A digitális társadalom olvasatai – XXI.

Alábbi cikksorozatában a szerző a digitális társadalom különböző aspektusait tárja elénk, igyekezve lényegre törően bemutatni szerkezetének fontosabb csomópontjait, és összegezni a tudásrendszerek, az internet, a mesterséges intelligencia, a hálózati társadalmak fontosabb, a jogalakulás szempontjából releváns mozgásait. Az utolsó részben a sorozat összegzését tárja elénk.

Összegzés

A hónapok óta megjelenő sorozat összefoglalóját nem volt könnyű megírni. Visszatekintve a kezdeti ígéretekre, némi csalódottsággal állapítottuk meg: a beígért témák közül egy-kettő idő hiányában kimaradt. A jogi lehetőségekről szintén zártabban írtunk, mentségünkre szól, hogy a társadalomtudományi vizsgálódások bemutatták a jog gazdag rendszerkörnyezetét.

Láttuk számos esetben – például a technika fejlődésére vonatkozó álláspontoknál –, hogy ellentétes nézetek, elméletek feszülnek egymással szemben. Melyik az igaz? Jogos kérdés, mivel – olvasmánynapló-szerkezetbe írt sorozatunk logikájának megfelelően – sohasem adtunk igazat az egyik, vagy a másik álláspontnak, sohasem tüntettük el a nekünk nem tetsző rivális nézetet. Megközelítésünk talán relativizmusnak tűnik, ám szeretnénk nyomatékosan hangsúlyozni: nem az. Magyarázatul a természettudományhoz fordulunk.

Stephen Hawking és Leonard Mlodinow kiváló könyvükben a fizikai világképüket a modellfüggő realizmus elméletére alapozták. A modellfüggő realizmus „azon az elképzelésen alapul, mely szerint az agyunk úgy értelmezi az érzékszerveinkből jövő jelzéseket, hogy azok felhasználásával modellt alkot a világról. Ha egy ilyen modell sikeresen magyarázza a történéseket, akkor hajlunk arra, hogy ezt a modellt, illetve annak elemeit és a modellt alkotó fogalmakat tekintsük a valóságnak vagy az abszolút igazságnak. Ugyanazt a fizikai helyzetet azonban többféleképpen is modellezhetjük, és e modellek mindegyike eltérő alapelemeket tartalmaz, és különböző fogalmakból indul ki. Ha két ilyen fizikai elmélet vagy modell pontosan ugyanazokat az eseményeket jelzi előre, akkor egyiket sem tekinthetjük valóságosabbnak a másiknál, sőt, tetszésünk szerint választhatunk a modellek között, és azt használhatjuk, amelyik számunkra kényelmesebb.”[1]

A kérdések kérdése, vajon a társadalomtudományokban alkalmazható-e egy ilyen, a plurális konstitúción nyugvó módszertani megközelítés? Vissza kell kérdezni, miért ne lenne, mi zárja ki? Nemcsak a természettudományban készítünk modelleket – írják a szerzők –, hanem a mindennapi életben is. A modellfüggő realizmus ezért nemcsak a természettudományos leírásoknál alkalmazható, hanem a mindennapi világ értelmezése és megértése céljából alkotott gondolati modellek esetén is. Mivel gondolkodásunk – így a társadalomtudományi látásmódunk szintén – eleve konstitutív, ezért „nem létezik a valóság világképtől vagy elmélettől független fogalma (…) egy fizikai elmélet vagy világkép mindig valamilyen (…) modellt jelent, amelyhez hozzá tartoznak a modell elemeit a megfigyelésekkel összekapcsoló szabályok is.”[2]

