hagyományain nyugvó, részfeladatokra összpontosító szerkezetét.[5] Mindez nem volt egyértelmű folyamat, a kutatók éppúgy beszéltek rendszerracionalizációról, mint új termelési koncepcióról, vagy rugalmas racionalizációról. Gert Schmidt kétségtelenül helyesen látta, hogy az új technológia „robbanóanyag”, ami nemcsak az üzemek (egyébként is nyugtalan) világát veti szét, hanem megváltoztatja a munka és az üzemek társadalmi kapcsolatairól való gondolkodásunkat is. A munkafolyamatban és a munkafolyamatot körülölelő szervezeti, kulturális viszonyokban egyaránt drámai fejleményeket hordoz.

Az „új technológia” elnevezés maga több keresztelőn esett át. Információs és Kommunikációs Technológia (IKT), Számítógép Vezérelt Kommunikációs Technológia (SZVKT), Elektronikus Adatfeldolgozási Rendszer (EAR) és a sort lehet folytatni. Lényege szerint minden elnevezés egy középpontba mutat, a számítás- és információs technikát centrális térbe állító munkafolyamat és munkaszervezet felé. Hatását a korabeli kutatások az új munkaerő-felhasználási stratégiák kialakulásában, a munka szervezetének teljes átalakulásában (ideértve az üzemi irányítás és üzemi kommunikáció teljes rendszerét) látták. Tisztázták ugyanakkor, hogy az új számítógép központú termelési rendszerek sokkal nagyobb játékteret biztosítanak az „üzemközpontú” sőt „üzemirészleg-specifikus” megoldásoknak, újjászervezik a – Németországban különösen fontos – üzemi részvétel és döntéshozatal működését. Rámutattak azonban arra a paradoxonra is, miszerint a termelési folyamatok növekvő technológiai rendszerintegrációja együtt jár az előre nem látható munkaszituációk növekvő trendjével, azaz a szervezeti bizonytalanságok elhárítása egyre fontosabb feladat lesz. A bizonytalanság forrása ugyanaz: az új termelési rendszer, amelyben már nem lehet a hagyományos munkatapasztalatok alapján dolgozni. Nincs „egyetlen helyes út” a termelési folyamatokban, mert a számítógépes termelési rendszerek alternatívákat kínálnak fel, és eltörlik a hagyományos üzemi szintű technikapolitikákat, használhatatlanná teszik a korábbi munkaszervezeti megoldásokat. A bizonytalansági tényezőt be kell tehát építeni a normál működés rendbe, s tudomásul kell venni, többé nincs örökre lezárt és megoldott technológiafejlesztési projekt sem.[6]

Elsődleges problémává vált tehát az új technológiák adaptációs sémájának alakzata. A kutatások számos súrlódási pontot tártak fel, így az üzemi kultúra, a termelési folyamat tudásszerkezete, az érdekrendszerek, a tradíciók szerepét. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok utaltak ugyanakkor arra is, hogy a munkafolyamat szintjén azonos, kulturális és történelmi különbségektől független folyamatok zajlanak. Ilyen az informatikai adatfeldolgozás, amely az üzemi kommunikációs rendszerek hatékonyságnövelésének egyik feltétele, és erőteljesebben igényli az átláthatóság, az üzemi folyamatok irányíthatóságának új elveken nyugvó kialakítását. Figyelmeztettek arra a veszélyre, miszerint az üzemi adatfeldolgozás egyre jobban eléri az „érzékeny” (személyes) adatokat, mert a munkaszervezet működéséhez szükséges adatkezelés nem korlátozható szigorúan a technikai vagy technológiai információk rögzítésére és tárolására. Kétségtelen, hogy a papíralapú adatfeldolgozás és adatkezelés működésképtelen, valamint a gyorsabb elektronikus információáramlás következtében megnő a termelékenység, azonban az üzemen belüli szervezeti folyamatokat ettől függetlenül még súlyos sokk érheti. E sokk azonban – amint kiderült – inkább elméleti volt, mint gyakorlati, mivel az új információs-technológiai rendszerek bevezetését az üzemvezetés egyetértően viselte el, drámai fordulatokról a kutatások nem tudtak beszámolni.[7] Mindezek a trendek nem zárták ki, hogy a munka szervezete újra elinduljon a decentralizáció–centralizáció útvesztőiben, és nem akadályozták meg, hogy az üzemi munkamegosztásra épülő társadalmi rétegződés (kékgallérosok vagy fehérgallérosok) sémái ne erodálódjanak. A globális átalakulás számos konkrét formát ölthetett, egy-egy munkaerő-átcsoportosítás, vagy üzemszervezeti reform ugyanis nem függetleníthető az adott ország ipari kultúrájától.

