Találkoztam boldog cigányokkal is
Szerintem a cigánybűnözéssel kapcsolatos politikai korrektségnek álcázott álvita Moldova Györgynek köszönhető. Ha annak idején nem húzza be a miskolci roma kolóniáról szóló reflexióit a sajátos tényfeltáró sikerkönyvébe, a körúton belüli liberális értelmiségnek fel sem tűnt volna a „cigánybűnözés”, mint mindennaposan használt szókapcsolat, és nem irtatja ki a rendőrségi szakzsargonból. Akkor most talán nem egy tabunak kinevezett kifejezés politikai korrektségén izmoznánk, hanem a probléma valódi okán. Mert a cigány bűnözés, mint ki nem mondott jogi kategória, pontosabban minősítő körülmény, igenis létezik a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás bugyraiban. Barnállik a PKKB folyosója tőlük, mesélték riadtan a bírósági fogalmazóként elhelyezkedett évfolyamtársnőim egyetem után, és a magyar valóság e szomorú szegletét gyakorlatilag azóta is ezen az ablakon keresztül szemlélik. Sematikus, rendőrnyelven felvett tanúvallomások, tendenciózusan összeálított vádiratok, vakarózó, ásítozó kirendelt védők, és a vádiratok megállapításait szó szerint átvevő rutinítéletek. Jórészt ebből fakad az ügyészség világszerte példátlan váderedményességi mutatója. És a Pusoma-ügyhöz hasonló fiaskókból is. Hihetetlennek tűnik, de a büntetőjogi fenyegetettséggel való együttélés olyannyira a roma szubkultúra részévé vált, hogy természetesnek veszik, beépült a mindennapjaikba. Vádlottként nem ritkán pontosabban tudják, hogy mi vár rájuk, mint a…