E megközelítés értelmében a modell igazsága (valóságtartalma) nem a valósághoz mért viszonyában, hanem előfeltételeihez való kapcsolódásában rejlik. Értelmetlen megkérdezni, vajon egy modell valóságos-e, csak arra lehetünk kíváncsiak, egyezik-e a modell a megfigyelésekkel. Két modell esetében – amennyiben mindkettő egyezik a megfigyelésekkel – „(…) nem jelenthetjük ki, hogy az egyik modell valóságosabb a másiknál.” A modellek közül a választhatóságot a modell magyarázóképessége és sikeressége adja meg. [3]

Az elmondottak azt jelentik, Heideggernek és Lautornak éppúgy igaza volt, mint Reese-nek vagy Martin Fordnak. Eltérő módon közelítenek ugyanahhoz a világhoz, más és más aspektusból vizsgálják a digitális társadalom (DT) alakzatait, ám ugyanarról a valóságról tudósítanak. Hawking és Mlodinow szerint „(…) ha azt látjuk, hogy egy parkolóházban egy zebracsorda küzd egy parkolóhelyért, akkor ezt csak azért láthatjuk, mert a parkolóházban tényleg egy zebra csorda küzd egy parkolóhelyért. A jelenetet szemlélő minden más megfigyelő ugyanezeket a tulajdonságokat méri, továbbá a csordának ugyanezek a tulajdonságai, függetlenül attól, hogy valaki megfigyeli őket vagy nem.” [4]

A bemutatott megközelítés nem pusztán azért használható, mert módszertanilag sikeres, hanem azért, mert a digitális társadalom eleve számos, inkonzisztens, egymással össze nem egyeztethető, ellentmondásos, párhuzamos, avagy egymásból kiinduló folyamatot tartalmaz. Köszönhetően e társadalom éppen megszülető mozgásformáinak, a nem lezárt és mozgásirányát előre nem látható jelenségeinek, minden típusú homogenizációra törekvő megközelítési módot el kell vetnünk. Mi sem bizonyítja ezt, mint a jog rendszerének alakváltozása.

A jogi rendszerről korábban azt tartottuk, hogy minden rendszersajátossága ellenére homogenizációra tör. Még akkor is, ha önmaga rendszerek alrendszereiből áll, ha különféle kommunikációs csatornák működnek a rendszerkörnyezet és a jog formáinak kapcsolódásában. A digitális társadalomban több központból kiinduló szabályozási törekvésekről beszélhetünk (nemzeti, regionális /EU/), a globális hálózatok rendjében több csatornás adaptációs folyamatok épülnek ki. Más a jogi háttere a Facebook és a felhasználó közötti jogvita eldöntésének és a Facebookon elkövetett rágalmazásnak. Az előbbi az Európai Unió Bíróságának (EUB) döntése szerint fogyasztói ügy, így például a joghatóságot e szerint kell figyelembe venni, az utóbbi pedig a tagállami büntető ítélkezés része.[5] A digitális világ egyik sajátos jelenségéhez (a platform) eltérő jogi és igazságügyi rendben kell közelítenünk. Nem túlzott azt állítani, hogy korábban nem tapasztalt módon önálló részekre bomlott fel a jogi diskurzusok rendje, s e parciális terrénumok önálló mozgásformát – sajátosságot, szabályosságot – öltenek. Ismeretlen a világ, amely felé mutatnak, ám egy biztos, a modellfüggő realizmusnak leírásukban helye van.

A bevezetőben azt ígértük, hogy egy-egy problémát a lehetséges legsokoldalúbb és legteljesebb irodalmi aspektusból elemzünk. Bevalljuk, kicsit hiányérzettel zárjuk így e sorozatot, ám felmentésként arra hivatkozunk, magunk sem gondoltuk, hogy a szakirodalom ennyire bőséges tárháza áll rendelkezésünkre. Amennyiben minden írást elhelyeztünk volna a tudatos folyamatértelmezés logikájában, nehezen kezelhető tudományos háttér jelent volna meg. A technikaszociológia XX. század utolsó felében született munkáinak feldolgozása például önmagában kitesz egy vaskos kötetet (vagy többet). Ezért kiinduló tézisünk alátámasztásával kizárólag arra koncentráltunk, hogy meggyőzzük az olvasót, miszerint a digitális társadalom kezdete nem a XXI. század első éveire, hanem annál korábbi időkre nyúlik vissza. Napjainkra azonban – ahogy Peter H. Diamandis és Steven Kotler írták – felgyorsultak, aggregálódtak, konvergenciát okoztak e láthatatlan vagy éppen jól látható folyamatok.