A társadalmi hatások rendszerezésénél a mikro (üzemi) és a makro (üzemen túli társadalom) következmények koordinátáit használjuk. Az üzemi szervezetben a hatás totális, azaz átalakul a termelésirányítás, a munkaerő-felhasználás, a munkaerő tudás- és képzettségi szerkezete. A „teljes spektrum” megváltozik, s nem marad érintetlenül az üzem piaci stratégiája sem. Élesen kettéválik a tudás „bináris komputer logikára épülő típusa” és a munkaerő „reflexív–kommunikatív” tudásalapú kompetenciája.[8] Valóban, az összes empirikus kutatás megerősítette, a termelési és munkafolyamatban szerveződő tudáselemek új típusú rendszerének kialakulását. Az üzemvezetés, ami a tömeggyártás termelési szervezetében monopolizálta a stratégiai döntésekre vonatkozó tudást, és/vagy a mindennapos termelés irányításához szükséges információkat, talajtalanná vált, ám – paradoxon –, az új tudásmonopólium birtokosa nem egy új üzemi réteg (csoport) lett, hanem a számítógép által vezérelt infokommunikációs technológiai rendszer. E tény önmagában nem jelenti, hogy ne jöttek volna létre új foglalkozási csoportok (pl. az operátoroké), s ne alakuljon ki az éles kvalifikációs törések mentén az új üzemi centrum perifériatársadalma. A fordulat abban állt, hogy a tömegtermelés által megkívánt társadalmi–szervezeti–politikai–technológia-fejlesztési rend és struktúra átalakult, s a makrotársadalmi hatások (a formális és informális képzés légüres térben mozgása, egyes szakmák devalválódása, vagy éppen felfutása, a korábban kulcsszerepet játszó foglalkoztatotti csoportok deprivációja) a mai napig érezhetők.

A makrotársadalmi hatások értelmezése néha az utópiákba fordult. Az utópiákra utalva, az új informatikai rendszerek integrációs hatását elemezve kérdezte egyik nagy hatású művében Horst Kern és Michael Schuman: vége van a munkamegosztásnak? Válaszuk: nincs vége, de egy új társadalmi polarizáció bontakozik ki. Egyfelől az ipari szektorok súlya, aránya, sorrendje változik meg, másfelől radikálisan nőnek – vagy csökkennek – a foglalkoztatottak társadalmi csoportjai közti távolságok és arányok. Nyilvánvaló, amennyiben az autógyártás nem lesz többé a gazdaság szektorális húzóágazata, az autógyári munkás (vagy éppen művezető) privilegizált státusza elveszik. Az érintett munkavállalók tudása leértékelődik, ők maguk csak akkor maradhatnak életképesek az üzemen belüli munkaerőpiacon, ha – részint kézművesként, részint élethossziglani tanulóként – a képzettség és tudás új bázisán be tudják tölteni az előre nyomuló racionalizálás tartalékhadseregének szerepét. Az új típusú szegmentációnak majd – tesszük hozzá 2021-ből – az élőmunka kikapcsolása, a robotizálás teljessé válása vet véget. [9]

A digitális társadalom ígérete ma újra a technikai varázslat. Mi változott és mi nem, avagy mely területen fordult át a negatív tartományba a folyamat, ez következő írásuk tárgya lesz, ahol megvizsgáljuk az új világ új technikai (technológiai) kínálatát.

A cikksorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt , az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt , a kilencediket itt, a tizediket itt, a tizenegyediket itt, a tizenkettediket itt, a tizenharmadikat itt, a tizennegyediket itt , a tizenötödiket itt, a tizenhatodikat itt , a tizenhetediket pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] Az első ipari forradalom a XVIII. században a gőzenergia hasznosításán és a termelés gépesítésén alapult. A második ipari forradalom a XIX. században kezdődött, az elektromosság elterjedésével és a tömegtermelés (futószalag) technológiai feltételeinek kialakításával. A harmadik ipari forradalom a XX. század 70-es éveiben kezdődött a fent ismertetett találmányok és megoldások ipari alkalmazásával. E technológiákkal a teljes gyártási folyamatok automatizálhatók. Az Ipar 4.0. napjaink története, az információs és kommunikációs technológiák ipari alkalmazása. Az Ipar 4.0 a harmadik ipari forradalom vívmányaira épül, így az információs technikával korábban kibővített gyártási rendszereket hálózati kapcsolják, megteremtve azt a lehetőséget, hogy a gyártási rendszerek más rendszerekkel, infrastruktúrával, létesítményekkel önállóan kommunikáljanak, és saját magukról információkat közöljenek. Szó van az okos gyárak kiépítéséről, ahol a gyártási rendszerek, alkatrészek és az emberek egy hálózaton keresztül kapcsolódnak és kommunikálnak egymással