Mindezek ellenére a jogi élet szempontjából számos fontos összefüggésre sikerült rámutatnunk. Példaként egy, jelenleg is zajló szabályozást említünk, a mesterséges intelligencia (MI) uniós és tagállami reguláinak kidolgozását. Azzal az érintettek széles körben egyetértenek, hogy az MI algoritmusaira épülő jogi/igazságügyi megoldások átláthatók legyenek (a transzparencia követelménye). Az informatikusok oldaláról azonban rögtön felvetődik a kérdés, kinek, hogyan, mikor és mi módon legyen transzparens a rendszer? Kiemelve a tengernyi szakirodalomból Deven R. Desai és Joshua A. Kroll tanulmányát[6], láthattuk, a Big Data korában, az öntanuló algoritmusok világában, a szaktudások és szakismeretek szegmentációra épülő rendjében csak úgy, „egyszerűen” belelátni az algoritmusok mélyébe nem lehet. Nem pusztán azért, mert egy technikai, technológia rendszert csak egy másik technikai-technológia rendszer képes hatékonyan ellenőrizni – ami aztán felveti az ellenőrző rendszer ellenőrizhetőségének kérdését –, hanem e végtelenbe tartó folyamat mellett az információs technológiák feloldhatatlan paradoxonára bukkanunk. A transzparencia és elszámolhatóság követelménye ugyanis megbukik az algoritmus alkalmazási területének szociológiailag mérhető tulajdonságain, így az üzleti titkot képező forráskódot – ami éppen a transzparencia alapja – sohasem fogja az érintett technológiai szolgáltató kiadni (pl. a Google). Valószínű, a jogi szabályalkotásnak új megközelítési módokat kell alkalmaznia, nem az algoritmus vagy szoftver mindenki általi megtekinthetőségét értve a transzparencia alatt (ami népszerű, de eleve kilátástalan követelmény), hanem az alkalmazás szervezeti, technológiai és informatikai környezetét kell a célkeresztbe állítania. Többek között: auditálás, előzetes ellenőrzés, több modell lefuttatása és a keresztmérések szükségessége, dinamikus kontroll az eredmények területén, és a szakemberek interdiszciplináris kultúrája. Itt szeretnénk emlékeztetni a bemutatott francia stratégia jogi forradalmat követelő pontjaira.

Körvonalazható egy új típusú szabályozási stratégia, de – be kell látnunk – erre még nem állnak készen a tradicionális jogi autoritások. A jogi szabályozási elképzeléseket uralja, hogy itt és most lehetséges egy nagy, monolit (homogén) koncepción alapuló, a digitális társadalmat minden ízében kielégítő jogi rendezés. A sorozat írásaira támaszkodva azt állítjuk, ez az út eleve kudarcra van ítélve. A digitális társadalom jelenlegi szakaszában nem lehet előre látni és megjósolni a későbbi működési módokat. Rendkívüli mértékben változó és mélyen szegmentált társadalomról beszélünk, gondoljunk a technikai fejezetekben bemutatott trendekre. Valószínű egy „utógondozáson” nyugvó szabályozási törekvés sikeres lenne, ha az innováció nem követeli ki korábban a jog normatív erejének kipróbálását.