[2] Arbeit und Technik. Ein Forschungs- und Entwicklungsprogramm. (Hrsg.: Werner Fricke) Verlag Neue Gesellschaft, Bonn, 1988. 49. 68.-69.

[3] Rammert gyakorlati példái: az ICE nagy sebességű vonatok technikai rendszere, a repülőgépek új belső vezetési megoldásai, a szakértői rendszerek – ahol kialakult az ember és a gép közötti új típusú kommunikáció. Werner Rammert: Neue Technologien – neue Begriffe? Im: ArBYTE. Modernisierung der Industriesoziologie? (Hrsg.: Thomas Malsch und Ulrich Mill) Edition Sigma, Berlin, 1992. 29.–51.

[4] Ulrich Brasche – Rüdiger Eschenbach – Helmut Drüke – Hans-Jürgen Ewers – Karin Holm-Müller (Hrsg.): Produktionsinnovation in der Sensorik. Technologie, Management, staatliche Förderung. Edition Sigma, Berlin, 1991.

[5] A másik nagy irányzat a munkafeladatok integrálására nem-technikai, technológiai innováción alapult, de élt a modern technológia nyújtotta előnyökkel. Ez az elhíresült svédországi Volvo-kísérlet. Elemzésére: dr. Gyekiczky Tamás: Emberi Erőforrások és modernizációs stratégiák. Szociológiai adalékok az emberierőforrás-fejlesztések és az emberitőke-beruházások társadalomtörténetéhez. T-Twins Kiadó, Budapest, 1994. 98.-100.

[6] Gert Schmidt: Die „Neuen Technologien” – Herausforderung für ein verändertes Technikverständnis der Industriesoziologie. Im.: Technik als sozialer Prozess. (Hrsg.: Peter Weingart), Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1989. 231.–255.

[7] Martin Heidenreich: Informatisierung und Kultur. Die Einführung und Nutzung von Informationssystemen in italienischen, französischen und westdeutschen Unternehmen. Westdeutscher Verlag, Opladen, 1995. Gert Schmidt: New Information and Communication Technology, and Changed Patterns of Rationalisation, or “Is Business Really Changing?” – A 20 Years-Old Question Revisited. Im: Computers and Culture in Organizations. The Introduction and Use of Production Control Systems in French, Italian, and German Enterprises. (Ed. Martin Heidenreich) Edition Sigma, Berlin, 1993. 17.–38.

[8] M. Behr – M. Heidenreich – G. Schmidt – H.-A. Graf von Schwerin: Neue Technologien in der Industrieverwaltung. Optionen veränderten Arbeitskräfteeinsatzes. Westdeutscher Verlag, Köln, 1992. 153.

[9] Horst Kern – Michael Schumann: Das Ende der Arbeitsteilung? Rationalisierung in der industriellen Produktion. Verlag C.H. Beck, München, 1984.  Egy másik írásukban úgy fogalmaztak, hogy – szociológiai értelemben – a munka karaktere (Arbeitscharakter) változott meg. Az ipari munka bizonyos értelemben össze van kötve az un. reakciólehetőséggel (Reaktionspotential), ami nem más, mint a tapasztalatnak, az emberi tulajdonságoknak és a magatartásoknak egy adott munkatípushoz igazodó kombinációja. A munkahelyhez szükséges képzettségből, elvárásokból, és magatartási lehetőségekből áll, a munka tudatossága (öntudatossága), a racionalizációval kapcsolatos tapasztalatok – és a racionalizációval szembeni ellenállás – egyaránt alakítják. Szerepet játszik benne a szervezeten belüli érdekharcok tapasztalata, a szabályozás esélye, a politikai cselekvés kompetenciája. Horst Kern – Michael Schumann: Rationalisierung und Arbeiterverhalten. Gedanken zu einer Folgestudie zu „Industriearbeit und Arbeiterbewuβtsein”. Im.: Techniksoziologie. (Hrsg: Rodrigo Jokisch), Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1982. 381.

---