Nem szabad elfelejteni, magában a digitális társadalomban kiemelt szerepet játszik a nem jogi szabályozás. Példánk lehetne a Facebook körül kialakult csatározás, ami rávilágított arra, hogy a negatív, a társadalomban komoly feszültségeket eredményező jelenségek jogilag szabályozhatatlanok (véleményháború, politikai ideológiák terjesztése, álhírek és megalapozatlan hivatkozások, időt és teret felborító megosztások). Ezzel szemben a Facebook által követett stratégia, a felhasználói aktivitás erősödésének kihasználása és egy nemzetközi (kvázi) bírói hálózat kiépítése, követhető stratégiának tűnik. Más tudáshálózati rendszerek (pl. Wikipédia) már évek óta ezt az utat követik. Egyes statisztikák szerint 2020 elején 2,5 milliárd Facebook-fiók volt a világon, ebből 250 millió hamis (kamu oldal) vagy Avatár profil. E felhasználói tömeg manuálisan követhetetlen, az algoritmusok sem tesznek csodát. A kérdéseket a nemzeti (tagállami) jog oldaláról kezelni pedig képtelenség. A globális, nemzetközi információáramlási hálózatok, platformok világában a nemzeti (tagállami) jognak nincs befolyásolási lehetősége.

A digitális társadalom véget vet a jogági rendszertannak, és a jogágakhoz kötődő fogalmi-nyelvi sémáknak. Láthatóan nem tudunk néhány komolyan megoldásra váró problémát polgári jogi vagy magánjogi kérdésként kezelni (pl. robotok jogi személyisége), mivel esetükben a jog rendszertanán túlnyúló interdiszciplináris problémákról van szó. Nem pusztán technikai kérdések ezek (ez a másik szűkítés, a technika oldalán történő besorolás – vö. technikai jog), hanem több szempontból értelmezhető, több típusú regulációs modellből kiinduló megoldási lehetőségeket felvillantó feszültségek. Maga a jogi nyelvezet szintén kilépett a klasszikus nyelvi és fogalmi sémák köréből. Inkorporációs kényszer keletkezett, mert be kell fogadni a jogba olyan új fogalmakat, amelyek pontosan leképezik a digitális társadalom igényeit. Az adatvédelem köréből meg lehet említeni például az adatvédelmi incidens fogalmát, de új fogalmi sémákat találunk az új polgári perrendtartásban is.

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a digitális társadalom szabályozása pusztán állami feladat. A digitális társadalomban nem az állam a főszereplő, legfeljebb szabályozó hatóságként léphet fel. Egyrészt az állam szabályozhatja a technikai-technológiai folyamatok környezetét, a működés kereteit, de nem az állam feladata például „a dolgok internete” (IoT) kommunikációs mechanizmusának, vagy algoritmusainak előírása. A nagy fokú önkorlátozás ugyanakkor megköveteli, hogy pontosan kijelölje a szabályzás keretét és tárgyát.

Mindezek miatt a jogi szabályozás hagyományai felszívódni látszanak. Elég, ha a platformok szabályozásra gondolunk, vagy az algoritmusok, és az MI-sorozatunkban bemutatott világára. A jog hagyományos tárgya, az emberi magatartás kicsúszik a szabályozás köréből, elég a digitális illegalitásra, vagy az Avatar-személyiségekre utalni. Bővülő szabályozási igény mellett – ahol a jogi szabályozás csak egy kisebb részt foglal el – az önszabályozó rendszerek kialakulásáé a jövő, a digitális társadalom az önszabályozó képességek próbatétele lesz. A jogi szabályrendszer nem válik munkanélkülivé – remény a jogászoknak –, mivel a különböző szabályozási fórumok döntéseinek végrehajtása – a mediációs megállapodások mintájára – állami feladat marad. Deus ex machina.

Végül, le kell szögeznünk, hosszú szabályozás-menedzselési folyamatról van szó, melynek során állandóan fel kell vetni új és új kérdéseket, ezeket a különböző szakértőknek tisztázniuk kell, meg kell fogalmazni a különböző igényeket, alternatívákat, stb. Nincs tehát lezárt szabályozás, kipipálható törvényhozási feladat. Célszerű a szabályozási stratégiát hosszútávú – véget nem érő – projekt keretében végezni. A szakmai önállóság növelése mellett – és nem a szakhatóságok és más hivatalok dominanciájával – mindez a szakemberek, jogászok, jogtudósok, informatikusok, mérnökök, pszichológusok, szociológusok együttes projektje. A kérdések súlyát jelzi, hogy a munkának a közvélemény és a nyilvánosság előtt kell folynia, az internet lehetőségeit maximálisan kihasználva. Egy passzív társadalom, avagy a társadalmi passzivitás mellett mindez már ma borítékolhatóan felesleges munka, céltalan erőfeszítés.

Sorozatunk – a szakmai célok mellett – ehhez a nyilvános és sokoldalú dialógushoz szeretett volna hozzájárulni, a Jogászvilág szerkesztői által nyújtott lehetőségért ezért külön köszönettel tartozunk.

A cikksorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt , az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt , a kilencediket itt, a tizediket itt, a tizenegyediket itt, a tizenkettediket itt, a tizenharmadikat itt, a tizennegyediket itt , a tizenötödiket itt, a tizenhatodikat itt , a tizenhetediket itt , a tizennyolcadikat itt, a tizenkilencediket itt, a huszadikat pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] Stephen Hawking–Leonard Mlodinow: A nagy terv. Új válaszok az élet nagy kérdéseire. Akkord Kiadó, Budapest, 2011. 13.

[2] Uo. 54.

[3] Uo. 57.

[4] Uo. 54.

[5] C-498/16. A Bíróság (harmadik tanács) ítélete 2018. január 25. Maximilian Schrems kontra Facebook Ireland Limited Az Oberster Gerichtshof (Ausztria) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem ügyében

[6] Deven R. Desai and Joshua A. Kroll: Trust but Verify: a Guide to Algorithms and the Law. Harvard Journal of Law & Technology [Vol. 31. No 01.]

Kapcsolódó cikkek:


Az újságíró forrásvédelemhez való joga
2021. május 14.

Az újságíró forrásvédelemhez való joga

A kérelmező újságíró telefonjának metaadataihoz kért és kapott hozzáférést az ügyészség. Ő a forrásvédelem biztosítása érdekében nem szerette volna átadni az összesen tizenhat hónapot felölelő adatokat. Az EJEB a forrásvédelmet a kommunikációs jogokat védő 10. cikk hatálya alá tartozó védendő értéknek minősítette. A hozzáféréssel érintett adatkör súlyosan aránytalan, erre tekintettel egyezménysértő volt.

Jogszerűen nem fizetett adót az Amazon Luxemburgban?
2021. május 13.

Jogszerűen nem fizetett adót az Amazon Luxemburgban?

Az Amazon megnyerte a pert az Európai Bizottsággal szemben, amelyben a Bizottság azt állította, hogy az amerikai technológiai vállalat 250 millió euró „illegális állami támogatást” kapott adókedvezmények formájában Luxemburgtól.

A határmenti szerencsejáték és a vállalkozás szabadsága
2021. május 12.

A határmenti szerencsejáték és a vállalkozás szabadsága

Az EUB egy cseh lottóértékesítési ügyben vizsgálta a szolgáltatásnyújtás szabadságát és arra a következtetésre jutott, hogy azt csak akkor lehet alkalmazni, ha az adott tagállam az EU-s tagországok vállalkozásaira eltérő szabályozást alkalmaz, mint a hazai cégekre.

Kína megszállja a nemzetközi szervezeteket
2021. május 11.

Kína megszállja a nemzetközi szervezeteket

Az új világhatalom, Kína egyre nagyobb befolyásra tesz szert az ENSZ-ben. Pozícióival gazdasági-politikai érdekeit érvényesíti és próbálja saját képére formálni a világot.